‘interview’ címkével ellátott bejegyzések

Fuvolafej itthonról - beszélgetés Szederkényi Mátéval

2012 08 27

Az ígért három, nagy interjú közül a második is megérkezett. Régi tervem, hogy beszélgetést készítsek Szederkényi Mátéval, aki az itthoni fuvolafej készítés jelenleg egyetlen képviselője. Munkáival és munkái dícséretével már többször találkoztam, de vele, személyesen alig, szinte csak futólag. Azért is tartottam fontosnak elkészíteni ezt a beszélgetést, mert Máté bizonyos értelemben Elek Tihamér nyomdokán halad (aki nem csak tanárom, de fuvolám fejének készítője is volt) a fuvolával kapcsolatos munkálkodásait illetően. Remélem, egy nap én is Máté egyik vásárlója lehetek.

- Hogyan kerültél kapcsoltba a hangszerészettel, és azon belül a fuvolafej készítéssel?
Szederkényi Máté: -1996-ban érettségiztem a Deák Ferenc Téri Evangélikus Gimnáziumban, ahol - ha jól emlékszem - az osztályból én voltam az egyetlen aki nem adott be felsőoktatási jelentkezést, hanem olyan képzést kerestem ahol szakmát lehetett tanulni. Elég nagy “bütykölgető” voltam, s viszonylag alapos zenei múlttal is rendelkeztem (10 évet töltöttem el a Bem utcai majd a solymári zeneiskolában fafúvós tanszakon mint klarinétos növendék s fúvószenekari tag…), így vonzott a jelentkezés lehetősége a budapesti zeneakadémia fa és rézfúvós hangszerész - akkor meg kétéves - képzésére. Sikerült a felvételi, s a tanulmányokhoz elengedhetetlen tanműhelyt is találtam ROSÉ kft. Hajós utcai műhelyében. Nagyszerű kis CSAPATBA kerültem, olyan EMBEREKTŐL tanulhattam a szakmát mint Juhos Tibor, Elek Tihamér, Beleznay Tibor, Tóth József. Szerettem is a munkát s miután meg voltak velem elégedve a képzés után az inas-segéd éveimet is ott tölthettem a cégnél, mint alkalmazott (1998-2006). A fejkészítéssel közelebbről Tihamér révén ismerkedtem meg. A szakdolgozatom témája is Ő, és a fuvola-illetve a kézi fejkészítés volt. Bár furcsa, de konkrét saját munkára már csak Tihi halála után került sor, de amíg egymás mellett dolgoztunk a műhelyben nagyon sokat elleshettem, hiszen rengeteg zenész járt hozzá „állításra” vagy egy kis alakításokra. Nagyon szerettem a laza közvetlen stílusát s azt, hogy semmitől sem ijedt meg, minden munkában látta a kihívást, ami nem félelemmel hanem erővel, és hihetetlen munkakedvvel töltötte el… Nagyon jó EMBER volt, talán túl jó is… A fuvolafej készítés területén egyértelműen Tihamér hatott rám …s mind a mai napig azt a hangot keresem s igyekszem beleépíteni a fejeimbe, amit talán Ö is szeretett. Nem szerette a nagyon nagy hangerőt, az amerikai stílust, de mégis tudott valamit amitől a franciás hang egy kicsit modernebbé, korszerűbbé vált. A francia iskola volt munkáinak az alapja, de már nagy hatást gyakorolt rá Albert Cooper munkássága is; mondhatjuk, talán egy ötvözetet alkotott az angol-francia-német iskolákat képviselve, s persze nagyon sokat beletett saját magából is, hiszen enélkül nem lehet csinálni ezt a szakmát sem. Én is igyekszem követni a kedvelt iskolákat, de ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetek, hogy a saját megérzéseim is belekerüljenek egy-egy munkámba. Szándékosan mondtam a megérzést, hiszen mind a mai napig keresem a végcélt, amit magam sem tudok igazán konkrétan megnevezni, de talán az ezzel járó állandó kételkedés is ad erőt a folyamatos fejlesztésekhez, alakításokhoz.

- 2006ban önállósítottad magad, mint fuvolafej készítő - milyen út vezetett idáig?
Sz.M. – Igen, 2006-ban önállósítottam magam, mint hangszerész. Korábban is említettem, hogy nagyon szerettem a Hajós utcában dolgozni, de mégis mint egy ifjú “lázadó” vágytam arra, hogy a magam útját járjam. A műhelyben többnyire javításokat végeztem, de szerettem volna alkotni is saját dolgokat… Láttam a külföldi példákat a nyugati fejkészítő mesterektől, önálló nevek, saját műhely… Gondoltam miért ne tudnék én is kialakítani egy hasonlót. Így, bár elhagytam ROSÉ-t, de folyamatos kapcsolatban maradtam, hisz nagyon sokat segítettek, hogy személyes kapcsolatokat alakíthassak ki a hazai fuvolásokkal. Ők szintén sokat segítettek a fejlődésemben, hiszen, mivel Tihi elment eléggé magamra maradtam. Nagyon sokat dolgoztam, hogy először is egyáltalán egy megszólaltatható fejet készítsek. Kezdetben vörösrézből dolgoztam s miután már egy-két fogás belekerült a kezembe mertem hozzányúlni a nemesebb anyagokhoz, mint az alpakka, illetve az ezüst… De soha nem felejtem mikor először dolgoztam arannyal, teljesen kivert a víz mire végeztem a forrasztással. Érdekes, hogy magamra voltam hagyva, de mégsem, mert ha Tihi hozzáállása eszembe jutott teljesen felszabadultam s bátran vágtam bele az új kockázatosabb feladatokba is.

- Munkád során milyen elveket, eszméket követsz?
Sz.M. - Nincsenek elveim inkább elképzeléseim, elfogadom s tisztelem az alap tanításokat, iskolákat, de nem adom fel a saját gondolataimat sem, s igyekszem minden erőmmel azok megvalósítására. Ha valaki próbál lebeszélni valamiről átgondolom az érveket ellenérveket, de ha látok benne egy kis lehetőséget megcsinálom, s megyek előre.

- Szerinted az anyagválasztás hogyan befolyásolja a fuvolafej tulajdonságait?
Sz.M. - Az alapanyag rendkívül fontos, talán a legfontosabb, megköti az ember kezét, de mégis korlátlan lehetőségeket biztosít akkor ha megtanulunk bánni vele, s kihasználjuk a tulajdonságait s esetleg ötvözzük is azokat. A fuvolánál sok-sok lehetőség létezik hiszen olyan fafúvós hangszer, amiben a modern, mai napi alakjánál sehol semmi fát nem találunk, de éppen ezért ha elővesszük a korábbi modelleket sok variációt el tudunk készíteni. Gondolok itt például a - főleg nagyzenekaroknál- ma már elég népszerű fafej/fémtest kombinációra.
- Hogyan látod a fuvolafej készítés jövőjét? Van még egyáltalán feltáratlan terület ebben a munkában?
Sz.M. - Jövője biztos, hogy van s feltáratlan területek is, előttem mindenféleképpen. Őszintén szólva mind a mai napig fogalmam sincs, hogyan szólal meg s milyen fizikai folyamatok játszódnak le, de talán ezt nem is bánom hiszen nem megtervezett gépeket szeretnék készíteni, hanem testrészeket amiket a zenész hosszabb rövidebb idő után a magáénak érezhet. Így a jövő lehetőségei szinte korlátlanok, minden egyes új zenész akivel közösen dolgozhatok rejti magában az újdonságokat is. Két ugyanolyan fejet szerintem még nem készítettem talán, ez a feladat nehezebb is lenne számomra mint egy-egy munkát testre szabni.

- Amikor egy fuvolás fejet rendel tőled konkrét elvárásai vannak, vagy csak keresgél valamilyen új hangzást?
Sz.M. - Ez változó. Ittzés Gergővel például nagyon konkrét elképzeléseket követünk minden egyes új munkánk során. Vannak akiknek megtetszik egy egy típus, vagy hang, s az vezet a megrendeléshez, de olyan is előfordul, hogy a zenész azt a fejet vásárolja meg ami először nem is tetszik neki, de egy két állítás után megtalálja benne azt amit keresett.

- Milyen visszajelzéseket kaptál a munkáidról a fuvolásoktól? Kik használják rendszeresen a fejeidet?
Sz.M. - A középiskolai szinttől az akadémiáig sok növendék használja a Seder fejeket. Végzett zenészek is többen fújnak a fejeimen, például Siklósi Tamás (első fafej megrendelőm), Szilágyi Szabolcs (ezüst), vagy Bertalan Andrea (fa) és Ittzés Gergővel (arany, fa, illetve piccolo fej) mondhatni kiváló, és igen szoros, gyakori munka, s baráti kapcsolatban állok. Sokan visszajárnak egy két finomításra, ami után elégedetten távoznak a műhelyemből, de ezt minden egyes megrendelésnél elmondom s kérem is ha bármi észrevétel gond van keressenek bátran, mert szinte minden esetben egy-két finomítással, utómunkával csiszoljuk ezt, a hangszer talán legérzékenyebb részét igazán testhezállóvá. Érdekes tendenciát figyeltem meg az évek során miszerint külföldön népszerűbb vagyok, mint idehaza. Az is figyelemre méltó, hogy azok a hazai fuvolás növendékek akik hozzám fordultak külföldön folytatják, vagy végzik tanulmányaikat. Külföldi Seder fuvolafej tulajdonosok közt megemlíteném Ibon Perezt Baszkföldről, illetve Ory Schneor-t, aki Jacques Zoon madridi növendéke volt az elmúlt évek során.

Robert Schumann - 3 Románc, Op.94 Ory Schneor és Cameron Roberts előadásában. A fej ezüst, aranykéménnyel:

- Szeretném ha még mesélnél egy másik tevékenységedről - amely látszólag nincs közvetlen kapcsoltban a munkáddal: ez pedig a The Running Project.
Sz.M. - A „The Running Project” egy kis kezdeményezés Feleségem s részemről, közös munkáink tükre, illetve a hazai távfutó utánpótlásnevelésre irányuló figyelmességünk. Andival 2009 óta dolgozok együtt edző-tanítvány kapcsolatban, aminek termése jelenleg 4 felnőtt, egyéni, magyar bajnoki cím. 2004 végeztem a TF-en atléta szakedző szakon, Andi is ott végzett testnevelő tanár szakon, ott ismerkedtünk meg - én vagyok az edző.

- Visszatérve a fuvolafej készítéshez, milyen közelebbi és távolabbi terveid vannak még ezen a területen? Lehetséges, hogy egy napon majd teljes fuvolát is készítesz?
Sz.M. - Komplett fuvolakészítés rendkívüli biztos, erős anyagi hátteret követel, amivel sajnos jelenleg nem rendelkezem. De a barokk (korabeli) hangszerkészítés egyre inkább izgatja a fantáziámat, olyannyira, hogy már az ehhez szükséges szerszámokkal, alapanyagokkal rendelkezem. Most már “csak”a munka hiányzik.

- További jó munkát, és sok sikert kívánok! Köszönöm a beszélgetést!


Szigetként, de nem elszigetelten

2012 08 11

nullInterview with the hungarian flutist, Mr.Kövi, Szabolcs - who creates and plays meditation and relaxation music on flute.

- Interjú Kövi Szabolccsal -

Találós kérdés következik: ki az a hazai fuvolás, akinek 16 CD-je és 5 DVD-je van forgalomban? Ha - hogy úgy mondjam – „main-stream” fuvolásnak tenném fel azt a kérdést a válasza alighanem késlekedne, és ha mondana is nevet, az a név nem biztos, hogy Kövi Szabolcsé lenne. Pedig - meg merem kockáztatni a kijelentést- , az ő felvételeit hallgatják nap mint nap legtöbbször a honi fuvolások közül. A jelentős diszkográfia mögött hosszú évekre visszanyúló munka és elhivatottság húzódik meg, amellyel már a kilencvenes években is találkoztam. Remélem nem bántom meg interjú alanyomat azzal ha azt mondom, Szabolcs a hazai fuvolásélet fő sodorvonalán kívül tevékenykedik, szigetként, de nem elszigetelten. Mára neve eggyé vált a relaxációs és meditatív fuvolás-zenékkel, és mint ilyen, ő ennek a műfajnak egyetlen képviselője itthon. Lemezinek komponistája, stúdió- és élő előadója is egyben, aki a teljes alkotói folyamatot kézben tartja az ihlettől a menedzsmentig. Mint lemezeinek rendszeres hallgatója, mindig is érdekelt mit gondol a zenével, a fuvolával kapcsolatos kérdésekről. Régi tervem volt, hogy interjút készítsek vele, és úgy érzem a Vele készült jelen beszélgetés egyik legjobb interjúm - hála az interjú alanyának!
Ha valaki még nem járt Kövi Szabolcs koncerten az tegye meg; én körülbelül 6-7 fuvolafajtán láttam játszani egymás után – és utána már nem számoltam tovább.

-Azt hiszem egyedül álló áttekintésed van a fuvolaféléket illetően, és - amennyire meg tudom ítélni – meglehetősen hitelesen szólaltatod meg őket. Hogyan használod a ezeket a hangszereket a kompozícióidban és voltaképpen hány hangszered van?
-K.SZ.: Sajnos túl sok, de nem elég. Ez alatt azt értem, hogy túl sok haszontalan hangszerem van, indiai fuvolából kb. harminc darab, de ebből csak 5 darab használható. Én nem jártam indiában, sok hangszert úgy hoztak nekem, de a turistáknak készült hangszereket kívülről nem lehet megkülönböztetni a jó hangszertől. Végül egy idelátogató fiatal indonéz művésztől tudtam 4 jó hangszert venni. A többi sem értéktelen számomra, mert egy periódusnyi hangulatfestéhez lehet egy gyengébb hangszert is használni, sőt néha kifejezetten jó, ha egy hangszer szemtelenül hamiskás és levegős hangú. Nagy szükségem lenne egy jó kínai fuvolára, de ellenben az általános szeméttel, amivel kína eláraszt minket, a jó minőségű dolgok nem jutnak el ide. A kínai fuvola azért különleges, mert van rajta egy plusz lyuk, ami le van ragasztva kifeszített bambusz papírral és ez a fúvás közben rezgő hangot ad. Van most egy szintén kínai bawu-m. Ez egy szenzációs hangszer, egy rézlemezre kell fújni, olyan a kialakítása, mint a szájharmonikának, de csak egy lemez van a szájrészben, a hangszer pont úgy néz ki, mint egy fuvola, de úgy szól, mint egy tárogató. Az tetszik benne, hogy ezzel kissé elszakadhatok a fuvolás, furulyás hangszíntől. Ezt egy pesti hangszerboltban (http://www.ethnosound.hu) vettem, csak ez az egy volt értékelhető minőségű, persze a hangolása sem stimmel, “g” helyett, ami rá van írva “gisz”, de gisznek elmegy és használható. Itt kapható kínai fuvola is, de azok sajnos mind turistáknak szánt vacakok. Igazság szerint egy jó kínai ébenfa fuvola annyiba kerül mint egy tanuló Yamaha, úgyhogy reménykedem, hogy egyszer majd beleszaladok valahogy egy jó példányba nem túl drágán. Már több hangszerem is így “valahogy” került hozzám. A shakuhachi-m (japán fuvola, ami nem haránt kiképzésű, hanem furulya-szerűen kell tartani és csak négy lyuk van rajta) pl. csak műanyag gyakorló hangszer, de mivel egy jó hangszert modellez, használható, nem úgy mint a valódi nádból készült turista hangszerek, amelyek gyakran rémesen drágák, csak azért mert szépen kidolgozottak.
Sokszor kapok ajándékba egészen jó hangszereket, mert az emberek tudják, hogy gyűjtöm őket, vagy a boltban, hangszerésznél találok a régiségek között valami kincset. Jó áron vettem ír ébenfa fuvolát, igaz közben kiderült nem a legjobbat, de megszerettem a kissé szőrös hangjával együtt. Nemrég vettem egy ír dudát egy nagyszerű magyar készítőtől, mostanában ezt elkezdem zsák nélkül használni. Persze, ha készítő látná, mit csinálok, biztosan megbánná, hogy eladott nekem egy hangszert. A dudasípszárat persze lehet zsák nélkül is fújni, gyakorló sípszárnak (practice chanter) hívják az ilyen hangszert, de én nem ilyet rendeltem, ezért nem rendeltetésszerűen használom. Nem sikerült megszoknom, hogy nem az én tüdőm szabályozza a hangot, hanem a zsák. Úgy egészen borzasztó és hamis hangok jöttek ki a hangszerből, de ha közvetlen a szájammal fújom a sípot, akkor meglepően tisztán és értelmesen szól. (A zsákkal is éppúgy kell támasztani, mint a rekeszizommal, de nekem valahogy nem áll rá a gondolkodásom arra, hogy a rekeszizom kívül van a testemen.) Sok hangszerem van, de az a típus vagyok, aki a halálos ágyán is úgy érzi majd, ez vagy az még hiányzik. Nem vagyok mániás gyűjtő, egyszerűen csak szeretek elmerülni abban az érzésben, amit egy-egy hangszer ad. Főként az fog meg, hogy távoli népeknek mennyire más a gondolkodása, amikor egy egyszerű hangszert készítenek, hiszen a fúvós hangszerek a legegyszerűbbek. Zseniális ez a sokszínűsége az emberi találékonyságnak. Biztos vagyok benne, ha egy zenész irányítaná a világot, minden népet megbecsülne, mert egy zenész a zenén keresztül minden népben megérzi a mély érzéseket és intelligenciát, amit egy politikus soha nem láthat meg. Persze a zenészeket egyáltalán nem érdekli az emberek irányítása. A legérdekesebb a hangszerek kapcsolódása egymáshoz. Az ír dudáról lehet tudni, hogy francia ősei vannak, a sípszár pedig kis túlzással egy nádsípos-furulya, ilyen módon minden furulyához valahogy kapcsolódik a duda, a hangzásán keresztül a francia, korzikai, olasz, magyar népzenéhez (tehát ilyen hangulatokban lehet is használni). Az igazán érdekes élmény az, amikor az ember egy fura keleti hangszert vesz a kezébe, ami először semmilyen ismert hangszerhez nem hasonlít, nem találom a rokonságot, ez egyszerre izgalmas és bosszantó érzést kelt bennem. Ilyen pl. a szájorgona, ami sok egymás mellé helyezett nádsípból áll, melyeket egyenként és egyszerre is lehet a lyukak lefogásával megszólaltani. (Ha nem fogom le, nem szól). Viszont szívni is lehet, mint a szájharmonikát. Tehát itt már meg is van a kapcsolat - ami inkább arra mutat, hogy a szájharmonika ősét keleten kell keresni. Abban hiszek, hogy valaha az emberiség egy család volt és a zenében mélyen ugyanazok a gyökerek találhatóak. Mivel a régi zenéből kevés emlék marad fenn - az európai írásos emlékeket leszámítva -, szinte csak a hangszerek azok, amelyekből visszakövetkeztethetjük, mit játszottak az ősök, milyen volt a gondolkodásuk. A legegyszerűbb hangszerekből kell kiindulni, mint a furulyák és tilinkók. Vajon hogy alakultak ki a népenként eltérő skálák, melyek kellemesek a fülnek? Nyilván a legegyszerűbb hangszerek (mint pl. a tilinkó) felharmonikusai termékenyítették meg az első pentaton és dúr, illetve moll (vagy mixolíd) skálák őseit. Az érdekes az, hogy a dallamalkotásban is van egy egység, amit csak a hangszerek és játékmódok különbözősége miatt nem veszünk észre. Az ír fuvola ébenfából van, az indiai fuvola trópusi nádból, de egy indiai fuvolán egy az egyben lehet ír dalokat játszani és ír fuvolán is indiai stílusban, igaz kevésbé, mert nem olyan nagyok a fogó lyukak, mint a nádhangszeren, nehezebb eltalálni a negyedhangokat. Csak az eltérő játékmód (fúvás és fogástechnika) az, ami a különbség. Kár, hogy ilyesmit nem tanítanak a fuvolásoknak, nagyon tanulságos és érdekes. Az ír fuvola a Böhm fuvola őse, a máig élő ír népzene egyben a fuvolázás múltját is őrzi, de a hangszer múltját is megmutatja. Az írek többféle ír fuvolán játszanak népzenét, az „legalapabb” hangszer egy sima hatlyukú népi fuvola, D hangolású. A bonyolultabb hangszer gyakorlatilag a Böhm fuvola őse (népi hangszerkészítők máig gyártják) amin több billentyű is található és valószínűleg ilyet használhattak kb. 150 éve katonazenekarokban piccolo és normál fuvola formájában (szintén D hangolású, nem C). Az ír zene díszitése gyakorlatilag a barokk hagyományokra épül népies elemekkel. Az ír fuvola tehát egy időben őrzi napjainkig a fuvola fejlődési szakaszait a hatlyukú népi hangszertől (ami ha furulya lenne, lehetne magyar népi furulya is, mert ugyanaz a dúr skála a hangolása) a több-billentyűs hangszeren át a Böhm rendszerű fuvoláig. (Böhm fuvolát nem használnak az ír népzenében, mert szükséges, hogy minden lényeges hangot az ujjával fedjen a játékos, ne billentyűvel, a hajlítások miatt)
Én ebből arra következtetek, hogy annak idején a barokk zene is annyira improvizatív volt, mint az ír zene a mai napig. A kották lejegyzése hasonló, de előadókként változik a díszités, ha megnézünk egy kottát, ami a dal csontváza csupán, alig ismerjük meg a dalt, annyira túl van díszítve. Az ír zene lényege a díszítés, amit csak írektől érdemes megtanulni. Nem mondom, hogy féltve őrzik a titkaikat, szívesen átadják, de csak helyben, tanárról diákra száll a stílus, nem szeretnék felhígítani a tudást. Szerintem a barokk zene is legalább ennyire improvizatív volt, és a kották, amiket ma használunk nem kőbe vésett diktátumok voltak, csupán az előadó saját díszítési technikája számára nyitott iránymutatások, de ez persze csak az én meglátásom.
El lehet mondani, hogy a kelták, akik india felől érkeztek az indai fuvolázás (és furulyázás) gyökereit hozták magukkal. A skálák mások, a technika megváltozott, de sok más párhuzam is van. Az indiai zene egyszólamú, van a dallam, vagyis a rága, ezt pedig ritmus és orgonapont kíséri (tampurán). A kelta zene is csak az utóbbi 150 évben kapott kíséretet, még amikor a hegedű csatlakozott az ír népzenéhez, először az is csak a dallamot játszotta. Korábban csak az ének, hárfa, a furulya és a bodhran nevű ír dob, később az ír duda alkotta az ír zenekart. Minden hangszer a dallamot játszotta a bonyolult díszítéseivel. A duda pedig az orgonapontot adta, de az orgonapontot az ír dob (a bodhrán, ami olyan, mint egy sámándob) is hozhatta, hiszen csatába vonuláskor sok-sok dobos, furulyás és hárfás játszott, a dallamhangszerek mind ugyanazt a dallamot egyszerre, a dob pedig a félelmetes mély ritmus hatást adta.
Logikai kapcsolódás van az indiai zene és a kelta zene között. Nem véletlenül írtam a barokk zenéről, mert így már nem is tudom mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Nyilván a barokk hatással volt az ír népzenére, de a barokkra is hathatott ez a kiforrott dallamvilág. A reneszánszban még kevésbé váltak el a népi hangszerek és a magasabb szintű klasszikus hangszerek. Kövezzenek meg, de én azt állítom, hogy a fuvola, a fuvolázás gyökerei indiából a kelták közvetítésével jutottak el nyugatra és nyerték el mai formáikat. Nehéz megmondani mikortól lézetik haránt fuvola itt vagy ott, de az elég beszédes, hogy indiában Krsna (a mitológiában az Istenség legfelsőbb személyisége) harántfuvolán játszott 5000 évvel ezelőtt, ennek számtalan ábrázolása látható művészeti alkotásokban. Mondhatják, hogy spekulálok, nincs is bizonyítékom, csak amikor a hangszerek a kezemben vannak, ízlelgetem a dallamokat, próbálom elsajátítani a játékmódot és megérzem a kapcsolódásokat, akkor ezekre a következtetésre jutok.
Ezt azért írtam le ilyen hosszan, hogy érzékeltessem, egy hangszerrel nem csak egy kis színt lopok a zenémbe, hanem igyekszem azt megismerni, megérteni, de végül másképpen használom, mint ahogy kéne, “köviszabolcsosítom” a játékmódot és a hangszer hangulatát. Én nem akarok sem ír, sem indiai, sem kínai zenét játszani, de színesíteni szeretném a saját állandóan alakuló stílusomat a sokféle hangszerrel. Nagyon fontos viszont az a törekvésem, hogy a dallamaim valamiféle egyetemes hangulatot adjanák át, mert abban hiszek, hogy az emberiség zenei kultúrája egy gyökérrel kötődik a földhöz és a mai sok féle zene egy hatalmas fa sok-sok dús lombú ága.

Ha már ilyen hosszan beszéltél az ír zenei világról meg kell jegyeznem, hogy több lemezeden is használsz ír dallamokat – többek között a Varázslat című CD-n is. Van valamilyen különleges oka, hogy egy teljes lemezt szenteltél ennek a zenei világnak?

K.SZ.: Az első kérdésben erre részben hosszan kitértem. Ami a lényeges számomra, hogy én mindig új utakat keresek. A Varázslat nem az első lemezem volt, ahol ír zenét használtam. A 2008-as Tündér-idézés című lemezig szándékosan kerültem az ír népzene egy az egyben történő használatát. Íres dallamokat írtam, de sosem ír zenét felhasználva, hanem saját emlékekre támaszkodva (korábban évekig játszottam egy ír népzenét játszó együttesben, a “Bran” egyik alapító tagja voltam). A 2008-as Tündér-idézésben is úgy használtam ír dallamokat, hogy eltorzítottam azokat, a gyors dallamokat végtelenül lelassítottam, hogy az “anyukájuk” sem ismert volna rájuk, már csak a zongorakíséret hangulata miatt sem. Egyszerűen kiforott klasszikus dallamokra volt szükségem, mert egy nagyon szép nyugtató, altató hangulatú zenét akartam készíteni. Az ír zene erre alkalmas volt. A Varázslatban, mely ezután keletkezett 2009-ben, már egy az egyben használtam ír dallamokat, mert itt a tündéreket, mint erdei lényeket kívántam megjeleníteni. (Az albumoknak volt egy története, erre nem térnék ki, aki akarja elolvashatja itt ).

A 2010-es Ünnepben is ír dallamokat használtam, de ismét eltorzítva, a lassú 3/4-es parlando dalokat ritmizáltam. Ha az IRA erről tudomást szerezne, nyilván célponttá válnék ezért… Persze ez csak vicc, az ír zene éppen ezért nagyszerű, nagyon sokféle módon használható, gyúrható őserő. Azt hiszem ezt a korszakot ezzel azonban lezártam, így direktben többé nem használok ír dallamokat. Mostani albumomban (Csillagok, csillagok…megjelenés: 2012. október 15.) magyar dallamokat használok, és nagyon lelkesít az újszerű feladat. A lényeg számomra az, hogy mindig valami új dolgoba fogjak. Enyá-t nagyon kedvelem, talán hasonlít is a zenéjére az enyém, de ha valaki megvásárol egy Enya lemezt, nagyjából mindent megtud Enya zenéjéről, ami valójában egy egyéni hangulat. Én is szeretnék egy egyedi hangulatot teremteni, de minden lemezemben mást akarok alkotni, mert nem látom értelmét mindig ugyanannak a gondolat feldolgozásának.

Nagyon érdekelne, hogyan hozod létre a lemezanyagaidat. Például, ilyen gyakorlati dolgok is, hogy délelőtt stúdiózol vagy inkább este?
K.SZ.: Akkor dolgozom, amikor tudok. Korábban sokat álmodoztam arról, hogy egyszer lesz egy házam valamilyen csendes helyen, egy szép erdei tó partján, ahol majd a felhőket bámulva alkotok. Ehhez képest a valóság elég prózai, de nem részletezem.
Annyit el lehet árulni, hogy a fent lefestett kép igazából egy olyan zenészt mutat be, aki ül a tökéletes körülmények között, és várja ezektől az ihletet (talán hiába). Az ihlethez nem kell semmi külső körülmény, mert az ihlet forrása, mint minden isteni kapcsolat lehetősége bennünk van. Ezt Gyöngyössy tanár úr fogalmazta meg jól egy kurzuson, melyet még 16 éves koromban hallgattam. “A hangok itt vannak körülöttünk a térben, mint egy egy végtelen vonal, a zenész feladata csak annyi, hogy éppen a szükséges hangra rákapcsolódjon és megszólaltassa azt” Igaz ezt a fuvolázásra értette, de a zeneszerzésre is ugyanígy érvényes. A fizikai kényelemben korábban sokat segített egy összeszerelhető stúdió szoba (http://www.studiobox.de), de most elköltöztem és szétszerelve várja, hogy valahol ismét a segítségemre legyen. Ha valaki az életrajzomat írná meg (amit én csak sorsom viccesége miatt tartanék említésre méltónak) akkor arra a következtetésre jutna, hogy nem álltak rendelkezésemre sosem azok a lehetőségek és erőforrások, amik az alkotómunkához igencsak szükségeltetnek. Minden hiányt leleményeséggel pótoltam, így vagyok az erre szánható idővel is. Akkor dolgozom, amikor lehet, amikor alszik a gyerek, és éjszaka. Felvételeket pedig ott csinálok a mobil stúdióval, ahol lehet, elvonulok valahova, ahol éppen alkalmas.

Milyen előadóművészek hatottak rád – elsősorban fuvolásra gondolok – régen, vagy akár mostanában, beleértve akár a nép- és világzenét is?
K.SZ.: Érdekes módon az indiai zenén kívül rám a meghatározó időszakomban (középiskola), amikor gyakorlatilag minden eldőlt, nem népi zenék hatottak, hanem ismert magyar fuvolások és zenészek, mint Matuz István, Gyöngyössy Zoltán, Sáry László zeneszerző, Dresch Mihály szaxofonos, Szabados Mihály zongorista-zeneszerző, Binder Károly zongorista-zeneszerző. Emellett a legfontosabb behatások azok által a zeneszerzők által értek, akiket ekkor szerettem: Csajkovszkij, Grieg, Gershwin, Bartók. Az, hogy zeneszerzéssel kezdtem foglalkozni, számomra is meglepetés volt 20 éves koromban. A gondolataimat, érzéseimet ezek az emberek termékenyítették meg, elsősorban azért, mert a zene az én megfogalmazásomban valamiféle szabadságvágy kifejező eszköze. Nekem nagyon szimpatikus volt Matuz István, aki bátor újító volt. Persze hozzám képest, aki legfejebb egy jó fuvolistának vagyok nevezhető, kiválónak semmiképpen, Matuz egy zseni, akinek a zsenialitása is szabadságot ad mindenféle új dolog kipróbálására és megalkotására. Mégis egy gyengébb képességű, de talán bátrabb embernek is ezt hordozhatta Matuz üzenete, bátran kísérletezz, próbálkozz! A népi hangulatok kutatása már csak azután jött, hogy hangszereket kezdtem a fuvolának társul keresni, elsősorban azért, hogy minél színesebb legyen az előadásom és a zeném.

Jól gondolom, hogy egyedül intézel mindent, a komponálástól a fellépések szervezéséig?
K.SZ.: Igen, de ez a magyar valóság része, nem valamiféle erény. Ebből a stílusból így lehet megélni és előrelépni, ha magam tartok mindent a kezemben. Csak egy példa erre: egy kiadó 10 ezer CD hasznából annyit juttat a zenésznek, mint amennyit a zenész 1000 CD hasznából tud megteremteni, ha maga intézi a kiadást. Ez tehát egy kényszerűség, ami lehetővé teszi, hogy kiadjam a következő albumot, beruházzak hangtechnikába, mikrofonokba, hangszerekbe. Múltkor egy nagykereskedésbe cipeltem be egy kulikocsin a rendelt CD-ket, nagy erőlködve toltam fel a rámpán, ezért a tulajdonos megkérdezte, miért nem veszek fel már valakit? Vicces… Nem tehetem. Ilyen adózási feltételek mellett, ilyen kereskedelmi morál mellett ez nem lehetséges, úgyhogy mindent én csinálok, de ez cseppet sem jó, mert egy kicsit minden hiányosan van megcsinálva. Minden területet lehetne fejleszteni, főleg a külföldi megjelenést, hiszen ez szöveg nélküli zene, könyebb eladni, mint mondjuk a magyar rockzenét. Ezért most annyit tudtam tenni, hogy már elérhetőek a lemezeim a külföldi zeneáruházakban az iTunes-től az Amazonig mindenfelé, de jó idegen nyelvű honlapok és egyéb marketing tevékenység híján ez olyan, mintha nyitottam volna egy sikátor legvégén egy pici boltot, cégér nélkül.

Ha már az önmenedzselésnél, koncertszervezésnél tartunk, hogy látod ezeket a kérdéseket, és milyen tanácsokat tudnál adni azoknak a fiataloknak, akik most indulnak neki ennek a rögös útnak, akár a klasszikus zenében, akár más vonalon?
K.SZ.: Szülőként már másként gondolkodom erről a témáról, mint korábban. Az én időmben a zene olyan volt, mint egy kitörési lehetőség, akár a sportólóknak, a zenével lehetett például dobbantani az országból, mert a jó magyar képzést szerzett embereket felszívták a nyugati zenekarok. Mostanában minden felbolydult, a régi értékek szétbomlóban vannak. A komolyzene házasságra lép a könnyűzenével, számtalan fura fattyat hozva létre, mint pl. a klasszikusok diszkóritmusban és hasonlók. Talán néhányan engem is fura szerzetnek tartanak, de én nem gyalázom meg azt a környezetet, ahonnan jöttem, nem „pisilek“ a saját almomba. Én nem a klasszikusokat fordítom ki magukból, hanem népzenei és más, már a klasszikusok által megtermékenyített forrásokból táplálkozom. Ha azonban körülnézek a legnagyobb anyagi sikere a mindenféle, fura, vakító produkcióknak van. Bevallom Grác-ból (több más ok mellett) azért is jöttem el, mert egy nagy, városi koncerten úgy éreztem az emberek nem hallják és nem tudják megítélni a produkciókat, egyszerűen csak a látványt és a a kivitelezést értékelik. A főiskolai koncerten Ravel Boleróját és többek között Mozart egy fuvolaversenyét adták elő. A fuvolaversenyt jótékony mentorom, az ötödéves Wolfgang játszotta, európai színvonalon, kiemelkedő zeneiséggel. Ezt csak gyér taps fogadta az ezer fős közönség részéről. A Boleróban a fél város zenélt ugyan, de olyannyira nem volt behangolva a zenekar a többi egyéb baja mellett, hogy az egymás után felcsendülő téma a legkülönfélébb magasságokban szólalt meg, hol egy negyedhanggal lejjebb, hol magasabban… Egyszerűen szánalmas produkció volt, értékelhetetlen, a közönség még is állva tapsolt utána hosszú percekig. Elundorodva lépdeltem a koncert után az éjszakai utcán, úgy éreztem csípi, fojtogatja a tüdőm a hideg levegő, és egy felismerés, hogy én nem akarok ilyen őszintétlen dolgokban részt venni. Ekkor távolodtam el a komolyzene világától, amit már bánok, mert semmit sem változtam azóta, aminek neveltek, az maradtam. Nincs olyan, hogy relaxációs-zenész, csak klasszikus gyökerű, vagy népi, vagy könnyű zenei gyökerű zenész.
Amikor én voltam konzis túl sok zenészt képeztek, mert a zenetanároknak egyfajta szakmai mérése volt az, hogy mennyi fiatalt küldtek zenei pályára, mintha az nem tudta betelni.
20 évvel ezelőtt, mi akik Grácban tanultunk magyarok, azt hittük, hogy hamar megvalósul mindaz, amit ott tapasztaltunk, lesz Veszprémben kicsi operaszínház, több profi kamarazenekar, esetleg egy szimfónikus zenekar is megélhet a városban, összességében pezsgőbb komolyzenei életet vízionáltunk, mecénásokat, egyebeket. Ebből semmi sem lett, csak mindenből kevesebb, van amiből sokkal kevesebb. Követve sok konzis életét látom kiből lett zenész, kiből nem. Nem tudok statisztikát készíteni, de talán a fele zenél jelenleg a konzisoknak, legalábbis az ismerőseim között. A fiam csak akkor adnám zenésznek, ha igazán megkérdőjelezhetetlen tehetség lenne, aki maga sem kételkedik benne, hogy zenész identitású.
Tehát egyrészt arra biztatok minden fiatalt, hogy ne legyen szakbarbár, az egy ilyen kavargó világban túl nagy lutri. Próbáljon a zene mellett más hasznos dolgokat megtanulni…
Van egy másik, szomorú igazság, amit meg kell osztanom, - bár okosabb lenne, ha nem tenném, mert biztosan sokan megharagszanak majd rám, de 40 felett nem tehetek mást, hazudni már nincs kedvem. Sokkal többre mentem volna, ha külföldön csinálom, amit csinálok. Amikor hazajöttem Grácból éppen a rendszerváltás zajlott és én, akinek fontos a magyarságom, nem akartam ebből kimaradni. Nehéz a véka alá rejteni a csalódottságom a rendszerváltással kapcsolatban, de ez más kérdés, a történelem fősodra generációk életét befolyásolja úgy, ahogy…
A lényeg azonban az, hogy Magyarország nem rendelkezett a kommunizmus előtt sem azokkal a zenei hagyományokkal, amik hiányérzetét a mai generációk már semmiképpen nem érezhetik, nem hiányolják a kis operát Veszprémből elegen, és a több szimfónikus vagy kamarazenekart sem. Talán sokan felhorkannak erre, hogy „dehogynem hiányolják“, csak nincs rá pénz!
A sportban mégis van pénz, mert azt elegen nézik, sőt még a szégyenteljesnek nevezett magyar futballban is olyan fizetések vannak, amelyekről egy zenekari zenész nem álmodhat. Egy II. osztályú futballcsapatból több zenekart is fent lehetne tartani. Nincs rá igénye a szponzoroknak és megkockáztatom a közönségnek sem. Ne gondoljunk csak a komolyzenészekre, sok minden van a könnyűzenén belül is, vagy a népzenén belül, ami kis pénzből nagy eredményt produkálna, de itt ez a kis pénz sincs meg, nem a kasszában, hanem a fejekben nincs ilyen szándék ezeket a dolgokat támogatni. A fejekben pedig hogyan lehet gyors változást elérni, ha 20 év alatt csak leépülést figyelhettem meg?
Ha valaki fiatal és tehetséges zenész, sajnos mérlegre kell tennie a magyarságát és az ambícióit. Ez egy egyszerű számtanpélda, semmi több. Bárcsak azt mondhatnám, majd az ő felnőtt életükben minden jobb lesz. Aki nem vak, az láthatja, hogy egyfajta kulturális (és más jellegű) erózió korszakában élünk, így ha nem akarok hazudni, azt kell mondjam, egy egység munka befektetésével sokkal több egységnyi eredmény érhető el a nagy világ más szerencsésebb részein, mint itthon.
Ha mégis itthon akar valaki boldogulni, akkor fejeltse el az ostoba sztereotípiákat, melyeket a hamis képet festő média sugalmaz a nagy zenei sztárokról, csillagokról. Itt 10 millió ember él, annyi, mint New York-ban és elővárosaiban. Ez egy nagy város-falu ország. Itt nem sztárrá kell válni, akit 14 éves kislányok üldöznek autogrammért, hanem egyszerűen a saját erőnkre kell hagyatkozni és nem szabad senkitől túl nagy segítséget várni.
A sztárok kora bizonyos értelemben lejárt, mert a sztárokat a média hagyományos eszközei teszik ma azzá, TV, mozi, rádió. Magyarországon szinte csak a Megasztár és X-Faktor műsorok szereplői tudnak 30.000 CD-s eladásokat produkálni, de csak addig, amíg a média élteti őket, amint már nem hordozzák őket tovább a tenyerükön, azzá válnak, mint a többi zenész, akinek bizony alaposan meg kell küzdeni mindenért.
Ha valaki egy kiadóhoz fordul ma Magyarországon, ahol a legtöbbször a menedzselését is vállalják, mit kaphat cserébe? Ha saját zenéi vannak, a jogokat el kell adnia, ha fellépéseket tud szervezni a menedzser nagyszerű, de egy sikeres produkciót egy ilyen kis országban ugyanúgy felkapnak menedzser nélkül is; azaz: ha önállósítja magát a zenekar/ zenész, akkor legalább nem veszti el a lemezei jogait. Ezek felett ugyanis nem feltétlen jószándékkal rendelkeznek a kiadók. Mondok egy példát, egy TV-s tehetségkutató győzteséről. Akciósan árulták a lemezeit, de a koncerteken nem lehet kapni, ő kérte, hogy adjanak már bizományba neki, hiszen koncertenként több százat el lehetne így adni a közönség látható érdeklődése alapján. Nemhogy nem adtak, de ami nem fogyott el az akciós időszak végéig, azt bezúzták, azaz vélhetőleg nagy haszonról mondtak le. A kiadók nemcsak Magyarországon, de itt mindenképpen egyfajta kamikáze mutatványt adnak elő, hogyan lehet egy működő piacon a kardjukba dőlni. Számukra csak X példány eladása felett éri meg CD-t kiadni, de ezeket a példányszámokat már nagyon nehéz értékesíteni.
Én nyugaton mindig is azt tapasztaltam, hogy ott a sokszínűségre törekedtek a lemezboltokban. Még a kalózletöltések kora előtt az európai lemezboltokban egy-két napos határidővel vállalták, hogy bármit meghoznak ami kapható, akármilyen kis boltba. Mert a boltosok tudták, hogy nem a vevő ízlését kell faragni: „eszi-nem eszi, nem kap mást“ alapon, hanem utána kell annak menni.
Ez itthon sosem működött, egy-két nagykutya határozta meg mindig, hogy mit kell szeretni, a kereskedelem pedig ennek próbált utána menni. Amíg jól mentek a bakelit lemez eladások, (és még milyen jól mentek, volt amiből több százezer darabot adtak el ebben a kis országban, holott Angliában például a legnagyobb eladási számok az egy millió darabot jelentették) addig nem volt gond. Most, hogy pár ezer darab adható el egy jó címből, az ezzel foglalkozó kereskedelem és menedzsment a tönk szélére jutott. Ez azonban csak a saját hibája, mert nem épített a sokszínűségre.
Nem lehet a kalózkodásra fogni a kereslet csökkenését. Egyszerűen inkább arról van szó, hogy a zene egy része annyira kommerszé vált, hogy nem szükséges egy zenésznek lemezt kiadnia, csak pár jó számot készítenie. Ha az azonban a csapból is folyik, minek megvenni CD-n? Minek házibuli CD-t venni, ha vannak tematikus rádiók, amelyek házibuli zenét adnak?
De mi van azokkal a vásárlókkal, akik egy adott stílus kedvelői, de csak ötezren vannak, és mondjuk spanyol gitárzenét keresnek? A kiadók számára ők nem léteznek, mert nem generálnak akkora forgalmat, amiből az apparátust fennt lehet tartani. Ezért hajszolják hát zenei valóságsókba a TV-ket és a szegény jelentkezőket, mert ezzel még úgy ahogy, el lehet éldegélni egy darabig.
Szó sincs róla, hogy az emberek ne akarnának zenét venni, CD-n vagy más formátumban, csak sokkal szélesebb palettán helyezkedik el az ízléstérkép, vesznek X CD-t és ugyanannyit letöltenek azokból amik kaphatóak itthon, de még egyszer ugyanannyit letöltenek azokból, amik nem kaphatóak. És létezik egy olyan igény is, amit nehéz felmérni, de jelen van: venne zenét, valami új dolgot, ami felkelti az érdeklődését, de ez nem jut el hozzá, mert nem ismeri az adott zenészt, akinek nincs módja, reklámja eljutni hallgatójához.
Régebben azt gondoltam, ha nincs ott a boltokban CD, akkor kár siránkozni, hogy nem veszik, és ez ma is igaz. A kereskedelem súlyos problémái miatt a zenészeknek maguknak kell mindenről gondoskodni. Nem bízhatnak a kiadókban, maguknak kell kiadni az albumot, sőt terjeszteni is, megpróbálni mindenhova eljuttatni. Erre már nagy segítség az Internet, a saját honlapról lehet postán, eseteleg letöltéssel is rendelni. Ma már nem nehéz akár a világ fizetős zenei letöltési áramába is becsatlakozni akár kiadók nélkül, disztribútorokon keresztül (http://www.wmmd.hu).
Sokat beszéltem CD-kről, albumokról. Ezt nagyon fontos dolognak tartom. Jó az, ha jó egy zenekar, de kell róluk valami emlék a nézőknek, erre nagyszerű lehetőség a CD album megvásárlása a helyszínen.
Rövid kitérőként elmondom a véleményem az amerikai lemezkiadók hatalmas baklövéséről is, mely szerint nem gyártanak már CD-ket a közeljövőben, ami azt mutatja, hogy ostobaságért nem kell a zeneipar urainak sem a szomszédba menniük. A CD- eladásokat jó ideje már csak az ajándékba vásárolt példányok tartják el, és az úgynevezett öteletszerű vásárlások, amikor bemegyek egy boltba és meg akarom lepni magam valamivel. Ezen példányok eladásáról lemondani nagy dőreség, egyenlő az öngyilkossággal. Hiszen digitálisan árulni a zenét, ahhoz nem kell kiadó, erre egyre több zenész jön majd rá. Megcsinálja a zenekar a garázsban, „Garázs Band“ nevű zenekarával, „Garage Band“ zenei programjával a számot, felteszi az iTunes-ba disztribútoron keresztül, kikerülve a kiadót és jóllehet kevesebbet ad el, mint a kiadó reklámjával, de legalább az mind őt illeti meg. Csak egy példát mondok, egy amerikai együttes koncertjén voltam 3 éve Budapesten, menő zenekar az én stílusomból, világhírű. A koncert után segítettem CD-t árulni, mert ismertem a szervezőt és túl nagy volt a káosz. Közel 4 millió forint értékben adtak el CD-t és ezt már a kalózkorszakban! Az emberek tízesével vitték a 4000 Ft-os CD-ket úgy, hogy ugyanazokat a boltban 3500 Ft-ért bármikor megvehették volna. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem szabad lebecsülni azt a varázst, amit egy koncert jelent, aminek hatása alá kerülve a néző igenis szeretne valamit az élményből haza vinni, esetleg egy dedikált CD formájában. A buta kiadók ezekről a lehetőségekről is lemondanak, ódzkodva a logisztikai nehézségektől, de nem tehetik ezt meg a zenészek, jól gondolom?
A mai kaotikus helyzetben úgy áll a dolog, hogy az emberek igenis kíváncsiak a zenére, igenis szívesen áldoznak érte pénzt, de a vergődő kiadók nem igen törődnek vele, hogy kiszolgálják szerteágazó igényeiket. Így tehát a zenészeknek maguknak kell megtalálniuk a lehetőségeket, a közönségüket.
Ne áltassuk magunkat, tehetséggondozás itthon csak a komolyzenészeknek, jazz zenészeknek és népzenészeknek jár, de nekik is csak addig, amíg tanulnak. Ezután kikerülnek a nagy semmibe és meg kell tanulniuk úszni egy olyan viharos vízben, ahol az öregek is küzdenek a habokkal. Nem szabad megrettenni, ha magának kell ragasztani a plakátot, ha maga frissíti a honlapját, tartja a kapcsolatot az emberekkel a hírlevélen, Facebook-on és más lehetőségeken keresztül. Természetesen a pályázás is egy lehetőség, de a közönség a legfontosabb dolog.
Nagyon fontos még, hogy az ember ne változtatgassa amit csinál. Ne legyen egy évig Mókus Örs Együttes, majd két évig Macska Zenekar, mert így nem tudják megjegyezni. Nem nagyot kell durrantani és abban reménykedni, hogy az akkorát szól, hogy el lehet belőle majd mindig éldegélni, hanem lassú víz partot mos elven, folyamatosan ugyanazt a dolgot (önmagát) kell építenie a zenésznek. Ha itthon is él egy zenész/együttes/zeneszerző, keresse a kapcsolatot külföldi lehetőségekkel, sok zeneszerző pl. Japánba ad el műveket. Én sajnos nem sokat tettem ezért, mindig csak kapaszkodom, hogy az itthoni dolgaimat úgy-ahogy elvégezzem, de nagyon haragszom az öcsémre, aki nagyszerű vonós kamaradarabokat ír, hogy nem küldi fűnek-fának, vonószenekaroknak külföldre a kottát és zenét (interneten), hiszen ha csak néhány jobb zenekar játszaná a műveit, komoly jogdíjakra tarthatna igényt.

Mindez amit elmondtam a menedzsmentről külföldön máshogy működik, kulturáltsági foktól és egyebektől függően. Más a 90 milliós német piac, vagy az USA, Japán helyzete, nem is beszélve a feltörekvő országokról. De ez már a kiselőadásom első részéhez kapcsolódik. Egy zenész könnyebben lehet világpolgár, de én bevallom, ma sem tudnám eldobni a magyar identitásom, nem azért, mert jó ez így ahogy van, hanem csak egyszerűen szeretem itt a tájakat, az embereket (a politikusokat leszámítva) és különben is utálok utazni. Én így látom ezeket a dolgokat, elnézést a hosszú előadásért, de ez fontos téma és sehol, senki nem beszél róla.

Igen, ez nagyon fontos téma, és igen ritkán kerül terítékre - sajnos. Éppen ezért jó, hogy kicsit bővebben szóltál róla. Más téma: a tanítással is kapcsolatba kerültél, milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban? Arra gondolok, hogy ez az intézmény és a benne tanuló gyerekek szerintem sokat változtak amióta a mi generációnk járt zeneiskolába.
K.SZ.: Én nem látok sok változást. A magyar oktatásnak van egy jó hagyománya, ami a szolfézs oktatása miatt sajátos. Ezt lehet szidni, vagy dicsérni, de ez egy szokatlan dolog a világ zeneoktatásban. Csak annyit tudok erről mondani, hogy sokan jönnek hozzám oda, hogy vállalok -e gyerekeket magánúton. Én mindenkinek ugyanazt mondom, el kell menni a hagyományos zeneiskolába, csak ott kaphatnak a gyerekek megfelelő képzést, hiába keresik sokan a különféle alternatív utakat. Nem kell, ez már elég alternatív, lehet jobbítani, de nem érdemes például higítani. Én sajnos pocsék voltam szolfézsból, de ennek ellenére a gyerekemet mégis csak a zeneiskolába íratnám, mert ha az alapok megvannak, akkor lehet kitalálni mindenféle új dolgot. Amiben elmaradottnak tartom a zeneoktatást az az, hogy nem szolgálja ki a könnyűzenét, nincs elektronikus zene oktatás, nincs improvizáció tanítás, pedig ezek nem ördögtől való dolgok. A magyar komoly zene világszínvonalú. A könnyűzene pedig tisztelet a kivételnek és a jazz zenészeknek, akiket én nem sorolok a könnyűzenéhez, színvonalon aluli. Ezért nyilván az oktatás is felel, nem akar ebben rész venni. Pedig ez lenne az oktatás egyik felelőssége is. Az emberek azért nem tudnak ebben az országban ítélni a zenei jó és a rossz között, mert a zenei oktatás minden korosztályban egyfajta elitképzés. Pedig a könnyűzenét is elitté kellene tenni, együtt oktatni a klasszikus alapokkal.
Nagyon szerettem a gyerekeket tanítani, de egy volt tanítványom szavait idézem: “Szabolcs bácsi, te nagyon jó tanár voltál, de ha nem haragszol a Szilárd bácsi (Hajas Szilárd) sokkal jobb, mert szigorúbb.” Ezzel mindent elmondott. A vajszívűség tanárnál nem erény, hanem gyengeség. Nekem az apukám szigorú pedagógusom volt (gitárművész-tanár), ezért én képtelen vagyok mindenfajta szigorúságra, mert az nekem egyet jelent az erőszakkal.

Nem kevés színpadi rutinnal rendelkezel. Milyen tanulságokat tudnál elmondani ezzel kapcsoltban?
K.SZ.: Szerintem minél többet kell szerepelni fiatal korban is. A vizsgázás az nem szereplés, mert egy zenész felnőve nem a szakmának fog játszani, hanem az embereknek. Sokkal többet kéne a gyerekeket, fiatalokat szerepeltetni, mindenfelé, nyugdíjas otthonban, falunapon, kiállítás megnyitón, nyílt napon, hangszerbemutatón, óvodában, iskolában, bárhol. Ha én lennék valamiféle zenei tótumfaktum, biztosan ezt tenném, a a zeneiskolásokkal és konzisokkal elárasztanám a hétköznapi életet, hogy mindenhol jelen legyenek, ami jót tenne az embereknek, mert zenéhez jutnának (ha akarnak, ha nem) de eközben a fiatalok rutint szereznének. Nekem a legjobb rutint az utcazenélés adta, amire azért volt szükségem, mert néhány évet Grác-ban tanultam és ezt kellett finanszíroznom (14 éves koromtól 20 éves koromig zenéltem az utcán). Sokszor belekavarodtam a dolgokba itt is, (klasszikusokat játszottam) de megtanultam kijönni a problémás helyzetekből. Néhányszor rettenetesen beégtem, de rájöttem, hogy nem az a jó előadó, aki nem hibázik, hanem az, akinél nem lehet észrevenni, hogy hibázott, mert valahogy kikeveredik a méretes memória gödörből, vagy ujjösszecsavarodásból. Mivel már nem tanítok több, mint 10 éve, ezért ez most csak egy amolyan üzenet-féle, annak akit érdekel.

Alapvetően más utat jártál be, mint sokan mások a szakmában, ezért nagyon érdekelne, mit jelent számodra a hangszeredhez – a fuvolához – való viszonyod?
K.SZ.: Mindig is azt gondoltam, hogy a hangszernek lelke van, az embernek egyfajta lelki társa, barátja. Nem olyan, mint egy ember, mert egy ember okozhat csalódást, de egy hangszer csak örömet. Igaz már sok más hangszerem is van, de a fuvolámra mindig csak úgy gondolok, mint a legfontosabb hangszeremre, aki mindig is az a misztikus barátom lesz, aki volt. Ugyanazt a hangszert használom, amit magam vettem a saját utcazenész keresetemből. Persze vannak más fuvoláim is, de mégis ezt használom. Szegény már nagyon el van használódva.

Mi az a hajtóerő ami időről-időre arra késztet, hogy elkészíts egy újabb lemezanyagot?
K.SZ.: Nem tudnám megmondani. A család az egy fontos háttér, mert a feleségem előtt, akit 10 éve ismerek egy dögletes, több éves alkotói válságom volt, amióta pedig ő teremt nekem egy biztonságos érzelmi hátteret, mindig van kedvem alkotni. A kisfiam, aki másfél éves, is sokat segít ebben. Új erőt adott, igaz az időm kevesebb mint tavaly, de idén mégis két lemezt adok ki, holott korábban évente maximum egy újdonságom volt. De ezek a dolgok csak a hátteret biztosítják, nem a hajtóerőt. Rengeteg minden érdekel még a zene világában, úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki mindig arra gondol, hogy mennyi mindent nem próbált ki még a világban. Szeretnék persze szimfonikus zenekarra, nagy kórusra írni zenét, egzotikus hangszerekkel. De ezen kívül is rengeteg tervem van, új hangszerekkel, hangzásokkal, színpadi megvalósításokkal. Mindezekre van még időm, talán sikerül.

Így legyen! Köszönöm a beszélgetést! További sok sikert kívánok!

http://koviszabolcs.hu/

Short interview with Tobias Mancke

2012 06 07

hungarian version

As I have previously written an interesting musical instrument exhibition will be a weekend in Budapest Mr. Mancke - a main guest on the event - was kind enough to chat with me and undertook to give visitors first-hand informations about his work and headjoints, that is the Mancke Headjoint:

This is your first time to vistit in Budapest?
Budapest is a great city which I have always wanted to visit. Plans to visit in the past haven’t worked out, so I´m happy to come now!

Do you know Hungarian flutists?
I`m in good contact with Janos Balint, who actually invited me to exhibit Mancke headjoints in Hungary – my thanks to him! I´ve met Eszter Alföldy-Boruss at several international events, and I have known Andras Adorjan for a long time. I respect them as great artists and teachers.

How did you meet the flute and flutemaking?
My father began headjoint making in 1986. So from an early age, I was familiar with the instrument. I played saxophone first, then switched to the flute and studied with Hans-Martin Müller of the WDR Radio Symphony Cologne.

When and how begin your story as flute-headjoint maker?
When I became seriously interested in flute / headjoint making, I decided to do 3.5 years training as toolmaker. This was essential to enable me to design special tools, machines and parts for the headjoint making after joining the family business. We then focused on research and development, to develop new headjoint models and combinations of materials.
I also made tools for Dana Sheridan (among others), who taught me about flute making.

What was your first job?
I started with sanding and polishing parts, which is quite tricky but not a lovely job!

Before you started to build your own headjoints business, what ideas were leads you?
My general plan was to make the Mancke flute. Over the years, after research and development on the headjoints, Mancke headjoints have become increasingly popular and are in high demand. Therefore, I have specialized in headjoint making as there was no time left for developing the Mancke flute.

You use a lot of combination of materials as silver, gold , platinum and wood. In your experience, what colors and properties of the flute players looking for in a headjoint mostly?
Musicians, tastes, demands, needs….are so different. That is why Mancke handmade headjoints are available in nearly one hundred models and combinations of materials, offering the broadest selection available in the industry. The goal is to not limit Mancke headjoints to a certain sound, but to improve the high end potential of the flute in general. The Mancke headjoint specific quality is the mix of an intense sound with a rich presence and depth.

You worikng on your headjoits scientific or intuitive way?
There is a balance of both needed. For example, to understand how to use and support the specific characteristics of the different precious metals, you need the scientific point of view.
To work on the sound, the most important thing is the human ear. Every musician hears and describes sound and colors different. That’s why I cut all Mancke headjoints myself - always the same hands, same ears which lends consistent characteristics across all of them. That’s the basis and from there I strive to meet certain custom demands.

How do you think about the future of flute and headjoint making?

The Boehm design is used little changed till today. A great invention is the “Kingma System” by Eva Kingma, a new key-on-key system which allows for quarter tone fingerings, more tuning and color options, and new expressiveness with the instrument. Headjoint making is very fascinating, even very fine details and changes have a huge impact. My goal is for Mancke headjoints to continue to push the limits of excellence in all areas. Development and improvement will continue to raise standards, even though the design and quality of flutes and headjoints of the leading high end makers of today are already excellent.

Thank you for the interview and I wish you good work!

Két éve történt - Eloy Flutes in Budapest

2012 05 21

Ma két éve történt, hogy az Eloy Flutes csodálatos hangszerein játszhattunk, Illés Eszter, Szilágyi Szabolcs, és jómagam.

Az interjú itt olvasható:

Mikola Éva, Harry van Ekert, Illés Eszter

Én, Harry van Ekert, Szilágyi Szabolcs


Japán cikk - David Chu’s woodenheadjoints

2011 11 17

Click here to David Chu’s webpage:

A brit fuvolás magazin indén ősszel jelentette meg a David Chu-val készült interjúmat. Azóta az események új fordulatot vettek és - úgy tűnik - az interjút a  japán fuvola-magazin is leközli 2012 februárjában. David most fordtja japánra.

On this fall the British flute magazine print my interview with David Chu. Since then events took a new turn, and the interview will appear in the japanese flute magazine too, in February, 2012. David working on the translation now.

Check the content of this journal here.

A hónap fuvolása

2010 07 10

null

Felkérést kaptam a FriendlyFlutes-tól, hogy legyek nálunk a hónap fuvolása augusztusban. Az interjú elkészült és itt olvasható.

The FriendlyFlutes find and ask me to make a short interview. I will be the “Flutists of the month” in August on FriendlyFlutes site. I am happy on it!

Fuvolafejek Bostonból

2010 04 23

sideblow

Az interjú David Chu-val alább olvasható két nyelven.
See the english interview with David Chu below.

Ingyenes kipróbálási lehetőség:

  • Lehetőség van a  David Chu által készített bukszusfa fuvolafejek (3db - Nr. 64,69,70) kölcsönzésére, koncerten való kipróbálásukra. A kölcsönzés ingyenes, de a kölcsönvevő teljes anyagi felelősségvállalása mellett történik. A kölcsönbe adás ideje 10-14 nap. Egyszerre egy fej kölcsönözhető. Akit érdekel a lehetőség, és kedvet érez a kipróbálásra a saját koncertjén is, vegye fel a kapcsolatot velem a Facebook-on keresztül - vagy írjon a info[kukac]czeloth.com-ra.
  • Ugyan ezek a fuvolafejek eladóak is. Mindegyik eltérő kialakítású, kézi készítésű, kiemelkedő minőségű bukszusfa fuvolafej, amelyek Bostonban készültek 2009 végén, illetve 2010 elején. Csak általam voltak használva, tesztelés céljából, gyakorlatilag mindhárom új. A csatlakozás 925 finomságú ezüstből készült.

David Chu weboldala itt található.

Az interjú magyar változata itt olvasható:

D.Chu.interview.english - use “Full screen” or “Zoom in” on the bottom

Teszt: Rahmaninow Sonata 3. tétel