Szerintem ez az egyik legjobb Sir James Galway masterclass, ami élő közvetítésben volt mostanában - sőt megmerem kockáztatni, hogy a legjobb, ami a facebook-on előfordult. A darabok is izgalmasak és a közvetítés minősége is kitűnő, jó a hang és több kameraállás is van.
Például a Chant de Linos-t most már legalább másodszorra hallom masterclass keretében és mindig meglepődök mennyire jól ismeri és milyen szívesen és nagy hozzáértéssel tanítja Galway ezt a művet. Nem tudok róla, hogy valaha rögzítette volna, vagy akár koncerten játszotta volna, de ha mégis egész biztos, hogy szenzációsan oldotta volna meg. A Stamitz koncertet magam is játszottam neki és talán sokan nem tudják, de James Galway egyik nagy favoritja ez a koncert.
A közvetítés időtartamától nem kell megijedni - több, mint 3 és fél óra - de van benne egy bő félórás szünet. A program általános kérdések megbeszélésével kezdődik (testtartás, légzés és így tovább…), ezt semmi esetre se hagyjuk ki, utána pedig a következő a menetrend:
00:43 Stamitz ~ G-dúr koncert
01:10 Jolivet ~ Chant de Linos
02:22 Sancan ~ Szonatina
02:52 piccoló darab
Már nem is tudom megmondani hanyadjára kerül elém ez a kép a Facebook-on és minden alkalommal felmerült bennem, hogy írok róla pár sort.
Először is nem tudom ki készítette, de elég jó munkát végzett. A második ami mindig érdekes az a kommentek. Itt típus-hozzászólásokról beszélhetünk, pl, hogy ki kinek a kedvence, és hogy ez vagy az a fuvolás miért nincs rajta, stb… Visszatérő hozzászólás-típus a “több igazság is van” jellegű megjegyzés - miszerint az ideális Ansatz mibenléte - némi képzavarral élve - valóban nem kőbevésett, több jó megoldás is lehetséges. Egy kommentelő azt is felvette miért csak férfiak vannak összegyűjtve.
Ennek egyébként több oka is lehet. Először is nem könnyű ilyen képeket találni főleg azért, mert a fuvolások az un. “official” képeiken ritkán emelik fel a hangszert és még ritkában fúják valósan a fénykép kedvéért a fuvolát. Vélhetően azért, mert nem anatómiai tanulmányt akarnak az arcizmaikról, hanem egy használható fényképet szeretnének. A hölgyek e tekintetben még óvatosabbak, mint a férfiak - jogos tehát a felvetés, valóban lehetne ilyen táblát készíteni fuvolaművésznőkről is, de kép is kellene hozzá. Mindenesetre jó ötlet.
De a lényeg nem ez lenne, mert számomra rendkívül meglepő módon, úgy tűnik mindenki átsiklott felette az általam ismert kommentekben. Pedig már első pillanatban is látható, és ez volna az egész tabló lényegi értelme. A megfejtés a kép alatt található…
A képek majdnem párba állíthatóak, sőt még az is lehet, hogy az általam ismeretlen alkotónak talán volt is ilyen szándéka (ennek csak az mond ellent, hogy pont 9-en vannak…): Rampal és Moyse egyértelműen hasonlóan pozicionálja a befúvónyílást, Taffanel és Galway között is találunk egyértelmű összefüggést - és nem az arcszőrzetre gondolok - hanem az ajkak vonalára, és Pahud-Nicolet párosnál pedig az előrenyúló felső ajak az, ami összekapcsolja a két művészt. A párba állítás talán még Julius Baker és Bennett is esetében is működne, de itt a fotó szöge annyira más, hogy inkább már belemagyarázás lenne.
Hogy mi ennek az egésznek az értelem? Nem más, mint az, hogy világosan kimutatható ki kivel van fuvolaiskola-irányzat tekintetében rokonságban, sőt akár közvetlen kapcsoltban. És ez minden más okoskodást és fejtegetést egyszerűen felülír.
Van még egy ráadásom is. Ide kívánkozik egy rövidke felvétel 1968-ból, amelyben Karlhenz Zöller (1928-2005) - évtizedekig a Berliniek szólófuvolása volt - a Badinerie-t játsza, természetesen Herbert von Karajan irányításával - aki ezúttal többnyire csembalózik. Az alig másfél perces videó első másodperceiben a fuvolaművész ajkait olyan közelről mutatják “munka közben”, amilyen közelről normális esetben soha sem látni. El nem tudom képzelni miért ez volt a felvétel rendezőjének koncepciója, miért érdekelhet egy átlagos, európai művészetkedvelő értelmiségit, hogy Zöller-nek milyen az Ansatz-a… “munka közben”… Ráadásul még az is feltételezhető, hogy a szólistát megkérték, hogy legyen olyan szíves mozogjon kevesebbet, hogy a kamera követni tudja. Végül bármennyire hihetetlen, de a fuvolás arcát nem láthatjuk a tétel folyamán teljes valójában - márpedig ha van közismert fuvola-sláger, ami a közönség számára széltében-hosszában ismert, akkor ez az. Amúgy a felvétel operatőri megoldása rettenetes, az már végképp érthetetlen, hogy miért kell Karajan tarkóját úgy mutatni, hogy Zöller fuvolájának a vége belelóg…? Szóval, szinte kibírhatatlan, de a muzsikusok játéka szerencsére kompenzálja az élményt, és nekünk feltétlenül érdekesek a közeli felvételek…
A Francia Becsületrend legmagasabb fokozatát (Commandeur de l’ordre des arts et des lettres) veheti át Sir James Galway művészi pályájának elismeréséül. Nem nagyon tudok más fuvolaművészt mondani, aki egész életében annyit gyakorolt volna - a mai napig is - mint ő. És nem tudok mondani még egy olyan fuvolaművészt, aki ekkor hatással lett volna a fuvolázásra és a fuvolázás nemzetközi koncertéletben elfoglalt szerepére, mint ő.
Bár Galway intézményesen csak rövid ideig tanult Párizsban - Gaston Crunelle osztályában - mindig is a francia fuvolaiskola tanítványaként hivatkozott magára - teljes joggal, hiszen ezt a hatást az angol iskolán keresztül is egész korán megkapta és a mai napig tanításával ezt képviseli. Talán ez a magas elismerés nem csak kimagasló művészi életművének szól, hanem a francia fuvolaiskolához való tartozásának pecsétje is. Amennyire tudom Jean-Pierre Rampal a másik fuvolás, aki Becsületrendet kapott.
Ma már nálunk a fuvolásoknak nem kell őt bemutatni, de összeállítottam azt a három felvételt, amelyet talán kevesebben ismernek itthon. Az első az egyik kedvencem, az 1989-es Harewood House-beli hangversenyből egy részlet Phillip Moll zongorázásával - azért ezt, mert nem sokkal később a művet élőben is hallhattam velük. A videó alatt az egyik komment írója Marisa Robles, - a hárfaművésznő, akivel Galway oly sokszor adta elő Mozart Fuvola-hárfa versenyét - a következőt írja: “So beautiful Jimmy.!! You are and always have been the greatest!!! Love YOU.xx”
Ehhez én sem tudok többet hozzá tenni. Csak annyit még:
GRATULÁLOK!
Ravel ~ Habanera
Bach ~ Triószonáta, BWV 1079 II. Allegro Moderato
Kyung Wha Chung, Phillip Moll és Moray Welsh (Concertgebouw, Amsterdam, 1979)
Joaquin Rodrigo ~ Fantasia para un gentilhombre (Sir James Galway árirata). A kép és hangminőség sajnos nem tökéletes, de így is érzékelhető az elképesztő hangi, technikai és megformálásbeli magabiztosság, valamint külön felhívnám a figyelmet 19:30nál a kadenciára…
New York Philharmonic, Zubin Mehta, Lincoln Center, valamikor 1978 után.
Kersten McCall, Mariya Semotyuk (fuvola) és David Schlaffke
A Galway Fesztivál keretében duó-koncertet hallhatunk az Royal Concertgebouw Orchestra két jeles művészétől - Kersten McCall szólófuvolás a zenekarnál, míg a hölgy szóló-piccolós pizícióban van.
Mariya Semotyuk egyébként ott született, ahol a Doppler testvérek, Lembergben, Ukrajnában. Taníulmányait 4 évesen kezdte meg, majd német területen fejezte be. A neves zenekarhoz 2007ben csatlakozott, de 2009ben a kobei verseny döntőjébe jutott, ahol külön díjat kapott a legjobb romantikus előadásért. A művésznő fuvolahangját itt szólóban nem élvezhetjük, viszont ajánlom hallgatásra C.P.E.Bach G-dúr koncertjének felvételét, amely mikrofonozott akusztikai körülmények között készült (I-II-III).
Kersen McCall szólófuvolásként dolgozott a Rundfunk-Sinfonieorchester Saarbrücken-ben, a Berlin Philharmonic Orchestra-ben, a Bavarian Radio Symphony Orchestra-ben és New York Philharmonic Orchestra-ben is. 2005től szólófuvolázik a Royal Concertgebouw Orchestra-ben. Ezt megelőzően 1997 első díjat nyert Kobe-ban és 3. díjat 2000-ben az ARD Versenyen. Szólófelvételként ajánlom Isang Yun Salomo című művét, amelyet 16 éves korában rögzített.
A kb 70 perces koncerten barokk és modern műveket hallhatunk felváltva, és külön érdekesség az a-moll partita csembaló kíséretes verziója Kersten Mccall-tól, akinek édesapja zeneszerző. És elhangzik Takemitsu viszonylag ritkán hallható duója is.
Így játszik Sir James Galway közel a 80hoz a megnyitó gálán - irigylésre méltó és nagyon meggyőző:
Gaubert - 3.szonáta
Fauré - Fantázia
Galway~Overtone - Ír népdalok
Doppler - Andante és Rondó ~ Lady Jeanny Galway-al
Beethoven - Törökinduló
Catherine Rechstein - zongora
Showcase Recital ~ Marina Piccinini
Marnia Piccinini-t most már nálunk is ismeri mindenki, és újra meghallgathatjuk tőle a Richard Staruss szonátát ezúttal Kamelia Miladinova zongorázásával.
Showcase Recital ~ Adriana Ferreira és Silvia Careddu
Adriana Ferreira kezd, és a zongorista itt újra Catherine Rechstein. A fuvolaművésznő Portugáliában született és alig 19 évesen megnyerte a Nielsen Versenyt, 2013ban harmadik helyett szerzett a Kobe-i Nemzetközi Fuvolaversenyen, majd első helyen fejezte be a Gazzeloni Fuvolaversenyt. Végül a genfi versenyen kapott megosztott második díjat úgy, hogy nem adtak ki első helyet. Jelenleg a Rotterdam Philhamonic Orchestra szólófuvolása, valamint a Orchestre National de France szólófuvolása, és mindemellett meglepő módon zenetudományi végzettséget is szerzett a Sorbonne-on.
Silvia Careddu-ról annyit - ha valaki esetleg nem ismerné és nem értené miért fuvolázik ilyen jól - hogy Szardínia szigetén született, 2001ben ő nyerte meg a genfi versenyt, tavaly óta ő a Bécsi Filharmonikusok szólófuvolása, valamint a berlini “Hans Eisler” Főiskola fuvolaprofesszora. Igen, ez a Galway Fesztivál. Nagyon izgalmas koncert volt:
Karg-Elert - Sinfonische Kanzone, Op.114
Delgado - The Panic Flirt
Muczynski - Szonáta
Csajkovszkij - Lenszki áriája
Ferroud - 3 darab
Enesco - Cantabile et Presto
Debussy - Syrinx
Martin - Ballade
Körülbelül három hete adott majdnem 3 órás mesterkurzust Sir James Galway a new york-i Flute Center-ben. Ennek teljes anyagát láthatjuk itt alább, a kurzus műsora alatt.
Az első résztvevő 30 percnél lép a színre, de az ezt megelőző események is tanulságosak:
Mindkét előadóval találkozhattunk már korábban - Lorna McGhee egy áprilisi posztban tanított és játszott, Juliette Hurel nem sokkal ezelőtt mutatkozott egy, a kilencvenes évek végéről származó tv anyagban. A mostani videó a tavalyi Galway Flute Academy-n készült, ahol minkét művésznő egy-egy koncertfélidőt ad.
Azt hiszem nehéz lenne felsorolni, hogy 30 év alatt Sir James Galway és Marisa Robles hányszor adták elő Mozart fuvola-hárfa versenyét, de annyi bizonyos, hogy tökélyre vitték ennek a műnek az előadását és aligha létezik fuvolás akinek nincs legalább egy Galway-Robles Mozart Fuvola-hárfa verseny felvétele otthon a polcon.
Ez az 1993as tv-adás nálunk is műsoron volt, itt Michael Tilson Thomas és a London Symphony Orchestra társul a két szólistához. A kezdő pontot a műhöz állítottam, de az műsor első 20 percében a szólistákon és a karmesteren kívül Dudley Moore - a brit komikus, színész és zongorista - is szerepet kap, a művészek őt vezetik be a darab zenei és technikai rejtelmeibe, de némi kamarázásra is sort kerítenek, de ízelítőt kapunk a mű próbafolyamatából is.
A felvétel minden tekintetben kiváló, a két szólista kommunikációja tökéletes, és ami nem elhanyagolható az internet esetében a Youtube-os hangminőség is kitűnő.
A következő hetekben több “live stream” kezdetű bejegyzéssel is találkozhatunk majd. Ezek általában élő követítések voltak, amelyekben a világ vezető fuvolaművészei adnak mesterkurzust és akár koncertet is. A dolog természetéből adódóan ezek a rögzített anyagok idő igényesek, akár kétórásak is lehetnek, és én személy szerint úgy találom rendkívül hasznosak és szórakoztatóak is.
A sort Sir James Galway nyitja meg nemrégiben Miamiban tartott mesterkurzusával, amelyet az alábbi linkre kattintva nyithatunk meg:
Nem szeretem, sőt ki nem állhatom az olyan típusú bejegyzéseket, hogy “egy darab többféle felfogásban” nem is szoktam ilyet készíteni, és ez a poszt sem ennek indult. Eredetileg Bach a-moll partitájának első tételének nem-fuvolás feldolgozásaiból gyűjtöttem össze néhányat, azért, hogy bemutassam miként hatott ez a zseniális tétel más hangszeresekre is, és főleg hogyan nyúltak hozzá az előadást (főként tempó- és hangulati koncepcióját tekintve) , vagy akár a feldolgozását illetően. A válogatásban tehát nem az előadás minőségét tekintettem fő szempontnak, de valahogy éreztem legalább egy fuvolás felvételt is mellékelni kellene - és utóbb persze egy fuvolás felvételt nem éreztem elégségesnek, így végül fuvolaszempontból is kicsit körüljártam ez a témát.
Aligha akad olyan fuvolás, akinek ne okozott volna fejtörést ez a tétel, akár tanulóként, de legalább tanárként. Nem szeretnék konkrét elemzésekkel fárasztani az Olvasót, inkább kiemelnék néhány lehetséges szempontot a megfigyelésre. Érdekes lehet a tempó választás, amely meglepően tág határok között mozog, sőt általában véve lassabb, mint amit modern fuvolásként játszani szoktuk. Érdekes lehet még az, ahogy egyes előadók a hanghosszúságokkal és a kötésekkel játszanak, sőt néha díszítenek is, és fontos lehet a tagolás és a megállások “mikor?/mennyit?” kérdése.
Nézzük a felvételeket felülről lefelé:
Emilio Galante felvétele az első, az olasz fuvolás-zeneszerző az Allemende tételt modern formában fogalmazta újra, tehát egyfajta feldolgozásról van szó. Ezt követi David Tayler lanton - érdekes, hogy a felvételének van egy feltartóztathatatlan jellege a mérsékelt tempó ellenére. Kate Clark, a hágai zeneakadémia barokk fuvola tanára a következő, ő is inkább a nyugodt tempó mellett tette le a voksát. Ezután jönnek a modernkori fuvolások felvételei, különös módon úgy állt össze a sorrend - ami quasi időrendi - , hogy a felvételek tempóválasztása egyre nyugodtabbnak tűnik. Érdekes lehet még megfigyelni, hogy egy fuvolás az adott tempóhoz milyen hanghosszúságokat és hangindításfajtát választ, és ezt milyen perfekciós szinten tudja/akarja megvalósítani, és ezáltal hogyan alakul a tétel arculata, hangulata, továbbá, hogy mennyire törekszik a többszólamúság megjelenítésére, vagyis mennyire tartja lényegesnek a struktúra megmutatását.
Természetesen Jean-Pierre Rampal az első virtuóz, francia megközelítéssel, ezt követi Auréle Nicolé felvétele, amely világosan tagolt, és magán hordozza azokat a jegyeket, amelyek az ő Bach-játékára oly jellemzőek. Sir James Galway felvétele alighanem a legeredetibb ebben a műben is, folyamatossága ellenére nyugodt és szabad, még sem esik szét a tétel. Emanuel Pahud-vel zárul a fuvolások sora, talán az ő megközelítésére hatott leginkább az, amit historikus felfogásnak nevezünk. Javaslom még azt a hallgatási módot, - ha már külön-külön megismertük a felvételeket - hogy gyors egymásutánban hallgassuk meg az első 5-6 másodpercet mindegyik felvételből. (Hát ennyit arról, hogy nem szeretem az “egy darab-többféle előadás” című bejegyzéseket…).
A poszt két érdekességgel zárul: az egyik - sokat vitatott - Gustav Scheck-féle kíséretes kiadás, amely Peters kiadásban látott napvilágot a No.3332 szám alatt. A fuvolaszólamot Maximilian Schwedler gondozta - a felvételen Schwedler-fuvolán halljuk a szonátát - a kíséretet Scheck írta.
A poszt feldolgozással indult, záruljon tehát azzal is, azért a befejező zene egy viccesebb feldolgozás - oldandó a fuvolás komolyságot - a Choro Bastardoegyüttestől, nevéhez méltóan némi Piazzola beütéssel és klezmer fűszerezéssel…
Emilio Galante fuvolás zeneszerző:
David Tayler
Kate Clark
J.P. Rampal
(a teljes mű Allemande: 00:00 Courante: 03:05 Sarabande: 05:18 Bourrée Anglaise: 09:17)
Auréle Nicolé
Sir James Galway
Emmanuel Pahud
A kíséretes Allemande, a teljes mű: 1mov. 0:00~, 2mov. 4:06~, 3mov. 6:28~, 4mov. 9:54~
New England Conservatory Honors Ensemble Choro Bastardo (Ilya Portnov, harmonica, Ben Andrews, violin, Henrique Eisenmann, piano, Cristian Budu, pandero, coached by Amir Milstein,) perform Bach’s Partita for Flute. Recorded live in Jordan Hall April 1, 2014.
