‘Napról-napra’ kategória archívum

Tavaszi

2017 03 26

Beethoven - Tavaszi szonáta, op.24

A zeneköltő halálának 190. évfordulója alkalmából az általam ismert legkorábbi felvétel a közismert hegedű-zongora szonátából.

J.P. Rampal és Alain Marion

A fenti képen Marion J.P.Rampal vezénylete alatt: Ibert-Concerto, 1974

Alain Marion - fuvola, Denis Pascal - zongora.

A tételek:
- Allegro
- Adagio molto
- Scherzo
- Rondo

Az 1999es dupla lemez egy évvel Alain Marion halála után jelent meg, teljes tartalma ez:
Opus 12, nos. 1 to 3;
Opus 23;
Opus 24, “Spring”;
Opus 30, nos. 1 to 3.

Kurzus a Solti György Zeneiskolában

2017 03 20

A Solti György Zeneiskolában került sor Vass Ágnes berni professzorasszisztens, valamint zenekari fuvolás fuvolakurzusára február 24én. A kuriózumnak számító kezdeményezés keretében zeneiskolások kaptak tanácsokat egy olyan fuvolástól, aki gyakorlatilag külföldi környezetben szocializálódott, mindezt nyelvi akadályok nélkül. A résztvevők között többen is felvételire illetve versenyre készültek, egy-egy etűd és előadási darab bemutatása után segítséget tanácsokat kaptak 20 percben. A munka során nem elsősorban a darabok megformálásának mikéntje került előtérbe, hanem fuvolázás általános technikájának csiszolására helyeződött a hangsúly. Elhangzott egy érdekes kifejezés,  a túltámasz, amely éppen olyan hiba, mint a támasztás hiánya, és nem ritkán jellemzője a hazai fuvolázásnak. Ugyan így megfogalmazódtak azok a főbb sajátosságok amelyek megfigyelhetőek itthon zeneiskolai és magasabb szinten is, például a túl kifordított hangszer és a túlságosan felemelt fej. Egészében véve a kurzus határozott üzenete volt, hogy a fuvolázás alapvetően egy könnyed, erőlködés és erőltetéstől mentes mechnizmus - vagy legalábbis annak kellene lennie - és ezt keressük minden technikai elem tekintetében. Érdekes volt az is ahogy a tanárnő felépítette egy-egy rossz szokás átalakításának elindítását. Vass Ágnes a berni főiskolán természetesen nem zeneiskolásokkal foglalkozik, - elsősorban technikát és hangképzést tanít - még is könnyen talált közös hangot a kurzus tanulóival. Az áttanított nap után még egy rövid hangversenyt is adott, amely tökéletesen tükrözte azokat az alapgondolatokat, amelyeket a kurzus folyamán képviselt.

Giuseppe Gariboldi születésnapján

2017 03 17

Giuseppe (Francesco Gabriele Patrizio Gaspare) Gariboldi (1833 március 17 - 1905 április 12).

Talán kevesen tudják, hogy olaszországi tanulmányait követően, 1856ban Párizsba költözött, ahol zeneszerzőként és viruóz fuvolásként tevékenykedett. 1870től,  a porosz-francia háborúban a Vöröskereszt kötelékében dolgozott.  1871től 1895ig ismét tanít fuvolát és zeneszerzést Párizsban. Halála előtt tért vissza Olaszországba.

De nézzük meg szakmai életét egy kicsit részletesebben is! Az alábbi részlet abból a cikkemből való, amely a Parlando májusi számában jelenik majd meg. (A teljes cikk itt olvasható).

“Gariboldi művei szerepelnek ugyan metodikánkban, de amolyan mellékesként, könnyed dallamosságot hordozó etűdjei inkább ”kispályás játékosok”, nem beszélve darabjairól, amelyeknek még az előbbieknél is kisebb szerepük van. Kisebb fajta, európai szintű nyomozást kellett indítanom, hogy egyértelművé tehessen játszott Böhm hangszerén, vagy nem? Kiderült: áttért a Böhm-fuvolára, a Conservatoire-ben képezte magát. 1872ben nevezték ki a College Rollin fuvola professzorának. Fuvolaiskolája – Méthode élémentaire pour la Flûte- Boehm et Flute ordenarie – Henri Altès művével egy évben, 1880ban jelent meg Párizsban, Méthode complète-je pedig négy évvel megelőzte azt, és 1882ben adta ki szintén itt a L’art de prélude-t. Nálunk etűdjeinek csak egy töredékét ismerik, metodikáját egyáltalán nem. Műveit Ambroise Thomas (1811-1896), az ünnepelt opera szerző, adta ki; Garboldi az ő, fuvolázni tudó lányát Elmira Thomas-t vette feleségül. Ambroise Thomas egyéb iránt a Conservatoire igazgatója volt 1871től haláláig, az ő Mignon című operájára írta Taffanel a máig kedvelt fantáziát. Gariboldi 15 kötet(!) etűdöt (itt alább felsorolom), - ebből 9 kötetet a Leduc kiadó jelentett meg - valamint 36 duó-etűdöt (6×6 összeállításban) írt. Barátai voltak Victor Hugo, Charles Gounod, Jules Massenet, Charles Thomas és Daniel Auber is. Gariboldi oktatásunkban azon kevés szerzők egyike lehetne, aki kifejezetten Böhm-fuvolára írt átfogó pedagógiai munkákat…

Etűd kötetei itt következnek, és az alábbiakból látható, hogy Gariboldi igen tematikus és bőséges etűd anyagot kínál, ezáltal az egyik legkiforrottabb, Böhm-fuvolára épített metodikát tekinthetjük az övének”.

1) 58 Petits exercices
2) 30 Études facile et progressives
3) 12 Caprices op. 37
4) L’indispensable, études journalières op. 48
5) Vingt études chantantes op. 88
6) 20 Exercices journaliers op. 89
7) 15 études dédiées aux amateurs
7) Études complète des gammes op. 127
9) Méthode de flûte op. 128
10) Études Mignonnes op. 131
11) Vingt petits études op. 132
12) Grands études de style op. 134
13) Grands exercices op. 139
14) L’art de préluder op. 149
15) Études de perfectionnement op. 217
16) 20 Caprices-études op. 333

Különös figyelmet érdemel az op.149-es L’art de préluder, amelynek ajánlása Doppler Ferencnek szól. A kötet mintegy hatvan rövid, amolyan befújó jellegű gyakorlatot tartalmaz, általában 3,4,5 sor terjedelemben. A műveknek két típusa van, egyfelől egy lassú, kadenciaális, szabad megformálású, valamint egy motorikusabb, skála, vagy hangzatfelbontást középpontba állító típus, amelyek a kötetben felváltva, hangnemek szerint követik egymást.

Telemann 250

2017 03 14

Idén van Telemann halálának 250. évfordulója, amelyről a fuvolások (is) sokféle formában megemlékeznek, így például François Lazarevitch, akinek 12 szólófantáziát tartalmazó cd-je a zeneszerző születésének hónapjában, márciusban jelenik meg.

Paul Taffanel fuvolája

2017 03 13

Az fenti videót - fényképekből összefűzve - Emanuel Arista (http://www.aristaflutes.com/) készítette Bernard Duplaix fuvolagyűjtőnél, a hangszer az ő tulajdonában van. Láthatjuk Louis Lot fuvola Dorus-féle gisz-billentyűtjét, és érdekes lehet az elegáns kialakítású, filigrán disz-billentyű is, ami eleve kizárja, hogy tartósan, erősen rátámászkodjon a játékos. Az álló képen Taffanel kezeit láthatjuk és szinte érezhető milyen puhán fogja, tartja a hangszert - még akkor is ha a felvétel pillanatában szinte biztosan nem játszott rajta. Taffanel-el két posztban is foglalkoztam nem is olyan nagyon régen; az egyik bejegyzést a Dolgozatok sorozatban találjuk itt, a másikban, a Könyvajánló sorozatban pedig E.Blakeman életrajzi kötetét mutattam meg.

Sakuhacsi kurzus

2017 03 01

Talán még nem késő jelentkezni:

“A Tan Kapuja Buddhista Egyház a tavaszi félévben ismét 15 alkalomból álló sakuhacsi (japán bambuszfuvola) kurzusokat indít, kezdők (újrakezdők) számára is. A foglalkozásokra hétfői és szerdai napokon kerül sor, mindkét napon 16.15 órai kezdettel. Az érdeklődők szükség esetén, kaució ellenében tanulóhangszert igényelhetnek.
Helyszín: A Tan Kapuja Buddhista Egyház (1098 Budapest, Börzsöny u. 11.), a Kollégium épülete
Az első foglalkozás időpontja: 2017. február 6, illetve 8.
Jelentkezési határidő: nincs
Jelentkezés: kenez.laszlo(kuk)gmail(pont)com
A teljes tanfolyam díja: 7.500,- Ft”

Forrás: http://kenezlaszlo.hu/index.php/kurzus

A kurzust Kenéz László tartja, aki így vall magáról:

(…) “Japán zenével 2011 óta foglalkozom intenzíven. Elsődleges érdeklődési területem a zen buddhizmus sakuhacsira íródott zenéje (honkjoku), illetve a hangszeres meditáció gyakorlata (szuizen). Tradicionális japán zenei tanulmányaimat 2013 óta Justin Senryu irányításával végzem. Emellett előszeretettel játszom modern előadási darabokat és saját kompozíciókat is, miként a hangszer a hagyományoktól eltérő improvizatív megszólaltatásának, színházi alkalmazásának lehetőségei is foglalkoztatnak. Repertoáromat a japán klasszikus kamarazene (szankjoku) irányában is bővítem, több alkalommal is felléptem Csordás Gyulával (koto) és Keidzsiro Takakuval (samiszen, ének)“.(…)

Egy felvétel következik, rövid improvizáció Kenéz Lászlótól és a hozzá tartozó bevezetésből egy részlet: (…)”A tél végén vagyunk, már olvad a hó, csordogál a patak s a kert egyre inkább megtelik tavaszi természeti zajokkal és zörejekkel, madárhangokkal, mígnem egyszer csak kinyílik a cseresznyefa virága és megszólal a Sakura tradicionális dallama. A darab vége az elcsendesedő esti kert nyugalmát, a talajt átitató víz neszezését idézi. Az illusztráció Hokusai Katsushika egy tavaszi témájú képe, a Goten hegy (1832 körül)”.

A felvétel itt található (sajnos a beágyazás nem engedélyezett).

Néhány gondolat a kurzus elé (szintén a honlapról, innen):

(…) “A kurzus zenei anyagát a Csósi (調子), Hangolás vagy Ráhangolódás című eredeti zen buddhista darab adta. Rövid, 18 lélegzetet számláló darabról van szó, amely hagyományos kezdő darab, nemcsak a tanulásban, hanem a nyilvános előadásokon, az otthoni vagy közös meditációkon is. Egy japán mester szerint, aki e darabot megtanulja, mindent tudni fog, ami a zen buddhista darabok, a honkjokukel játszásához szükséges. A sakuhacsi repertoár hosszú és hallhatóan igen nehéz darabjaihoz képest e darab egyszerűsége ezért csalóka, hiszen a legegyszerűbb megvalósítása a legnehezebb minden művészetben (ahogy a zenben is), így kitartó, elmélyült munkát követel. Virtuóz módon, gyors futamokat játszani a sakuhacsin, akármilyen furcsán hangzik is ez, könnyebb, mint egyenletesen, simán és hosszan megfújni egyetlen hangot. A kurzus során a résztvevők a Csósi minden fontos technikai elemével megismerkedtek, a többi pedig csak a gyakorláson múlik”.
(…)

Befejezésül egy másik felvétel, a korábbi improvizációval és a jelenlegi évszakkal ellentétben ez az őszről szól és megkomponált mű: Fukuda Rando - Miyama Higurashi (Tücsök a völgyben).

“A mű a kora ősz hangulatát ragadja meg; a hegyek között, a távoli völgyben, egy eldugott zugban még énekel a tücsök, de hangja már nem a nyarat, hanem az elmúlást juttatja eszünkbe; a tónus melankolikus, a lassan hűlő levegőben már ott lebegnek a búcsúszavak.
A darab 1928-ban íródott úgynevezett modern honkyoku. A honkyuko szó “eredeti, régről áthagyományozódott zeneművet” jelent, amelynek szerzője ismeretlen, s amelyet zen szerzetesek örökítettek nemzedékről-nemzedékre századok óta. A modern honkyoku elnevezés arra utal, hogy a darab szerzője e tradícióra tekintettel komponálta művét. A hangvétel a népdalok világát idézi, de az előadásmód már a korabeli „új japán zene” mozgalom eszményeihez igazodik”.

Itt hallgathatjuk meg.

Kenéz László honlapján még elméleti értekezéseket is találhatunk a sakuhacsi játékról magyar nyelven. Íme egy részlet:

Hiszamacu Fujo: Monológ (Hitori Kotoba, 1830)

Aki a sakuhacsit kívánja tanulmányozni, annak távol kell tartania magát a világi gondolatoktól, el kell határolódnia vágyaitól és sutba kell hajítania a „jobb” és a „rosszabb” fogalmait. Elméjét a hasára, a köldöke alatti területre kell összpontosítania, mert itt hallhatja meg a bambusz hangját. Ez a legfontosabb dolog. Emiatt kell csukott szemmel is játszania. Különösképp a kezdők figyeljenek erre, mert a nyitott szem világi gondolatokat ébreszthet“. (…)

További értekezéseket olvashatunk itt.

Gaubert - Dopper

2017 02 27

“Gaubert ösztönös zenész volt. Olyan természetesen játszott, ahogy valaki sétál egyik lábát a másik után előretéve, elkerülve minden akadályt. Gaubert zenei ösztöne test-zene ösztön volt, anélkül, hogy gondolt volna rá”.

Marcel Moyse

Forrás: Ann McCutchan - Voice of The Flute

AyaTunes

2017 01 28

by Andrea Fisher

Az AyaTunes Andrea Fisher fuvolaművész, producer cd-je. Az album elsősorban meditatív kompozíciókat tartalmaz, tradicionális Észak-amerikai valamint Távol-keleti hangvételben, és bevételének 25%-a jótékony célra, az ACLU (American Civil Liberties Union) szervezethez kerül. Ezen kívül a 3.track ( a kompozíció címe Standing Rock remélem nem kell elmagyaráznom mi az…) teljes bevétele a Waterkeeper Alliance-hez kerül.

Vásárlás (akár track-enként):
https://ayatunes.bandcamp.com/releases


A felvételsorozat meglehetősen hosszú felvételekből áll, - a teljes játékidőt nem adtam össze, de 140 perc körül van - csak az utolsó felvétel, amely önálló anyagnak is tekinthető 54 perces. Andrea Fischer tíz fuvolafajtát szólaltat meg a cd-n, és valamennyi saját kompozíció. Kivételt képez Arvo Pärt Spiegel Im Spiegel című műve, ami természetesen feldolgozás és korábban már írtam róla,mint lehetséges fuvoladarabról.

1. Renewal 12:24
2. Whales and Violins 07:02
3. Standing Rock 09:46
4. Shaman 10:50
5. Interlude 08:43
6. For Krishna 14:07
7. Sitar 10:20
8. Jungle 08:04
9. Spiegel Im Spiegel 08:16
10.Binaural Beats: Healing Frequencies with Flutes 54:08

dolgozatok - Ittzés Gergely: A többszólamú gondolkodás szerepe…

2017 01 24

…a fuvolajátékban.

Ittzés Gergely érthető módon a modern fuvolázással kapcsolatos témát választott, de a dolgozat és szerzője ennél messzebbre, jobban mondva mélyebbre lát. A téma nagyon izgalmas, mert a hangszerünkkel kapcsolatos többszólamú gondolkodás módot állítja vizsgálódásainak középpontjába. Álljon itt néhány gondolat felütésként:
Szerencsére találkoztam olyan fuvolás mesterekkel (pl. Matuz István és Auréle Nicolet), akik a fuvolairodalom interpretációs problémáit összhangzattani szempontok figyelembevételével kezelték; sokat köszönhetek továbbá Madarász Iván akadémiai elméletóráinak, továbbá kamaratanáraimnak, Kurtág Györgynek és Rados Ferencnek, akik nem támogatták a harmóniákkal mit sem törődő konvencionális fuvolás magatartást. Ők indítottak el azon a hosszú úton, amely végül e doktori értekezés megírásához vezetett…

Majd így folytatja:

Abban a reményben választottam doktori témául a többszólamú gondolkodás szerepét a fuvolajátékban, hogy a tárgyban való elmélyedés segít bizonyos összefüggések tisztázásában, és hogy a koncepció részletes ismertetése révén gazdagítani tudom az interpretációs gyakorlatot“.

Íme a dolgozat:

http://www.ittzesgergely.hu/sites/ittzesgergely.hu/files/docs/Ittzes_TobbszolamuGondolkodas.pdf

A bejegyzésnek nem csak az ad aktualitást, hogy megpróbálom felújítani az ősszel elakadt dolgozatok sorozatomat, hanem az is, hogy Ittzés Gergely január 20-21én adott koncertet és mesterkurzust az Egyesült Államokban - lásd fent a képe, és ezt a linket.

Bálványimádás

2017 01 17

Bálványimádás a fuvolametodikában

Az, hogy a fuvola metodika változik az évtizedek alatt teljesen természetes jelenség. Az itt következő cikkben néhány olyan momentumra szeretnék rámutatni, amelyek nem állták ki az idők próbáját, illetve a félreértésből adódnak.

Tanulmányaim során élénken emlékszem arra a gyakorlatra, amely a fuvola helyes tartását volt hivatva elősegíteni. Ennek során a hangszert csak jobb kézzel kellet tartanom egyensúlyban úgy, hogy ne billenjen el semmilyen irányban. Nekem valamilyen NDK fuvolám volt a zeneiskolámban, aminek jókora súlya volt és már csak ezért sem sikerült kiviteleznem ezt a gyakorlatot, pedig - emlékszem - még házi feladatnak is megkaptam. Ez akkor egy széltében-hosszában ismert, sőt elvárt gyakorlat volt, de úgy tudom ma már ez a metódus eléggé ki ment a divatból, én magam száműztem tanári eszköztáramból eléggé hamar. Már tanulóként és tanár ként is azt vettem észre, hogy irreális munkát ad a jobb kéz kisujjának, amit egyébként pont, hogy fel kellene szabadítani. A későbbiekben ebből rengeteg probléma adódik, főleg, mert a kisujj eleve folyamatosan nyomja a disz-billentyűt. Arról nem beszélve, hogy a fuvolát nem így tartjuk - legalábbis felnőttként nem így érzékelem. Azt tapasztalom, hogy elsősorban a bal kar tartja a hangszert, a jobb karnak inkább csak kiegyensúlyozó szerepe van, ami elég kritikus ha csak a kisujj nyomja a maga billentyűjét.  Ezzel egy bálvány le is dőlt - mindannyiunk szerencséjére. Lépjünk tovább.

A másik metodikai fogás, ami hosszú idő át a fuvolázás alfája és omegája is volt egyben, nos ez a “huhogás”. Kevés dolog van ami ennyire ellenszenves nekem, mint ez, tanuló és tanár koromból egyaránt. Igazából tanuló koromban utáltam és csak tanári pályám elején alkalmaztam. Szerintem semmi köze a fuvola megszólaltatásához, egyszerűen nem csinálunk így. Bizonyos helyzetekben, pl. modern zenében van jogosultsága, de hogy ez egy metodikai pillér lenne azt erősen kétlem. Az kétségtelen, hogy igen gyorsan lehet vele látványos eredményt elérni egy zeneiskolásnál, és ez verseny- vagy felvételi szituációban jól jöhet, de egyébként nem vagyok meggyőződve a hasznosságáról, és amennyire érzékelem ma már ez a gyakorlat a helyére került. Van róla egy anekdota is, sőt kicsit több mint anekdota. Nicolé-vel  kapcsolatos, aki valamikor a 60as, 70es évek fordulóján kurzust tartott a Zeneakadémián. Természetesen az egész ország ott ült az alsó foktól a felsőig, akkor egy ilyen kurzus ritkaság számba ment. Adott tanulónak sehogyan sem volt elég nagy hangja egy bizonyos darabhoz, ezért Nicolé a következőt tette: levette a nadrágszíját és az illető dereka köré tekerte, hogy érezze a helyes levegővételt, és ezt követően kérte a nálunk “huhogás” ként elhíresült technikát. Ez eredmény nagyon gyors és látványos volt - kis hangból nagy hang lett. Ezt követően mindenki mintegy rákattant erre a gyakorlatra és alkalmazta mindenkinél. Nem voltam ott - nem is lehettem - de tény, hogy egy tanulság mindenképpen van: így válik mechnikussá egy olyan probléma megoldás, amit egy adott személy (Nicolé), egy adott szituációban, egy adott problémára adott.

De lépjünk tovább, és fordítsuk vitorlánkat mélyebb vizek felé.

Itt van például Marcel Moyse megkerülhetetlen műve, a De la sonorité. Az egyik érdekességre tanárom, Jochen Gärtner hívta fel a figyelmemet. A Hangindítás című fejezet egy eléggé különös mondattal kezdődik, franciául az látjuk: Langue sortie.

Ez bizony annyit jelent, hogy kidugott nyelvvel. A kötetben az eredeti francia szöveg mellett ott az angol és a német fordítás is, ezeket is érdemes szemügyre venni mielőtt tovább lépnénk. Az angol verzió sem hagy kétséget: With the toungue out. Egyedül a német tér el az eredeti és az angol megfelelőjétől: Mit vorgehaltener Zunge - innen vehette Barnabás Zoltán, - aki anno a művet magyarra fordította - az “előretett nyelvet” a magyar fordításban, amely valljuk be kicsit mást jelent a korábbiakhoz képest. A kérdés tehát így hangzik: ki kell dugni a nyelvet hangindításkor? Erre mindenki joggal vághatja rá, hogy “NEM!” - de mi van akkor ha ezt maga Marcel Moyse írja? Mert ezt írja. Ráadásul pizzicato-szerű hangzásról is beszél, és ezt nem lehet máshogy létrehozni csak úgy, hogy a nyelvet a hangindítás pillanata előtt valóban kissé az ajkak közé dugjuk és indításkor visszahúzzuk - ki lehet próbálni tükör előtt. Moyse nyilván azt szeretné, hogy a fuvolahang a lehető leggyorsabban stabilizálódjon, de ezt a nyelv pontos helyzetével éri el, és nem rekesszel, vagy bármi egyébbel, ezért tesz kis szüneteket a hangok közé, hogy legyen idő a gyakorlat folyamán újra és újra pozicionálni a nyelvet. És persze egy darabban nem kell minden egyes hangot így indítani - főleg nem egy sorozat staccato-t - , de egy frázis kezdésnél, vagy egy levegővétel után nagyon is van létjogosultsága. Én személy szerint nem hallom, hogy nálunk használná bárki ezt a technikát, így ahogy Moyse írja - de az is lehet, hogy rosszul hallom. Külföldieknél és főleg jazz-fuvolásoknál viszont hallható.

Még fontos lehet megjegyezni, hogy Barnabás Zoltán azért használhatta a német szöveget a fordítás forrásaként, mert az ő generációja ebben a nyelvben mozgott otthonosan. Másrészről nyilván óvatos is volt, lévén ő maga is tanított egész életében, tehát nem akart félreértésre okot adni, és drasztikusan eltérni a bevett metodikai gyakorlattól.

Egyébként Gärner fel is írta valamelyik kottámra, hogy Lounge sortie - alighanem a Kecsketánc (nyilván a gyors rész) és/vagy a Chant de Linos volt az.

A másik gyanús pont szintén e kötetből való, az első fejezetben, amely a hang kiegyenlítettségéről szól. Mindenki ismeri a lefelé ereszkedő gyakorlatot, ezzel indul a fejezet, de amikor Moyse a harmadik regisztert kezdi tárgyalni így szól:

Azaz - Barnabás Zoltán fordításában:

Barnabás Zoltán fordításában: “A harmadik, magas regiszterben - mivel minden hang az ujjkombinációk és az ajaknyomás eredménye - a légoszlop hosszúságának alig van szerepe, különösen piano játékban”. Ettől a mondattól minden becsületes tanár ereiben meg kell hűljön a vér. Érdemes elolvasni a két másik nyelven is, nincs kétség. Ami engem illet mást sem hallottam tanulmányaim során, mint azt, hogy a 3. oktávon aztán végképp támasztani kell, piano-ban meg főleg. Moyse ennek totál ellent mond - és ha valaki tudta, ő tudta. Lényegében azt mondja, hogy a fogáson túl az ajkak feszültségének van döntő szerepe, a légoszlop másodlagos - és még hozzá teszi, hogy “különösen piano-ban”. Tisztázásra vár mit jelent az “ajaknyomás” - vélhetően összehúzott szájnyílást? (”…pression des lévres…”) Vagy valami mást? És mint jelent a légoszlop hossza? (…”la longueur de la colonne d’air ne joue pas toujours un role prépondérant…“) Ez egyenlő lenne a rekesz nyomásával, vagy annak hiányával? Esetleg azt jelenti nem kell olyan mélyre venni és mélyről fújni a levegőt, mint egyébként? (Én erre az utóbbira tippelnék…) Egy biztos; a magam részéről arra jutottam, hogy Moyse-nak igaza lesz és nem a támasz számít hanem az ajkak (ill. az ujjkombinációk, amibe esetlegesen segédfogás is beleférhet), és minél halkabban akarunk ott fent játszani annál inkább igaz mind ez. Moyse egyébként az egész De la sonorite-ban hihetetlen erőfeszítést tesz arra nézve, hogy megértesse az ajkak munkáját. Állandóan visszatérő gondolat, és az egész kötetet átható üzenet az, hogy az ajkak dolgoznak is meg lazák is, egyfajta rugalmas munkát kíván meg tőlük. Valahogy Moyse azt akarja üzeni, hogy nem feszesek, de nem is teljesen passzívak. Egyébként talán ez  - már mint az ajkak - a legnehezebb pontja az egész fuvolametodikának.

A Moyse kötet Barnabás Zoltán magyar szövegével (csak a szöveges oldalakat tettem bele, tehát nem a teljes kötet) itt található. És az eredeti kötet, pedig itt.

De álljunk csak meg egy pillanatra! Ugye nem én lettem az ügyeletes “megmondóember”  a De la sonorité-vel kapcsoltban?!

Valójában amire rá szerettem volna mutatni a fentiekkel egy jelenség. Mindenki, aki tanított már akármilyen fokon találkozhatott már a következő helyzettel. Adott egy metodikai helyzet, valamit meg szeretnénk tanítani, egy technikát, valamilyen speciális testhasználatot a hangszerrel kacsoltban. Ilyenkor óvatosnak kell lenni, hiszen könnyen adódhat félreértés, vagyis a tanuló valami teljesen más fog csinálni ahelyett, amit kérünk. Ráadásul sok esetben fuvolán igen nehéz visszaellenőrizni, hogy a kért mechanizmus megszületett-e és ha igen jól születette-e meg. (Ugyan ezzel a problémával foglalkozik Jeney Zoltán is egy 1964es Parlando-ba írt írásában, itt posztoltam nem is régen).
Adott tehát egy valós veszély, hiszen nem szeretnénk, hogy a tanuló valami mást, esetleg egy káros mechanizmust tenne magáévá. Ezért trükközünk mi tanárok, és gyakran egy metaforát tanítunk, vagy abba burkoljuk a kért technikát. A metafora kevesebb veszéllyel jár - legalább is látszólag. A klasszikus idevágó példa a vibrátó. A fentebb említett Jochen Gärtner erről is sokat tudna mesélni - mesélt is a Das Vibrato című könyvében, illetve az ehhez kapcsolódó kutatásával. Mindenki a rekeszt kezdi emlegetni ha vibrátót tanulunk, mert egy tanár sem szeretné ha a tanítvány a torkát szorongatná. Ugyan akkor már három évtizede tisztázódott, hogy nincs ember a földön, aki a légoszlopot rekeszizommal tudná vibrátóra fogni. Ez tehát egy metafora. És visszakanyarodva az kidugott nyelvhez, természetesen ez is egy olyan dolog, amit nem szívesen vállal fel senki, főleg zeneiskolásakkal szemben nem, hiszen a hangindítást mindjárt az elején tanítjuk.

Mi a baj ezzel? Az, hogy nem a valóságot tanítjuk. Egy bizonyos pontig van jelentősége a metaforáknak, hiszen a félreértés veszélye adott, de az is biztos, hogy kell - kellene - lennie egy pontnak a tanulás folyamán, amikor tiszta víznek kell kerülnie a pohárba. Ellenkező esetben a tanuló sok év, vagy évtized elmúltával jön rá arra, hogy egy adott technika testi szinten hogyan valósul meg valójában - és ennél kevés dolog van ami sokkolóbb.

És adódik egy másik probléma is főként a Moyse kötet kapcsán. Nem ugyan az tanulni/tanítani egy metodikát könyvből, és nem ugyan az tanulni/tanítani egy metodikát úgy könyvből, hogy közben élő kapcsolatom van azzal a fuvolakultúrával - esetünkben a franciával - ami ezt létre hozta. A kötetet mindenki megveheti és el is olvashatja a szöveget, de ha nem kap első kézből - azaz az adott fuvolakultúrából és annak értékrendjéből - származó instrukciókat könnyen eltévedhet. A fuvolázás végeredményben egy szájhagyomány, amelynek szerencsés esetben részletes, írott vezérkönyvei is vannak, de a könyv - és annak szövegei, gyakorlatai -  nem maga a hangzó valóság. A szájhagyomány részévé kell válni.

És erről eszembe jut egy film - bár nem a témához tartozik: Lost in Translation - látta valaki ezt a filmet? Azaz: Fordításban elvész. És ez nem csak a szöveg fordítására igaz, hanem egy metodika által leírt teljes fuvolázási értékrendre. A fuvolázás - szájhagyomány; ezt jó észben tartani.

Végül álljon itt egy Marcel Moyse felvétel - ha már ennyit emlegettük a mestert - George Hüe, Fantázia; nem a teljes mű, csak részletek:

A Marcel Moyse Társsaság honlapja:
http://moysesociety.org/

Robert Bigio:
http://robertbigio.com/moyse.htm