‘link’ kategória archívum

Budapest Flute Academy ~ 2018

2017 06 21

Még messze van, de szervezési szempontból egyáltalán nincs messze… - mert mostanra kikristályosodni látszik a 2018as BFA programja, amelyet a papageno.hu folytatásokban közöl mostantól kezdve - én is ezt fogom tenni, és végül lesz majd egy összefoglaló poszt is. Az már biztos, hogy olyan fuvolás hírességek látogatnak hozzánk, akik legalább akkor feltűnést fognak kelteni, mint a 2016os vendégek. Itt van elsőként Marina Piccinini, akinek azért is örülök, mert korábban már “szinte látnoki módon” írtam róla (ebben a korábbi posztban található egy link, amelyen egy részletesebb önéletrajzi anyagot is olvashatunk róla), őszintén szólva nem is értem miért nem járt nálunk eddig, itt lakik a szomszédban, Bécsben… A tavalyi évben a Galway Flute Festival vendége volt, koncertjét előben is láthattuk. Még annyit tennék hozzá, úgy tudom a művésznő a Julliard School -ig szinte teljesen autodidakta volt, csupán a kezdeteknél volt rövid ideig tanára.

Íme egy kis ízelítő az említett cikkből:

“Második alkalommal kerül megrendezésre 2018. május 26-28. között a Budapesti Fuvola Akadémia programsorozata. A BMC mellett ezúttal a Festetics-palota lesz a rendezvény másik helyszíne, vendégprofesszorként pedig napjaink egyik legfoglalkoztatottabb fuvolaművésze, Marina Piccinini érkezik hazánkba.
Piccinini gyermekéveit Brazíliában, Svájcban és Kanadában töltötte, itt kezdett el fuvolázni. Jeanne Baxtrasser tanácsára felvételizett a Juilliard School of Musicba, ahol a legendás Julius Baker osztályában diplomázott. Európai utazásai során tanulmányokat folytatott Auréle Nicolet mesterkurzusain is.”

(…)

Folytatás itt.

A papageno.hu is ezt a zenét választotta, amit én választottam volna, tehát én is ezt teszem ide: Marinia Piccinini egyik legérdekesebb és legeredetibb felvétele, a Bach-szonáta lemez, amelyen két gitárral,- Brasil Guitar Duo - játszik együtt! A g-moll szonáta, (BWV.1020) az első tételét halljuk:

Marina Piccinini albumjai a Spotify-on:
https://open.spotify.com/search/albums/marina%20piccinini

2017ben is (V)irtózok

2017 06 17

A média azt szereti, ha ő szabja meg mi történik a társadalomban“.

Mike Oldfield ~ Amarok

Előfordulhat, hogy valakinek jót tesz a médiafelhajtás, de általában nem így van. Az ilyen jellegű műsorok elveszik a tárgyról a fókuszt, és áthelyezik a személyre. Pedig nem a személy a fontos, hanem hogy ő azt csinálhassa, ami iránt elkezdett érdeklődni. Ezért nem tartom üdvösnek, ha túl hamar felfedezik a tehetséget. Gyerekkorban ugyanis még csak tehetségfejlődésről beszélhetünk, és ez nagyon könnyen rossz irányba terelhető.” (…) “Csodagyerekként kezdik kezelni őket, de én ilyenkor mindig megkérdezem, hogy mi fontosabb: a gyerek vagy a csoda? Bőven elég lenne, ha egy ilyen személynél konstatálnák az érdeklődését, mert ő úgyis azon a területen kezd el dolgozni. Már réges-rég tudjuk, hogy a siker 99 százalék munkából, 1 százalék tehetségből tevődik össze.”

Forrás: hvg

Gyarmathy Éva, pszichológus gondolatainál nem is választhattam volna jobb felütést - a teljes cikk a fenti linken olvasható. Előrebocsájtom a legeslegfontosabb információt: összesen ha 5 percet láttam a műsorokból sokat mondok. Ennek egyik oka, hogy nem érdekel igazán, nem köt le, a másik, hogy csak nagyon nehezen tudom elviselni. Sokat gondolkodtam írjak-e, írhatok-e emiatt egyáltalán róla, de végül úgy döntöttem már csak azért is megérdemel a dolog egy bejegyzést, mert sok kollégám nézi az adásokat és foglalkoztatja őket a műsor - velem ellentétben sokuk igen lelkes… Ahogy a Kedves Olvasó már sejti, igen, nem szeretem ezt a Virtuózok-at, sőt rendkívül károsnak tartom.

Az Köztelevízió nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta ezt a műsort. Nyilván való, hogy a “Ki mit tud?” jellegű műsoroknak nálunk nagy hagyománya van, és már őrületes igény volt egy színvonalasabb, értelmesebb és tartalmasabb produkcióra a valóság show-k között. De hol vannak már azok az idők amikor a zsűri egy néptáncprodukciót követően 10 percet is eldiskurált… A Virtuózok bár tehetségkutató műsornak nevezi magát, de senki ne higgye, hogy tényleg az. Alapvetően kétféle tv-show van: a bentlakásos, egymás agyára menős, az alacsonyabb IQ-jú piacnak, és a casting-szituációs az értelmesebbjének (és van, ahol e kettő egybeolvad). Akárhogy forgatom ez egy valóság show, ahol szigorúan a tv szempontok adják a játékszabályokat. De most nem arról akarok íni, hogy például hogyan történik a szereplők megkeresése és megrostázása, - erről amúgy is hallani innen-onnan infókat, akár saját környezetünkből is.

Mindenek előtt le kell szögezni, hogy óriási tapasztalati tőkét jelenthet egy fiatalnak, hogy egy tv stúdióban, egy tv adásban szerepelhet, játszhat. De óriási kihívási is, aminek megvannak a veszélyei. Valahány interjút olvasok világhírű, nagy színésszel, előadóművésszel, zenésszel mind azt mondják: nincs rövidebb út, el kell végezni a melót, ki kell várni az érési időt - nem lehet rövidíteni. A műsor egyértelműen azt sugallja, hogy van rövidebb út, és különösen azt, hogy a tehetségek ehhez joga van. És ki más adhatná meg a tehetségnek ezt az alanyi jogot, mint a média..? Az egyszeri televízió néző joggal kérdezheti vajon mi a csudát csinál egy klasszikus zenét tanuló fiatal évekig egy konziban és egy főiskolán, amikor néhány hét alatt felragyoghat a csillaga?

A társadalom azt a hibás szemléletet tette magáévá, hogy az ismertség azonos a művésszé válással, - miközben valójában teljesen független attól. Nem véletlen, hogy művészeti tanulmányok úgy alakultak ki, hogy kb 23-25 éves korra fejeződik be az intézményes tanulás, és az igazi, egyéni művészi munka 35-40 táján teljesedik ki. A ma élő nagy művészek pályaíve is ezt támasztja alá, és egyszerűen nem lehet az időt, az érést megspórolni, nincs kerülőút. Állandóan a gyermek Mozart a hivatkozási alap, állandóan őt akarja média újrakreálni, klónozni, azt a zsenit, akinek összesen 35 év volt kiszabva, és így persze, hogy mindent előbb és gyorsabban “kellett” csinálnia.

Ez azonban csak a jelenség egyik oldala, nem csak itt van félregombolva a kabát. A produkció erősen összemossa a színpadi teljesítményt és a tehetség mibenlétét. Az, hogy a nyilvánosság lett a mércéje a zenei képességnek, illetve a zenei képesség és a színpadi jelenlét minősége teljesen összemosódott eléggé újkeletűnek mondható. Pedig volt idő amikor az számított tehetséges zenésznek aki egy cantus firmus-hoz jóféle ellenpontot társított, vagy éppen jól rögtönzött, esetleg gyorsan össze tudott dobni egy kantátát.  A 19.század óta természetesnek vesszük, hogy az számít zenei tehetség-nek, aki maga- és üzembiztosan tud teljesíteni nyilvános közegben. Vagyis: ha valaki mélyen és helyesen megért egy művet/szerzőt és azt saját egyéniségével átitatva szólaltatja meg tehetségnek tartjuk - ám semmit sem ér az egész ha nyilvánosan nem tudja azt hozni amit a “négy fal között”. Tulajdonképpen azt tartjuk tehetségnek, aki ugyan olyan oldottan, magabiztosan játszik egy elő adásban egy televízióstúdióban este 10kor, mintha otthon lenne - de ez egyáltalán nem zenei kérdés hanem idegrendszeri konstitúció kérdése.  A zenei tehetségnek erre a definíciójára a média csak ráérősített - és akkor ez még enyhe kifejezés. És az ugyan olyan abszurd, mintha ma rátermett ellenpontírokkal népesítenénk be egy valóságshow-t.

És végül még egy félregombolás, hamisság két médiás varázsmondat köré építve, az egyik: a produkció azt sugallja, hogy a tehetség egyéniség is. Aki volt már média válogatón biztos hallotta azt a kifejezést, hogy “egyéniségeket keresünk”. Ez, bár igaz, de a szereplők életkora miatt gyakorlatilag így vicc kategória. Igen, a média tudja úgy láttatni, megjeleníteni az előadói teljesítményt a fényekkel, a beállításokkal, a darabválasztással, hogy ez egy egyéniség produktuma - valójában a show produktuma. És az egyéniség kérdéséhez kapcsolódik a másik médiás varázsmondat, hogy “legyen az illetőnek története”. Hallottam olyan jelöltről, aki azért nem jutott be a műsorba, mert nem volt elég “érdekes” a családi, magánéleti háttere…

Végül itt egy korábbi cikk, azt hiszem a Virtuózok első évadának tapasztalatairól, a Parlando-ból:

http://www.parlando.hu/2015/2015-3/GulyasCsilla-beszamolo_Virtuozok.pdf

Azon gondolkodtam egy ilyen cikk végére még is milyen videót, zenét válasszak, hiszen jó lenne valami pozitív végkicsengést adni. Végül Wendler Enikő és Csabay Zsuzsanna közös produkciójára bukkantam amely a Viruózok újévi gálája volt a Zeneakadémián idén január elsején. De az örömöm itt sem volt felhőtlen. Bár ésszerű ötlet volt a két fuvolást egy műben szerepeltetni, meglepett, hogy a Doppler művet milyen erősen meghúzták - alighanem műsorterjedelmi okokból. Nem csak arról van szó, hogy a két művésznő nyilván szívesen és hasonló színvonalon szólaltatta volna meg a teljes kompozíciót, hanem rendkívül zavaró, hogy az általam talált műsorokban sehol sincs ez feltüntetve - simán lehetett volna jelezni, hogy “részleteket hallunk…”. Mert nem kevés hiányzik a darabból, lássuk csak! A kompozíció bevezető része változatlan formában van a téma bemutatásig, amelyet megdöbbentő módon nem a variáció követ, hanem a pastoral jellegű lassú rész. Utána elindul a gyors, Poco meno téma, de nem kerül kidolgozásra, mert mintegy 65 ütem kihúzásra került, az Esz-dúr szakasszak egyetemben. Innen az előadás rögtön a Finalé-ra ugrik az utolsó néhány ütemre… sajnos. Mondanom sem kell, hogy ezek a “megoldások” lórugás-szerűen hatnak arra, aki ismeri a darabot, de annak is furcsa, aki érti a zenét. Viszont, ami fő, hogy Dopper művét sikerült 10 perc alatt tartani… Ehhez nem, inkább a két fuvolaművésznő előadásához - Gratulálok!

Doppler - Magyar fantázia 12. perctől: Wendler Enikő, Csabay Zsuzsanna - fuvola

http://www.mediaklikk.hu/video/virtuozok-ujevi-koncertje/

Visszhang

2017 06 10

Emmanual Pahud és Eric La Sage a Zeneakadémián


Végre napvilágot látott egy, a szakmai valóságot valamint Emmanuel Pahud hangszeres kvalitásait és színpadi jelenségét híven tükröző beszámoló Csengery Kristóf tollából. Ez az első általam ismert recenzió, amellyel teljesen egyet tudok érteni. Kiragadnék kedvcsinálóul néhány gondolatot, mielőtt az egész cikk linkjét megadnám - érdemes elolvasni. Elsőként egy érdekes hangversenytörténeti adalék:

Őszintén szólva nem is tudom felidézni, mikor volt legutóbb fuvola–zongora szonátaest a Zeneakadémia nagytermében. Egyetlen hasonlóra sem emlékszem, kivéve Aurèle Nicolet (Pahud későbbi tanára) és Kocsis Zoltán közös hangversenyét. Ennek pontos dátumát nem tudom, de aligha lehetett máskor, mint 1973. október 22-én – e koncert napján halt meg ugyanis Pablo Casals, akinek emlékére a két muzsikus eljátszotta Bach “Komm, süßer Tod” című geistliches Liedjét. Még egy hasonló alkalom rémlik: amikor Severino Gazzelloni lépett szonátaesten a Zeneakadémia nagytermének pódiumára – több hasonló esemény nem ugrik be negyvenöt év statisztikájából. Ez bizony nem sok… (Rampal is fellépett kamara-hangversenyen a Zeneakadémián, de az korábban volt, mint Nicolet vagy Gazzelloni koncertje – azt a hangversenyt még csak rádióközvetítésben hallhattam.)
(…)


Magam kritikusként az évek során csak lassan barátkoztam meg Pahud zsenialitásával. Eleinte nem tetszett a hangja, amelyet fent kissé levegősnek véltem, lent pedig, úgy éreztem, ez a tömör, sűrű tónus hátrányosan különbözik Rampal hajdani – hatalmas, öblös és ugyanakkor hihetetlenül laza – egyvonalas oktávjától. Az igazat megvallva Pahud hatásközpontú előadásmódjától is idegenkedtem olykor. De már három-négy éve nálam is megtört a jég: be kellett látnom, hogy ez a csodálatos művész nem véletlenül lett a Berlini Filharmonikusok szólófuvolása. Most még többet és többfélét nyújtott, mint az elmúlt évek versenymű-tolmácsolásaiban – nem véletlenül, hiszen egész este őt hallgathattuk.

(…)

És a teljes cikk itt olvasható.

Divje Babe

2017 05 31

Matuz István 70 éves

Matuz István idén töltötte be hetvenedik életévét. Ebből az alkalomból számos koncertet ad, ahol a pályája során fontos művekből és szerzőkből válogat, természetesen saját kompozíciói mellet is. De erre az alkalomra - a kerek évfordulóra - művek is születtek, ebből villantunk most fel egyet Nagy Ákos zeneszerző segítségével. De még a beszélgetés megelőzően egy pillanatra el is gondolkodtam mennyire másképp volt ez még néhány évtizeddel ezelőtt. Matuz István valóban utat tört a modern zenének, ezen belül is a modern fuvolázásnak, tevékenységével generációknak adott példát. Emlékszem még az én tanulmányaim idején csak egy-egy fuvolás volt, aki a modern fuvolatechnikával komolyabban foglalkozott, és akkor még nem is volt az természetes, sőt inkább valamiféle lázadónak számított az, aki ezzel foglalkozott. Azután generációról generációra egyre több fuvolás mélyült el a fuvola modernebb technikájában és mára, mondhatni megfordult a helyzet. Mára a hazai fuvolások nagyobb része szívesen fordul a modern zene felé és tanulmányai részeként kapja meg az ehhez szükséges útravalót.
Nagy Ákossal most elkészült művéről beszélgettünk, de egy kicsit messzebbről közelítettünk a témánkhoz.

-Számodra (mint fiatalabb zeneszerző generáció tagjának) miben látod Matuz István munkásságának a jelentőségét?

Nagy Ákos: Az élénk érdeklődése, kíváncsisága, folyton fókuszált figyelme, a zene és a szerzõk irányába tanúsított nagyfokú alázata számos újítást eredményezett. Ezek számomra legalább ugyanannyira fontos és hangsúlyos dolgok, mint a permutációs ujjrend, a különféle multifóniák, a modifikációk, a körlégzés, a clustertrilla, a folytonos glissando.

-Te hogyan látod a hazai modern fuvolázás helyzetét? Van nemzetközi összehasonlításod ezzel kapcsoltban?

Nagy Ákos: Több külföldön élő magyar és nem magyar fuvolással állok szoros kapcsolatba, némelyikkel még barátinak is nevezhető viszonyt is ápolok, pl. Angeliki Sousoura-val, aki Pista növendéke volt Debrecenben, így emiatt van nemzetközi összehasonlításom is.

A sanyarú művészet finanszírozás, a KLIK zsarnokságai, a kortárs zene kevésbé megbecsült helyzete, az ország nagyon rossz közállapotai és az emberek között tátongó hatalmas, bár szerintem igenis betömhető(!), szakadékok ellenére mind a budapesti, mind a vidéki fuvolások nagyon jó eredményekkel büszkélkedhetnek, s nem a versenyen elért érdemekre gondolok.

Páratlan szerencsésnek mondhatja magát az a fuvolás, aki Magyarországon tanul/tanult, mert olyanokat mondhat/mondhatott mestereinek, mint Gyöngyössy Zoltán, Ittzés Gergely, Matuz Gergely és a beszélgetésünk megkerülhetetlen szereplőjét Matuz Istvánt. Feltétlen kiemelném még Romos Zsoltot és a fiatal oktatók közül Bán Máté barátomat.

-Térjünk rá a műre - mik voltak az első impulzusok, amik a komponálás felé vittek? Talán nem felesleges az első kérdésem - mit jelent a cím?

Nagy Ákos: Ősi és primitív. Elsőként nem véletlenül ez jut eszembe a modern fuvoláról. Csont, de nem hideg, hanem meleg. Ezt mi sem támasztja jobban alá, mint egy 1996-os felfedezés, régészeti szenzáció. Szlovéniában, a Divje Babe barlangban egy barlangi medve combcsontjából készült kb. 43,000 éves négylyukú töredékre bukkantak. Ez az eddig ismert legősibb dallamhangszer. Hátborzongató, hogy Krsna ugyanúgy ezen az egyszerű fúvóshangszeren játszott, mint II. Frigyes, vagy a neandervölgyi előember.

Ami erős ihletést adott, az az volt, amikor először hallottam a medve combcsontjából készült furulya rekonstrukcióját. Feltétlen szerettem volna egy a jelenlegi nyugati hangolástól teljesen eltérő új művet írni fuvolára, annyira megérintett a hangzás. Régóta használok már különféle mikrotonális [el]hangolásokat, így ez nem volt újdonság, az viszont feltétlen, hogy Pista preparációit bevethetem magam is. Gondolok itt a Fejetlenül című darabban hallható szaxofonfúvókás megoldásra.

Nagy természetjáró vagyok és barangolásaim, túráim során sokszor voltam barlangban. Mindig megejtő volt az, hogy a hang egészen máshogy viselkedik, az akusztikai környezet egészen más jellegű, mint másutt.
(Lásd még: https://en.wikipedia.org/wiki/Divje_Babe_Flute)

-A kompozíció megalkotását meglepetésnek szántad, vagy felkérést kaptál?

Nagy Ákos: Bár többször is jeleztem, több fuvolásnak is, hogy nem írok fuvolára jó ideig új darabot, de Gergő felkérésének, hogy tudniillik írjak édesapja számára egy ensemble darabot egy a Magyar Rádióban tartandó koncertre kapóra jött. Egyből elkezdett bennem mocorogni a korábbi igény, hogy megcsináljam ennek a medvecombcsontból faragott furulyának az általam konstruált verzióját. Meglepetés is volt, mert a debreceni ünnepségen adtam át végül az ünnepeltnek. A darab pontosan 70 ütemből áll, jelezve az előadó életkorát.

A teljes kotta:

-Miért döntöttél egy akusztikus összeállítás mellett (pont Pistával kapcsoltban)? (pontosan milyen ütõhangszer van az együttesben? - ezt én magam sem tudom a partitúra alapján…)

Nagy Ákos: Érdeklődésem újra inkább az akusztikus hangszerek felé fordult, illetve a korábbiakhoz képest még mélyebben érdekelnek az épített hangszerek, egyfajta DIY-irány, a hangszerek modifikációi, pl. preparációk, világa. Ha már úgy alakult, hogy akusztikus hangszerparkunk fejlődése áll, akkor valahogy mi magunk készítsünk a fentiek segítségével újabb fajta hangzásokat.

A Divje Babe egyetlen egy függesztett cintányért tartalmaz, az viszont számos megszólaltatási módozatban szerepel: kézzel kell rácsapni a cintányér szélére, gumifejű-, különféle timpani-, fa- és trinagulumverő mellett, nagybőgő vonóval, fém lánccal, műanyag és fém seprűvel kell megszólaltatni a cintányér különféle részeinél, bejárva a hangszer teljes terjedelmét.

-Milyen hangzásképre, hangzásvilágra gondoljunk a Divje Babe-vel kapcsoltban? Valamiféle atavisztikus dologra utalsz?

Nagy Ákos: A fuvola és preparált fuvola mellé vonósnégyes és a már említett ütőhangszer társul. Olyan posztszerialista, spektralista eredményekkel íródott experminetális zenéről van szó, ahol az irizáló hangszínek, a széles dinamikai tartományok és a 12 egyenlő részre osztott, lebegésmentes temperálást elhagyva folyamatos fluktáció lép fel. Mondhatnám úgyis, hogy egymásből kinövő és egymással ‘veszekedő’ bepiszkolódó színfoltok határozták meg a gondolkodásomat. Több darabomban kísérleteztem már ezzel, így ez nem újdonság. Inkább a kombinációk száma és egymásutánsiága és az egymással szembeállításuk itt az újszerűség.

Sok darabom valamiféle ősiséget próbál feleleveníteni. Mindig is érdekelt az ősi és a mai világ közötti viszonyrendszer. A kettő kibékítése és az össze nem egyeztethetőségük. A gyermek Nārāyan(a) indiai kereteposzt, a Chiaroscuro balinéz, mon-khmer tánc és árnybábjáték jeleneteket, az Ame no nori fue és a Veiled wince japán udvari zenét, gagaku-t idéz. Zongoradarabjaim némelyike halványan Kárpát-medencei és Balkán népzenei allúziókból építkezik, Lever du Soleil dans le Brouillard apparant című elektronikus és kettőskórust foglalkoztató művem szintén mon-khmer, thai és balinéz zenékből merít és egy transzállapotban elkövetett rituális gyilkosságot fest le. A sor hosszasan folytatható. Helyes tehát a sejtésed, a Divje Babe is atavisztikus zene. Egy elképzelt ősi világot tár elénk. Ha úgy tetszik könnyen kihallhatjuk belőle, akár azt is, hogy egy törzsközösség tagjai egy nagy barlangban összegyűlve misztikus szeánszon vesznek részt, ahol egy látó, egy táltos hangszerével révületbe muzsikálja a közösséget és önmagát is.

-Végül adódik a kérdés, hogy mikor és hol hallhatjuk a művet?

Nagy Ákos: Bízom benne, hogy hamarosan színre kerül Budapest koncerttermeibe. Pontos dátumot sajnos nem tudok mondani neked. A május 31. időpontra kitűzött premier, ami az ArTRIUM - a Bartók Rádió kortárszenei seregszemléje a Márvány teremben lett volna elmarad. Helyette Soli[e]tude című sakuhacsi/fuvola, zongora művem szólal meg egy új verzióban. Színező elemként ütőhangszereket társítottam hozzá.

-Köszönöm a beszélgetést!

Nagy Ákos - Divje Babe ~ első oldal:

Dömötör Johanna mesterkurzusa

2017 05 20

DÖMÖTÖR JOHANNA

MESTERKURZUSA és KONCERTJE

2017. május 28. Budapest Music Center – Könyvtár, 1093 Budapest, Mátyás utca 8.

PROGRAM

9-12 ~ kurzus

12-13 ~ ebédszünet

13-16 ~ kurzus

17-19 ~ hangverseny

KÖZREMŰKÖDNEK:

Illés Eszter, Simon Dávid, Drahos Rebeka, Hegyesi Gabriella, Szimicsevics Judit, Szikora Márton, Jakab Ágnes, Bihary Virág, Újfalusi Ivett, valamint zongorán MOCSÁRI EMMA és ÖTVÖS GÁBOR.

MŰSOR

J.S.Bach: C-dúr szonáta Dömötör Johanna

Nagy Frigyes: B-dúr szonáta Illés Eszter

Mozart: C-dúr andante Drahos Rebeka

Dutilleux: Szonatine Dömötör Johanna

Balassa Sándor: Csepeli quartett ~ ősbemutató Bihary Virág, Jakab Ágnes, Szikora Márton, Újfalusi Ivett

Dohnányi: Ária Hegyesi Gabriella

Ötvös Gábor: Feeorin tánca Szimicsevics Judit ~ Ötvös Gábor

Doppler: Andante és Rondo Dömötör Johanna, Simon Dávid


http://www.johannadomotor.com/de

http://info.bmc.hu/hirek/1888

További képek itt: http://illeseszter.com/domotor-johanna-kurzus-zarokoncert/

Budapest Fuvola Akadémia - 2016

2017 04 09

beszámoló

Itt olvasható:

Közzétette: Czeloth-Csetényi Gyula – 2017. március 22.

Sakuhacsi kurzus

2017 03 01

Talán még nem késő jelentkezni:

“A Tan Kapuja Buddhista Egyház a tavaszi félévben ismét 15 alkalomból álló sakuhacsi (japán bambuszfuvola) kurzusokat indít, kezdők (újrakezdők) számára is. A foglalkozásokra hétfői és szerdai napokon kerül sor, mindkét napon 16.15 órai kezdettel. Az érdeklődők szükség esetén, kaució ellenében tanulóhangszert igényelhetnek.
Helyszín: A Tan Kapuja Buddhista Egyház (1098 Budapest, Börzsöny u. 11.), a Kollégium épülete
Az első foglalkozás időpontja: 2017. február 6, illetve 8.
Jelentkezési határidő: nincs
Jelentkezés: kenez.laszlo(kuk)gmail(pont)com
A teljes tanfolyam díja: 7.500,- Ft”

Forrás: http://kenezlaszlo.hu/index.php/kurzus

A kurzust Kenéz László tartja, aki így vall magáról:

(…) “Japán zenével 2011 óta foglalkozom intenzíven. Elsődleges érdeklődési területem a zen buddhizmus sakuhacsira íródott zenéje (honkjoku), illetve a hangszeres meditáció gyakorlata (szuizen). Tradicionális japán zenei tanulmányaimat 2013 óta Justin Senryu irányításával végzem. Emellett előszeretettel játszom modern előadási darabokat és saját kompozíciókat is, miként a hangszer a hagyományoktól eltérő improvizatív megszólaltatásának, színházi alkalmazásának lehetőségei is foglalkoztatnak. Repertoáromat a japán klasszikus kamarazene (szankjoku) irányában is bővítem, több alkalommal is felléptem Csordás Gyulával (koto) és Keidzsiro Takakuval (samiszen, ének)“.(…)

Egy felvétel következik, rövid improvizáció Kenéz Lászlótól és a hozzá tartozó bevezetésből egy részlet: (…)”A tél végén vagyunk, már olvad a hó, csordogál a patak s a kert egyre inkább megtelik tavaszi természeti zajokkal és zörejekkel, madárhangokkal, mígnem egyszer csak kinyílik a cseresznyefa virága és megszólal a Sakura tradicionális dallama. A darab vége az elcsendesedő esti kert nyugalmát, a talajt átitató víz neszezését idézi. Az illusztráció Hokusai Katsushika egy tavaszi témájú képe, a Goten hegy (1832 körül)”.

A felvétel itt található (sajnos a beágyazás nem engedélyezett).

Néhány gondolat a kurzus elé (szintén a honlapról, innen):

(…) “A kurzus zenei anyagát a Csósi (調子), Hangolás vagy Ráhangolódás című eredeti zen buddhista darab adta. Rövid, 18 lélegzetet számláló darabról van szó, amely hagyományos kezdő darab, nemcsak a tanulásban, hanem a nyilvános előadásokon, az otthoni vagy közös meditációkon is. Egy japán mester szerint, aki e darabot megtanulja, mindent tudni fog, ami a zen buddhista darabok, a honkjokukel játszásához szükséges. A sakuhacsi repertoár hosszú és hallhatóan igen nehéz darabjaihoz képest e darab egyszerűsége ezért csalóka, hiszen a legegyszerűbb megvalósítása a legnehezebb minden művészetben (ahogy a zenben is), így kitartó, elmélyült munkát követel. Virtuóz módon, gyors futamokat játszani a sakuhacsin, akármilyen furcsán hangzik is ez, könnyebb, mint egyenletesen, simán és hosszan megfújni egyetlen hangot. A kurzus során a résztvevők a Csósi minden fontos technikai elemével megismerkedtek, a többi pedig csak a gyakorláson múlik”.
(…)

Befejezésül egy másik felvétel, a korábbi improvizációval és a jelenlegi évszakkal ellentétben ez az őszről szól és megkomponált mű: Fukuda Rando - Miyama Higurashi (Tücsök a völgyben).

“A mű a kora ősz hangulatát ragadja meg; a hegyek között, a távoli völgyben, egy eldugott zugban még énekel a tücsök, de hangja már nem a nyarat, hanem az elmúlást juttatja eszünkbe; a tónus melankolikus, a lassan hűlő levegőben már ott lebegnek a búcsúszavak.
A darab 1928-ban íródott úgynevezett modern honkyoku. A honkyuko szó “eredeti, régről áthagyományozódott zeneművet” jelent, amelynek szerzője ismeretlen, s amelyet zen szerzetesek örökítettek nemzedékről-nemzedékre századok óta. A modern honkyoku elnevezés arra utal, hogy a darab szerzője e tradícióra tekintettel komponálta művét. A hangvétel a népdalok világát idézi, de az előadásmód már a korabeli „új japán zene” mozgalom eszményeihez igazodik”.

Itt hallgathatjuk meg.

Kenéz László honlapján még elméleti értekezéseket is találhatunk a sakuhacsi játékról magyar nyelven. Íme egy részlet:

Hiszamacu Fujo: Monológ (Hitori Kotoba, 1830)

Aki a sakuhacsit kívánja tanulmányozni, annak távol kell tartania magát a világi gondolatoktól, el kell határolódnia vágyaitól és sutba kell hajítania a „jobb” és a „rosszabb” fogalmait. Elméjét a hasára, a köldöke alatti területre kell összpontosítania, mert itt hallhatja meg a bambusz hangját. Ez a legfontosabb dolog. Emiatt kell csukott szemmel is játszania. Különösképp a kezdők figyeljenek erre, mert a nyitott szem világi gondolatokat ébreszthet“. (…)

További értekezéseket olvashatunk itt.

AyaTunes

2017 01 28

by Andrea Fisher

Az AyaTunes Andrea Fisher fuvolaművész, producer cd-je. Az album elsősorban meditatív kompozíciókat tartalmaz, tradicionális Észak-amerikai valamint Távol-keleti hangvételben, és bevételének 25%-a jótékony célra, az ACLU (American Civil Liberties Union) szervezethez kerül. Ezen kívül a 3.track ( a kompozíció címe Standing Rock remélem nem kell elmagyaráznom mi az…) teljes bevétele a Waterkeeper Alliance-hez kerül.

Vásárlás (akár track-enként):
https://ayatunes.bandcamp.com/releases


A felvételsorozat meglehetősen hosszú felvételekből áll, - a teljes játékidőt nem adtam össze, de 140 perc körül van - csak az utolsó felvétel, amely önálló anyagnak is tekinthető 54 perces. Andrea Fischer tíz fuvolafajtát szólaltat meg a cd-n, és valamennyi saját kompozíció. Kivételt képez Arvo Pärt Spiegel Im Spiegel című műve, ami természetesen feldolgozás és korábban már írtam róla,mint lehetséges fuvoladarabról.

1. Renewal 12:24
2. Whales and Violins 07:02
3. Standing Rock 09:46
4. Shaman 10:50
5. Interlude 08:43
6. For Krishna 14:07
7. Sitar 10:20
8. Jungle 08:04
9. Spiegel Im Spiegel 08:16
10.Binaural Beats: Healing Frequencies with Flutes 54:08

Bálványimádás

2017 01 17

Bálványimádás a fuvolametodikában

Az, hogy a fuvola metodika változik az évtizedek alatt teljesen természetes jelenség. Az itt következő cikkben néhány olyan momentumra szeretnék rámutatni, amelyek nem állták ki az idők próbáját, illetve a félreértésből adódnak.

Tanulmányaim során élénken emlékszem arra a gyakorlatra, amely a fuvola helyes tartását volt hivatva elősegíteni. Ennek során a hangszert csak jobb kézzel kellet tartanom egyensúlyban úgy, hogy ne billenjen el semmilyen irányban. Nekem valamilyen NDK fuvolám volt a zeneiskolámban, aminek jókora súlya volt és már csak ezért sem sikerült kiviteleznem ezt a gyakorlatot, pedig - emlékszem - még házi feladatnak is megkaptam. Ez akkor egy széltében-hosszában ismert, sőt elvárt gyakorlat volt, de úgy tudom ma már ez a metódus eléggé ki ment a divatból, én magam száműztem tanári eszköztáramból eléggé hamar. Már tanulóként és tanár ként is azt vettem észre, hogy irreális munkát ad a jobb kéz kisujjának, amit egyébként pont, hogy fel kellene szabadítani. A későbbiekben ebből rengeteg probléma adódik, főleg, mert a kisujj eleve folyamatosan nyomja a disz-billentyűt. Arról nem beszélve, hogy a fuvolát nem így tartjuk - legalábbis felnőttként nem így érzékelem. Azt tapasztalom, hogy elsősorban a bal kar tartja a hangszert, a jobb karnak inkább csak kiegyensúlyozó szerepe van, ami elég kritikus ha csak a kisujj nyomja a maga billentyűjét.  Ezzel egy bálvány le is dőlt - mindannyiunk szerencséjére. Lépjünk tovább.

A másik metodikai fogás, ami hosszú idő át a fuvolázás alfája és omegája is volt egyben, nos ez a “huhogás”. Kevés dolog van ami ennyire ellenszenves nekem, mint ez, tanuló és tanár koromból egyaránt. Igazából tanuló koromban utáltam és csak tanári pályám elején alkalmaztam. Szerintem semmi köze a fuvola megszólaltatásához, egyszerűen nem csinálunk így. Bizonyos helyzetekben, pl. modern zenében van jogosultsága, de hogy ez egy metodikai pillér lenne azt erősen kétlem. Az kétségtelen, hogy igen gyorsan lehet vele látványos eredményt elérni egy zeneiskolásnál, és ez verseny- vagy felvételi szituációban jól jöhet, de egyébként nem vagyok meggyőződve a hasznosságáról, és amennyire érzékelem ma már ez a gyakorlat a helyére került. Van róla egy anekdota is, sőt kicsit több mint anekdota. Nicolé-vel  kapcsolatos, aki valamikor a 60as, 70es évek fordulóján kurzust tartott a Zeneakadémián. Természetesen az egész ország ott ült az alsó foktól a felsőig, akkor egy ilyen kurzus ritkaság számba ment. Adott tanulónak sehogyan sem volt elég nagy hangja egy bizonyos darabhoz, ezért Nicolé a következőt tette: levette a nadrágszíját és az illető dereka köré tekerte, hogy érezze a helyes levegővételt, és ezt követően kérte a nálunk “huhogás” ként elhíresült technikát. Ez eredmény nagyon gyors és látványos volt - kis hangból nagy hang lett. Ezt követően mindenki mintegy rákattant erre a gyakorlatra és alkalmazta mindenkinél. Nem voltam ott - nem is lehettem - de tény, hogy egy tanulság mindenképpen van: így válik mechnikussá egy olyan probléma megoldás, amit egy adott személy (Nicolé), egy adott szituációban, egy adott problémára adott.

De lépjünk tovább, és fordítsuk vitorlánkat mélyebb vizek felé.

Itt van például Marcel Moyse megkerülhetetlen műve, a De la sonorité. Az egyik érdekességre tanárom, Jochen Gärtner hívta fel a figyelmemet. A Hangindítás című fejezet egy eléggé különös mondattal kezdődik, franciául az látjuk: Langue sortie.

Ez bizony annyit jelent, hogy kidugott nyelvvel. A kötetben az eredeti francia szöveg mellett ott az angol és a német fordítás is, ezeket is érdemes szemügyre venni mielőtt tovább lépnénk. Az angol verzió sem hagy kétséget: With the toungue out. Egyedül a német tér el az eredeti és az angol megfelelőjétől: Mit vorgehaltener Zunge - innen vehette Barnabás Zoltán, - aki anno a művet magyarra fordította - az “előretett nyelvet” a magyar fordításban, amely valljuk be kicsit mást jelent a korábbiakhoz képest. A kérdés tehát így hangzik: ki kell dugni a nyelvet hangindításkor? Erre mindenki joggal vághatja rá, hogy “NEM!” - de mi van akkor ha ezt maga Marcel Moyse írja? Mert ezt írja. Ráadásul pizzicato-szerű hangzásról is beszél, és ezt nem lehet máshogy létrehozni csak úgy, hogy a nyelvet a hangindítás pillanata előtt valóban kissé az ajkak közé dugjuk és indításkor visszahúzzuk - ki lehet próbálni tükör előtt. Moyse nyilván azt szeretné, hogy a fuvolahang a lehető leggyorsabban stabilizálódjon, de ezt a nyelv pontos helyzetével éri el, és nem rekesszel, vagy bármi egyébbel, ezért tesz kis szüneteket a hangok közé, hogy legyen idő a gyakorlat folyamán újra és újra pozicionálni a nyelvet. És persze egy darabban nem kell minden egyes hangot így indítani - főleg nem egy sorozat staccato-t - , de egy frázis kezdésnél, vagy egy levegővétel után nagyon is van létjogosultsága. Én személy szerint nem hallom, hogy nálunk használná bárki ezt a technikát, így ahogy Moyse írja - de az is lehet, hogy rosszul hallom. Külföldieknél és főleg jazz-fuvolásoknál viszont hallható.

Még fontos lehet megjegyezni, hogy Barnabás Zoltán azért használhatta a német szöveget a fordítás forrásaként, mert az ő generációja ebben a nyelvben mozgott otthonosan. Másrészről nyilván óvatos is volt, lévén ő maga is tanított egész életében, tehát nem akart félreértésre okot adni, és drasztikusan eltérni a bevett metodikai gyakorlattól.

Egyébként Gärner fel is írta valamelyik kottámra, hogy Lounge sortie - alighanem a Kecsketánc (nyilván a gyors rész) és/vagy a Chant de Linos volt az.

A másik gyanús pont szintén e kötetből való, az első fejezetben, amely a hang kiegyenlítettségéről szól. Mindenki ismeri a lefelé ereszkedő gyakorlatot, ezzel indul a fejezet, de amikor Moyse a harmadik regisztert kezdi tárgyalni így szól:

Azaz - Barnabás Zoltán fordításában:

Barnabás Zoltán fordításában: “A harmadik, magas regiszterben - mivel minden hang az ujjkombinációk és az ajaknyomás eredménye - a légoszlop hosszúságának alig van szerepe, különösen piano játékban”. Ettől a mondattól minden becsületes tanár ereiben meg kell hűljön a vér. Érdemes elolvasni a két másik nyelven is, nincs kétség. Ami engem illet mást sem hallottam tanulmányaim során, mint azt, hogy a 3. oktávon aztán végképp támasztani kell, piano-ban meg főleg. Moyse ennek totál ellent mond - és ha valaki tudta, ő tudta. Lényegében azt mondja, hogy a fogáson túl az ajkak feszültségének van döntő szerepe, a légoszlop másodlagos - és még hozzá teszi, hogy “különösen piano-ban”. Tisztázásra vár mit jelent az “ajaknyomás” - vélhetően összehúzott szájnyílást? (”…pression des lévres…”) Vagy valami mást? És mint jelent a légoszlop hossza? (…”la longueur de la colonne d’air ne joue pas toujours un role prépondérant…“) Ez egyenlő lenne a rekesz nyomásával, vagy annak hiányával? Esetleg azt jelenti nem kell olyan mélyre venni és mélyről fújni a levegőt, mint egyébként? (Én erre az utóbbira tippelnék…) Egy biztos; a magam részéről arra jutottam, hogy Moyse-nak igaza lesz és nem a támasz számít hanem az ajkak (ill. az ujjkombinációk, amibe esetlegesen segédfogás is beleférhet), és minél halkabban akarunk ott fent játszani annál inkább igaz mind ez. Moyse egyébként az egész De la sonorite-ban hihetetlen erőfeszítést tesz arra nézve, hogy megértesse az ajkak munkáját. Állandóan visszatérő gondolat, és az egész kötetet átható üzenet az, hogy az ajkak dolgoznak is meg lazák is, egyfajta rugalmas munkát kíván meg tőlük. Valahogy Moyse azt akarja üzeni, hogy nem feszesek, de nem is teljesen passzívak. Egyébként talán ez  - már mint az ajkak - a legnehezebb pontja az egész fuvolametodikának.

A Moyse kötet Barnabás Zoltán magyar szövegével (csak a szöveges oldalakat tettem bele, tehát nem a teljes kötet) itt található. És az eredeti kötet, pedig itt.

De álljunk csak meg egy pillanatra! Ugye nem én lettem az ügyeletes “megmondóember”  a De la sonorité-vel kapcsoltban?!

Valójában amire rá szerettem volna mutatni a fentiekkel egy jelenség. Mindenki, aki tanított már akármilyen fokon találkozhatott már a következő helyzettel. Adott egy metodikai helyzet, valamit meg szeretnénk tanítani, egy technikát, valamilyen speciális testhasználatot a hangszerrel kacsoltban. Ilyenkor óvatosnak kell lenni, hiszen könnyen adódhat félreértés, vagyis a tanuló valami teljesen más fog csinálni ahelyett, amit kérünk. Ráadásul sok esetben fuvolán igen nehéz visszaellenőrizni, hogy a kért mechanizmus megszületett-e és ha igen jól születette-e meg. (Ugyan ezzel a problémával foglalkozik Jeney Zoltán is egy 1964es Parlando-ba írt írásában, itt posztoltam nem is régen).
Adott tehát egy valós veszély, hiszen nem szeretnénk, hogy a tanuló valami mást, esetleg egy káros mechanizmust tenne magáévá. Ezért trükközünk mi tanárok, és gyakran egy metaforát tanítunk, vagy abba burkoljuk a kért technikát. A metafora kevesebb veszéllyel jár - legalább is látszólag. A klasszikus idevágó példa a vibrátó. A fentebb említett Jochen Gärtner erről is sokat tudna mesélni - mesélt is a Das Vibrato című könyvében, illetve az ehhez kapcsolódó kutatásával. Mindenki a rekeszt kezdi emlegetni ha vibrátót tanulunk, mert egy tanár sem szeretné ha a tanítvány a torkát szorongatná. Ugyan akkor már három évtizede tisztázódott, hogy nincs ember a földön, aki a légoszlopot rekeszizommal tudná vibrátóra fogni. Ez tehát egy metafora. És visszakanyarodva az kidugott nyelvhez, természetesen ez is egy olyan dolog, amit nem szívesen vállal fel senki, főleg zeneiskolásakkal szemben nem, hiszen a hangindítást mindjárt az elején tanítjuk.

Mi a baj ezzel? Az, hogy nem a valóságot tanítjuk. Egy bizonyos pontig van jelentősége a metaforáknak, hiszen a félreértés veszélye adott, de az is biztos, hogy kell - kellene - lennie egy pontnak a tanulás folyamán, amikor tiszta víznek kell kerülnie a pohárba. Ellenkező esetben a tanuló sok év, vagy évtized elmúltával jön rá arra, hogy egy adott technika testi szinten hogyan valósul meg valójában - és ennél kevés dolog van ami sokkolóbb.

És adódik egy másik probléma is főként a Moyse kötet kapcsán. Nem ugyan az tanulni/tanítani egy metodikát könyvből, és nem ugyan az tanulni/tanítani egy metodikát úgy könyvből, hogy közben élő kapcsolatom van azzal a fuvolakultúrával - esetünkben a franciával - ami ezt létre hozta. A kötetet mindenki megveheti és el is olvashatja a szöveget, de ha nem kap első kézből - azaz az adott fuvolakultúrából és annak értékrendjéből - származó instrukciókat könnyen eltévedhet. A fuvolázás végeredményben egy szájhagyomány, amelynek szerencsés esetben részletes, írott vezérkönyvei is vannak, de a könyv - és annak szövegei, gyakorlatai -  nem maga a hangzó valóság. A szájhagyomány részévé kell válni.

És erről eszembe jut egy film - bár nem a témához tartozik: Lost in Translation - látta valaki ezt a filmet? Azaz: Fordításban elvész. És ez nem csak a szöveg fordítására igaz, hanem egy metodika által leírt teljes fuvolázási értékrendre. A fuvolázás - szájhagyomány; ezt jó észben tartani.

Végül álljon itt egy Marcel Moyse felvétel - ha már ennyit emlegettük a mestert - George Hüe, Fantázia; nem a teljes mű, csak részletek:

A Marcel Moyse Társsaság honlapja:
http://moysesociety.org/

Robert Bigio:
http://robertbigio.com/moyse.htm

3 új Mozart mű fuvolára

2017 01 07

köztük két fuvolaverseny

A hónap végén esedékes a zeneszerző születésének nem túl kerek, 261 évfordulója - de ezt az időpontot e sorok írja nem bírta kivárni ezzel a cikkel. Aligha vitatható, hogy Mozart fuvolaművei rendkívül fontos szerepet játszanak hangszerünk irodalmában. A most megtalált három új fuvolamű kicsit talán ellentmondani látszik annak a hitnek, hogy a zeneszerzőóriás nem kedvelte ezt a hangszert.

James Strauss 2016ban három, eddig ismeretlen művet fedezett fel, amelyeket most cd-n is rögzített. A felvételek a Strasbourgi Szimfonikus Zenekarral, Manuel Mendoza vezényletével, valamint Andrea Mogavero olasz fuvolaművész közreműködésével készültek. A cd költségeit a cikk végén mellékelt forráslinken támogatni is lehet adományokkal.

Az első mű egy fuvolaverseny Mozart barátjától, Johann Baptist Wendling-től, aki a mannheim-i udvari zenekar fuvolása volt. Mozart említi apjához írt, 1777 november 22én kelt levelében, hogy együttműködik vele, egy fuvolaversenyen dolgoznak, amelyben a fúvós részeket ő írja. A mű Emily Gunson Wendling katalógusában GUN 20-as számot viseli (link a cikk végén is megtalálható, érdemes tanulmányozni Wendling műveit).

A második darab a nemrégiben Lengyelországban előkerült rejtélyes kézirattal, egy oboaversennyel kapcsolatos. Tudjuk, hogy 1777 július 25én egy Johann Thomas Cassel nevű fuvolás egy Mozart által írt fuvolaversenyt próbált Salzburg-ban. Ebben az időben Mozart általunk is ismert fuvolaversenyei még nem léteztek, tehát nagy valószínüséggel ez a hiányzó harmadik lesz a legkorábbi. A Lengyelországban talált anyag valószínűleg egy átirat lesz A rekonstrukciót Anders Muskens készítette.

A harmadik darab egy hangszerelés, amely Mozart halála után készült, a K. 448as jegyzékszámú kétzongorás szonáta szimfónia concertante változata. A dán kiadó, C.G. Menzel hangszerelte meg két szólófuvolára, 2 oboára, 2 kürtre, 2 trombitára, timpánira és vonósokra. A szólófuvolák technikai elvárásait már nem Mozart korabeli fuvolára, hanem későbbi modellre utalnak.

Az alábbi, mintegy 11 perces videóban James Strauss beszél a projektről és hosszabb részleteket hallhatunk a művekből, valamint kéziratrészleteket is láthatunk - de mindenek előtt hallgassuk, egyik szebb, mint a másik:

Forrás:
https://www.gofundme.com/mozart-3-new-flute-discoveries-cd

James Strauss
http://jamesstrauss.org/

Orchestre Symphonique de Strasbourg
http://www.symphonique-strasbourg.eu/

Emily Gunson’s Wendling Catalogue
http://www.emilygunson.com/wendling