‘2016’ címkével ellátott bejegyzések

Toshio Hosokawa szólófuvolaművei

2017 11 18

Sen I (1984)
Vertical Song (1995)
Atem-Lied (1997)

Egy tájékozott, zeneértő barátom egyszer azt mondta két japán zeneszerző van, akiről érdemes tudni - Takemitsu, a “sztár”, és Hosokawa - a “zseni”. Azon túl, hogy a nevek mellé bigyeztett jelzők is igen találóak nagyon fontos az is, hogy mindkét szerző erős fuvolaérdekeltséggel rendelkezik. Sőt, ami Toshio Hosokawá-t illeti nem elhanyagolható az sem, hogy Isang Yun tanítvány, aki szintén sok értékes és fontos művel ajándékozta meg a fuvolarepertoárját.

Toshio Hosokawa 1955-ben Hirosimában született. Korai zenei tanulmányait kiteljesítve Isang Yun-nál tanult Berlinben, majd később Klaus Huber és Brian Ferneyhough irányították. Bár zenéje a háború utáni avant-garde-ot követi, tartalmilag és esztétikailag a keleti kultúrában gyökerezik. Isang Yun-t és Toru Takemitsu-t jelölte meg, mint azokat, akik arra ösztönözték, hogy a japán tradíciót nyugati stílusban jelenítse meg.

A mai bejegyzésben tehát róla lesz szó annak okán, hogy körülbelül ma egy éve járt Budapesten, ahol egy kerekasztal beszélgetésen is részt vett a BMC-ben - ennek rögzített felvétele az egyik mellékelt videó. A zeneszerző beszélgetőtársai Becze Szilvia és Gryllus Samu, a társalgás német nyelven folyik és bár az állandó oda-vissza fordítások miatt kissé nehézkes rendkívül fontos ismeretekhez juthatunk nem csak a szerző zenei világát illetően, de fuvolaműveivel kapcsolatosan - és persze szinte közvetlen benyomásunk lehet Hosokawa rendkívül rokonszenves személyiségéről is. Mindazonáltal tartalmilag ez a bejegyzés a “minimumbevitelt” sem fedezi Hosokawa-ból, tehát inkább kedvcsináló és ízeítő, mint áttekintés.

A beszélgetést követően illesztettem be Hosokawa három fontos szólóművét némi leírás kíséretében. A kerekasztalbeszélgetés folyamán zenék is elhangzanak, így hallani fogjuk az Atem-Lied-et (amelyet külön is mellékelem a másik két műhöz hasonlóan) a videó 23 percnél. Fontos megjegyezni azt is, hogy ez a mű nem tévesztendő össze Hosokawa egy másik darabjával, a fuvolára és zongorára írott Lied-el.

A szerző így vall magáról:

„A spirituális japán kultúra és zene új formáit keresem, amelyben személyiségemhez és származásomhoz is hűséges maradhatok.”

Azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy a tradíció és a modernizmus összeegyeztetése általában a japán zeneszerzők esetében sokkal sikeresebbnek mondható, mint bárhol máshol - például nálunk. És ide kívánkozik az is, hogy Toshio Hosokawa művészete nálunk még járatlan területnek számít fuvola szempontból is.

Kezdjük tehát a beszélgetéssel:

Toshio Hosokawa Budapesten, 2016 - Beszélgetőtársak Becze Szilvia és Gryllus Samu. BMC.

Ezek után pedig jöhetnek a szólódarabok.

Hosokawa három szólóműve jól példázza azokat a legfontosabb vezérelveket és ideákat, amelyek egész művészetét jellemzik. Mindehárom mű érzékenyen bánik a lecsengés, idő és csend minőségeivel. Alkalmazza a modern fuvolatechnikai valamennyi elemét glissando-t, negyedhagokat, multifóniát, stb. és gyakran számít a játékos énektudására is - teszi mindezt azért, hogy gyakran egyetlen hangot járjon körbe. Tartalmilag Hosokawa érdeklődésének középpontjában az emberi lét és az univerzum kapcsolata áll.

Sen I

Toshio Hosokawa ~ Sen I (1984)
Manuel Zurria ~ basszusfuvola
Riyoko Aoki ~ noh tánc

A Sen I Pierre-Yves Artaud felkérésére készült 1984ben és egy sor - egész pontosan öt - hasonló mű első darabja volt. A cím vonalat jelent utalva Hosokawa kalligráfiából merített inspirációjára. A hang és a csend viszonyát a szerző e művészettel állította párhuzamba - erről egyébként a budapesti beszélgetés során is ejt néhány szót. Máshol így ír erről: “a darab minden egyes hangja egy ecsetvonása, ahogy az ecset érinti és vonalat húz a papíron.” Ennek megfelelően a darabban a csend szakaszai azok a részek, amikor az ecset nem érint papírt, nem húz vonalat. Továbbá azok a szakaszok ahol a csendből - a láthatatlan tartományból - még meg nem született a hang, (illetve vonal) gondosan meg vannak komponálva egy külön sorban, ahol a játékos hangmagasság nélküli hangokat ad ki, illetve a sűrűbb szakaszokban éles mássalhangzókat kiált, mint “ iyo! ” és “ iya! ” - hasonlóan a kabuki színházhoz és a népzenéhez.

A fenti szcenírozott előadás mellé egy kottát is beillesztetem…

Hosokawa - SEN I for Flute by mickzone on Scribd

Vertical Song

A Vertical Song számomra Hosokawa szólófuvola number one-ja, abszolút zászlóshajó, hitem szerint az utóbbi 50 év legjobb szólófuvolaműve. Maga a darab spirituális tartalmú, amelyben Hosokawa kedvenc technikáját használja - egy bizonyos hangot fejt ki lassan, sokféle hangszínnel, megszólaltatásmóddal. A mű az olasz fuvolás, Roberto Fabbriciani megrendelésére készült 1995ben, és a szező így vall róla: “Megpróbáltam az zenémmel az emberi érzelmeknek nem a külső rétegét megjeleníteni, hanem azok mélységét megkeresni. Meggyőződésem szerint a zene nem egy felületes rétegből születik, hanem a mélységből, amely észrevehetetlen mindennapi életünk során. Olyan dalt akartam írni, ami ebben a mélyrétegben születik, és vertikálisan emelkedik fel oda, ahol dallá válik”.

Ilyen módon a darab szándékosan lassan bontakozik ki, amelyben a mozgás gyakori felfüggesztése felhívja a hallgató figyelmét az egyes hangokra. Ezeket a szakaszokat a szerző senza tempo-val jelöli, és ebből adódóan a darab nagyobb része alatt nincs hagyományos értelemben vett tempó-érzetünk.

Hosokawá-ra jellemezően szívesen használ szeriális technikát, de a technika soha sem uralkodik az egész darab felett. A szerialitást ugyan úgy kezeli a szerző, mint a darab minden más elemét, amely hol felhívja a figyelmünket a hangra, hol pedig nyugalomban hagy. Az első sorozat megnyilatkozása több, mint egy percet vesz igénybe és csak a nyomatékosabb részeknél válik felismerhetővé. Máshol, a gyors, tumultuózusabb pillanatokban sokkal inkább felismerhetőbb, bepillantást engedve így a mű látens szerkezetébe.

A műből kottával ellátott videót mellékeltem, amely vélhetően stúdiófelvétel.

Toshio HOSOKAWA ~ Vertical Song
Kaori WAKABAYASHI - fuvola

Atem-Lied

A művet Eberhard Blum mutatta be az 1997es berlini Musik-Biennale-n. (A mű az első videóben, a kerekasztal beszélgetés alatt is elhangzik vélhetően lemezfelvételről a már említett fuvolástól).

Atem-Lied-ben (Légzés-dal-nak fordíthatnánk) Hosokawa még tovább megy azon az úton, amelyet a Vertical Song-ban nyitott meg. A mű a légzés-előadó-hangszer viszonyát vizsgálja, különös tekintettel a légzés és hang, valamint a légzés és idő viszonylatára, amely jó példázza Hosokawa mély kapcsolatát a természettel, az univerzummal.

A basszusfuvola hangja megerősíti a magányos, befelé forduló attitűdöt. Még a hosszabb szakaszok is egy-egy alig hallható hang köré szerveződnek, végül a textúra fokozatosan élénkül fel, majd egy kifejező multifónia függeszti fel az időfolyamatot. Hosokawa így nyilatkozott a műről: “A légzés nagyon alapvető a zenében. A légzés hangot produkál, és az időt légzés jellemezi. A légzésnek olyan a hangja, mint a szélnek. A emberi légzés és annak szélbe burkolódzó hangjának fúziójából egy pillanatban rezonáns vibráció születik, amelyben a “külső” és a “belső” világ találkozik. Így egy új zenei tér jön létre”.

A “külső” és a “belső” világ kapcsolatát az a pillanat demonstrálja, amikor a légzésből fuvolahang születik, és ezt tovább hangsúlyozza a fuvolahang és az éneklés kombinációjával is, amely különbséghangokat és zümmögő hangzást eredményez.

A hosszú, megkomponált belégzések folyamatosan figyelmeztetik a hallgatót az előadó, hangszer és hang hármas kapcsolatára. A hosszú belégzések alatt új időérzet keletkezik, és a légzés hangja a hallgatót nyugodt, kényelmes állapotba helyezik, amelyben tudatossá válhat saját természetes, testi ritmusait illetően.

Toshio HOSOKAWA ~ Atem-Lied
Kaori WAKABAYASHI - basszusfuvola

Sajnos ebből a műből csak ezt a kottaoldalt találtam:

Sir James Galway masterclass

2017 10 30
Sir James Galway Master Class with Frost Flute Students

A közel 3 órás, teljesen friss mesterkurzust élőben közvetítésként láthattuk, de magyar idő szerint eléggé későn. Most már a teljes anyag elérhető, a kezdéspontól linkeltem be (18.perc) - sajnos beágyazni nem lehetett.

A teljes Youtube link a kezdőponttal:
https://youtu.be/SBpc-Q-Pvmg?t=18m20s

A közös befújást követően az alábbi darabok kerülnek előadásra:
01:00 - Frank Martin ~ Ballada
01:31 - Widor ~ Suite
01:57 - Reinecke ~ Koncert

Egy rövidebb, 6 perces, 2016os részlet Sir James Galway koreai masterclass a skálázás témakörét járja körül:

Egy éve

2017 05 07

Egy éve töltöttük fel a Détári Annával készült interjút, amelyben Anna elmeséli disztóniás életszakaszát. Az interjú már csak a téma és a angol felirat miatt is szép nézettséget ért el.

Annával írásos anyag is készült, sok hangzó melléklettel, itt található.

Budapest Fuvola Akadémia - 2016

2017 04 09

beszámoló

Itt olvasható:

Közzétette: Czeloth-Csetényi Gyula – 2017. március 22.

AyaTunes

2017 01 28

by Andrea Fisher

Az AyaTunes Andrea Fisher fuvolaművész, producer cd-je. Az album elsősorban meditatív kompozíciókat tartalmaz, tradicionális Észak-amerikai valamint Távol-keleti hangvételben, és bevételének 25%-a jótékony célra, az ACLU (American Civil Liberties Union) szervezethez kerül. Ezen kívül a 3.track ( a kompozíció címe Standing Rock remélem nem kell elmagyaráznom mi az…) teljes bevétele a Waterkeeper Alliance-hez kerül.

Vásárlás (akár track-enként):
https://ayatunes.bandcamp.com/releases


A felvételsorozat meglehetősen hosszú felvételekből áll, - a teljes játékidőt nem adtam össze, de 140 perc körül van - csak az utolsó felvétel, amely önálló anyagnak is tekinthető 54 perces. Andrea Fischer tíz fuvolafajtát szólaltat meg a cd-n, és valamennyi saját kompozíció. Kivételt képez Arvo Pärt Spiegel Im Spiegel című műve, ami természetesen feldolgozás és korábban már írtam róla,mint lehetséges fuvoladarabról.

1. Renewal 12:24
2. Whales and Violins 07:02
3. Standing Rock 09:46
4. Shaman 10:50
5. Interlude 08:43
6. For Krishna 14:07
7. Sitar 10:20
8. Jungle 08:04
9. Spiegel Im Spiegel 08:16
10.Binaural Beats: Healing Frequencies with Flutes 54:08

Bálványimádás

2017 01 17

Bálványimádás a fuvolametodikában

Az, hogy a fuvola metodika változik az évtizedek alatt teljesen természetes jelenség. Az itt következő cikkben néhány olyan momentumra szeretnék rámutatni, amelyek nem állták ki az idők próbáját, illetve a félreértésből adódnak.

Tanulmányaim során élénken emlékszem arra a gyakorlatra, amely a fuvola helyes tartását volt hivatva elősegíteni. Ennek során a hangszert csak jobb kézzel kellet tartanom egyensúlyban úgy, hogy ne billenjen el semmilyen irányban. Nekem valamilyen NDK fuvolám volt a zeneiskolámban, aminek jókora súlya volt és már csak ezért sem sikerült kiviteleznem ezt a gyakorlatot, pedig - emlékszem - még házi feladatnak is megkaptam. Ez akkor egy széltében-hosszában ismert, sőt elvárt gyakorlat volt, de úgy tudom ma már ez a metódus eléggé ki ment a divatból, én magam száműztem tanári eszköztáramból eléggé hamar. Már tanulóként és tanár ként is azt vettem észre, hogy irreális munkát ad a jobb kéz kisujjának, amit egyébként pont, hogy fel kellene szabadítani. A későbbiekben ebből rengeteg probléma adódik, főleg, mert a kisujj eleve folyamatosan nyomja a disz-billentyűt. Arról nem beszélve, hogy a fuvolát nem így tartjuk - legalábbis felnőttként nem így érzékelem. Azt tapasztalom, hogy elsősorban a bal kar tartja a hangszert, a jobb karnak inkább csak kiegyensúlyozó szerepe van, ami elég kritikus ha csak a kisujj nyomja a maga billentyűjét.  Ezzel egy bálvány le is dőlt - mindannyiunk szerencséjére. Lépjünk tovább.

A másik metodikai fogás, ami hosszú idő át a fuvolázás alfája és omegája is volt egyben, nos ez a “huhogás”. Kevés dolog van ami ennyire ellenszenves nekem, mint ez, tanuló és tanár koromból egyaránt. Igazából tanuló koromban utáltam és csak tanári pályám elején alkalmaztam. Szerintem semmi köze a fuvola megszólaltatásához, egyszerűen nem csinálunk így. Bizonyos helyzetekben, pl. modern zenében van jogosultsága, de hogy ez egy metodikai pillér lenne azt erősen kétlem. Az kétségtelen, hogy igen gyorsan lehet vele látványos eredményt elérni egy zeneiskolásnál, és ez verseny- vagy felvételi szituációban jól jöhet, de egyébként nem vagyok meggyőződve a hasznosságáról, és amennyire érzékelem ma már ez a gyakorlat a helyére került. Van róla egy anekdota is, sőt kicsit több mint anekdota. Nicolé-vel  kapcsolatos, aki valamikor a 60as, 70es évek fordulóján kurzust tartott a Zeneakadémián. Természetesen az egész ország ott ült az alsó foktól a felsőig, akkor egy ilyen kurzus ritkaság számba ment. Adott tanulónak sehogyan sem volt elég nagy hangja egy bizonyos darabhoz, ezért Nicolé a következőt tette: levette a nadrágszíját és az illető dereka köré tekerte, hogy érezze a helyes levegővételt, és ezt követően kérte a nálunk “huhogás” ként elhíresült technikát. Ez eredmény nagyon gyors és látványos volt - kis hangból nagy hang lett. Ezt követően mindenki mintegy rákattant erre a gyakorlatra és alkalmazta mindenkinél. Nem voltam ott - nem is lehettem - de tény, hogy egy tanulság mindenképpen van: így válik mechnikussá egy olyan probléma megoldás, amit egy adott személy (Nicolé), egy adott szituációban, egy adott problémára adott.

De lépjünk tovább, és fordítsuk vitorlánkat mélyebb vizek felé.

Itt van például Marcel Moyse megkerülhetetlen műve, a De la sonorité. Az egyik érdekességre tanárom, Jochen Gärtner hívta fel a figyelmemet. A Hangindítás című fejezet egy eléggé különös mondattal kezdődik, franciául az látjuk: Langue sortie.

Ez bizony annyit jelent, hogy kidugott nyelvvel. A kötetben az eredeti francia szöveg mellett ott az angol és a német fordítás is, ezeket is érdemes szemügyre venni mielőtt tovább lépnénk. Az angol verzió sem hagy kétséget: With the toungue out. Egyedül a német tér el az eredeti és az angol megfelelőjétől: Mit vorgehaltener Zunge - innen vehette Barnabás Zoltán, - aki anno a művet magyarra fordította - az “előretett nyelvet” a magyar fordításban, amely valljuk be kicsit mást jelent a korábbiakhoz képest. A kérdés tehát így hangzik: ki kell dugni a nyelvet hangindításkor? Erre mindenki joggal vághatja rá, hogy “NEM!” - de mi van akkor ha ezt maga Marcel Moyse írja? Mert ezt írja. Ráadásul pizzicato-szerű hangzásról is beszél, és ezt nem lehet máshogy létrehozni csak úgy, hogy a nyelvet a hangindítás pillanata előtt valóban kissé az ajkak közé dugjuk és indításkor visszahúzzuk - ki lehet próbálni tükör előtt. Moyse nyilván azt szeretné, hogy a fuvolahang a lehető leggyorsabban stabilizálódjon, de ezt a nyelv pontos helyzetével éri el, és nem rekesszel, vagy bármi egyébbel, ezért tesz kis szüneteket a hangok közé, hogy legyen idő a gyakorlat folyamán újra és újra pozicionálni a nyelvet. És persze egy darabban nem kell minden egyes hangot így indítani - főleg nem egy sorozat staccato-t - , de egy frázis kezdésnél, vagy egy levegővétel után nagyon is van létjogosultsága. Én személy szerint nem hallom, hogy nálunk használná bárki ezt a technikát, így ahogy Moyse írja - de az is lehet, hogy rosszul hallom. Külföldieknél és főleg jazz-fuvolásoknál viszont hallható.

Még fontos lehet megjegyezni, hogy Barnabás Zoltán azért használhatta a német szöveget a fordítás forrásaként, mert az ő generációja ebben a nyelvben mozgott otthonosan. Másrészről nyilván óvatos is volt, lévén ő maga is tanított egész életében, tehát nem akart félreértésre okot adni, és drasztikusan eltérni a bevett metodikai gyakorlattól.

Egyébként Gärner fel is írta valamelyik kottámra, hogy Lounge sortie - alighanem a Kecsketánc (nyilván a gyors rész) és/vagy a Chant de Linos volt az.

A másik gyanús pont szintén e kötetből való, az első fejezetben, amely a hang kiegyenlítettségéről szól. Mindenki ismeri a lefelé ereszkedő gyakorlatot, ezzel indul a fejezet, de amikor Moyse a harmadik regisztert kezdi tárgyalni így szól:

Azaz - Barnabás Zoltán fordításában:

Barnabás Zoltán fordításában: “A harmadik, magas regiszterben - mivel minden hang az ujjkombinációk és az ajaknyomás eredménye - a légoszlop hosszúságának alig van szerepe, különösen piano játékban”. Ettől a mondattól minden becsületes tanár ereiben meg kell hűljön a vér. Érdemes elolvasni a két másik nyelven is, nincs kétség. Ami engem illet mást sem hallottam tanulmányaim során, mint azt, hogy a 3. oktávon aztán végképp támasztani kell, piano-ban meg főleg. Moyse ennek totál ellent mond - és ha valaki tudta, ő tudta. Lényegében azt mondja, hogy a fogáson túl az ajkak feszültségének van döntő szerepe, a légoszlop másodlagos - és még hozzá teszi, hogy “különösen piano-ban”. Tisztázásra vár mit jelent az “ajaknyomás” - vélhetően összehúzott szájnyílást? (”…pression des lévres…”) Vagy valami mást? És mint jelent a légoszlop hossza? (…”la longueur de la colonne d’air ne joue pas toujours un role prépondérant…“) Ez egyenlő lenne a rekesz nyomásával, vagy annak hiányával? Esetleg azt jelenti nem kell olyan mélyre venni és mélyről fújni a levegőt, mint egyébként? (Én erre az utóbbira tippelnék…) Egy biztos; a magam részéről arra jutottam, hogy Moyse-nak igaza lesz és nem a támasz számít hanem az ajkak (ill. az ujjkombinációk, amibe esetlegesen segédfogás is beleférhet), és minél halkabban akarunk ott fent játszani annál inkább igaz mind ez. Moyse egyébként az egész De la sonorite-ban hihetetlen erőfeszítést tesz arra nézve, hogy megértesse az ajkak munkáját. Állandóan visszatérő gondolat, és az egész kötetet átható üzenet az, hogy az ajkak dolgoznak is meg lazák is, egyfajta rugalmas munkát kíván meg tőlük. Valahogy Moyse azt akarja üzeni, hogy nem feszesek, de nem is teljesen passzívak. Egyébként talán ez  - már mint az ajkak - a legnehezebb pontja az egész fuvolametodikának.

A Moyse kötet Barnabás Zoltán magyar szövegével (csak a szöveges oldalakat tettem bele, tehát nem a teljes kötet) itt található. És az eredeti kötet, pedig itt.

De álljunk csak meg egy pillanatra! Ugye nem én lettem az ügyeletes “megmondóember”  a De la sonorité-vel kapcsoltban?!

Valójában amire rá szerettem volna mutatni a fentiekkel egy jelenség. Mindenki, aki tanított már akármilyen fokon találkozhatott már a következő helyzettel. Adott egy metodikai helyzet, valamit meg szeretnénk tanítani, egy technikát, valamilyen speciális testhasználatot a hangszerrel kacsoltban. Ilyenkor óvatosnak kell lenni, hiszen könnyen adódhat félreértés, vagyis a tanuló valami teljesen más fog csinálni ahelyett, amit kérünk. Ráadásul sok esetben fuvolán igen nehéz visszaellenőrizni, hogy a kért mechanizmus megszületett-e és ha igen jól születette-e meg. (Ugyan ezzel a problémával foglalkozik Jeney Zoltán is egy 1964es Parlando-ba írt írásában, itt posztoltam nem is régen).
Adott tehát egy valós veszély, hiszen nem szeretnénk, hogy a tanuló valami mást, esetleg egy káros mechanizmust tenne magáévá. Ezért trükközünk mi tanárok, és gyakran egy metaforát tanítunk, vagy abba burkoljuk a kért technikát. A metafora kevesebb veszéllyel jár - legalább is látszólag. A klasszikus idevágó példa a vibrátó. A fentebb említett Jochen Gärtner erről is sokat tudna mesélni - mesélt is a Das Vibrato című könyvében, illetve az ehhez kapcsolódó kutatásával. Mindenki a rekeszt kezdi emlegetni ha vibrátót tanulunk, mert egy tanár sem szeretné ha a tanítvány a torkát szorongatná. Ugyan akkor már három évtizede tisztázódott, hogy nincs ember a földön, aki a légoszlopot rekeszizommal tudná vibrátóra fogni. Ez tehát egy metafora. És visszakanyarodva az kidugott nyelvhez, természetesen ez is egy olyan dolog, amit nem szívesen vállal fel senki, főleg zeneiskolásakkal szemben nem, hiszen a hangindítást mindjárt az elején tanítjuk.

Mi a baj ezzel? Az, hogy nem a valóságot tanítjuk. Egy bizonyos pontig van jelentősége a metaforáknak, hiszen a félreértés veszélye adott, de az is biztos, hogy kell - kellene - lennie egy pontnak a tanulás folyamán, amikor tiszta víznek kell kerülnie a pohárba. Ellenkező esetben a tanuló sok év, vagy évtized elmúltával jön rá arra, hogy egy adott technika testi szinten hogyan valósul meg valójában - és ennél kevés dolog van ami sokkolóbb.

És adódik egy másik probléma is főként a Moyse kötet kapcsán. Nem ugyan az tanulni/tanítani egy metodikát könyvből, és nem ugyan az tanulni/tanítani egy metodikát úgy könyvből, hogy közben élő kapcsolatom van azzal a fuvolakultúrával - esetünkben a franciával - ami ezt létre hozta. A kötetet mindenki megveheti és el is olvashatja a szöveget, de ha nem kap első kézből - azaz az adott fuvolakultúrából és annak értékrendjéből - származó instrukciókat könnyen eltévedhet. A fuvolázás végeredményben egy szájhagyomány, amelynek szerencsés esetben részletes, írott vezérkönyvei is vannak, de a könyv - és annak szövegei, gyakorlatai -  nem maga a hangzó valóság. A szájhagyomány részévé kell válni.

És erről eszembe jut egy film - bár nem a témához tartozik: Lost in Translation - látta valaki ezt a filmet? Azaz: Fordításban elvész. És ez nem csak a szöveg fordítására igaz, hanem egy metodika által leírt teljes fuvolázási értékrendre. A fuvolázás - szájhagyomány; ezt jó észben tartani.

Végül álljon itt egy Marcel Moyse felvétel - ha már ennyit emlegettük a mestert - George Hüe, Fantázia; nem a teljes mű, csak részletek:

A Marcel Moyse Társsaság honlapja:
http://moysesociety.org/

Robert Bigio:
http://robertbigio.com/moyse.htm

Haydn - Szonáta

2017 01 10

Juliette Hurel - fuvola
Hélène Couvert - zongora

Vannak szerzők, akik nem kényeztették el a fuvolát. Itt van például Joseph Haydn, akinek igazából alig van fuvolát kifejezetten előtérbe helyező műve. Ezt a hiányt pótlandó a fuvolások néha elővesznek egy darabot tőle, amely eredendően vonósnégyes volt. Igazából a kvártett hegedű-zongora letétjét játszák és azt nevezik G-dúr szonátának, amely lényegében Haydn op.77es sorozatának egyik darabja. A sorozat Lobkowitz hercegnek készült, de a tervezett hat vonósnégyesből csak kettő készült el.

De ejtsünk szót Juliette Hurel-ről is. Tanárai voltak Pierre-Yves Artaud, Maurice Bourgue, Adorján András és Auréle Nicolet is. Számos elismerése mellett - többek között a Conservatoire díjazottja is volt - 1997ben a Kobei Nemzetközi Versenyen a legjobb Takemitsu előadásért kapott külön díjat.

Még néhány további felvételt hallhatunk az alábbi linken Juliette Hurel-től - Beethoven D-dúr szerenád, Schubert Variációk, és a kétes származású Beethoven fuvolaszonáta (sajnos csak részletek):
http://www.opusklassiek.nl/cd-recensies/cd-aw/hurel01.htm

Itt pedig a Haydn mű követezik, csak 3 tétel, szemben az eredeti vonósnégyes verzióval, amelyben Menüett is van. A fuvolás előadás alatt megtalálható a vonósnégyes előadás is, ha valaki ebbe is szeretne belehallgatni.

A három tétel: I. Allegro moderato

II. Adagio

III. Finale: Presto

Quatuor Mosaïques

1. Allegro moderato (0:00)
2. Adagio (7:17)
3. Menuetto: Presto (14:39)
4. Finale: Presto (18:32)

Published in 1801.

https://open.spotify.com/embed/album/4zdhcUUaSMuAilU2XUIe89

FUVOLASZÓ

2017 01 01

Egyszer volt, hol nem volt…

Volt egyszer egy fuvolás újság, úgy hívták, hogy Fuvolaszó. A kiadvány kb. négyszer jelent meg évente, és - némi kihagyással - csak nem két évtizeden keresztül volt sokak kedvenc olvasmánya. Most összegyűjtöttem az összes online elérhető anyagot (legalábbis remélem, hogy az összest), az itt következő állomány - valamennyi teljes szám - Illés Eszter oldaláról való, aki a folyóirat utolsó szerkesztője volt. Alighanem érdekes lesz újra olvasni az alábbi anyagokat.

Gary Schocker interjú(Fuvolaszó 2009/2)

David Chu interjú (Fuvolaszó 2010/1) – a BSF Magazinja és a Japán Fuvolás Újság is leközölte.

Köszeghy Péter interjú (Fuvolaszó 2010/2)

Eloy Flutes interjú (Fuvolaszó 2010/2) – a BSF Magazinja is leközölte, együttműködésben készült Elisabeth Hobbs-al;

Interjú Szilágyi Szabolccsal (Fuvolaszó 2010/3)

Johan Brögger – az újítások mestere (Fuvolaszó 2010/3)

Louis Lot – a Böhm-fuvola Stradivari-ja (Fuvolaszó, 2010/2)

Az alábbi anyagok nem teljes újságok, csak az általam írt cikkek a Fuvolaszó kezdeti éveiből:

További cikkek - 1993,1994,1995:
http://www.czeloth.com/hun_cikkek.html

Boldog Új Évet Kívánok Minden Kedves Olvasónak!

Bicsák Mátyas a Kossuth Rádióban

2016 12 28

Arcvonások

2016 szeptember végén Bicsák Mátyással készített beszélgetést az Arcvonások című rádióműsor. Mátyás azon kevés fuvolások egyike, aki zenei tanulmányaival párhuzamosan komolyabb szintű egyetemi végzettségeket is szerzett, nem csak itthon, de külföldön is. Fuvolásként tanult a 2007 és 2009 között a Berlini Filharmonikusok Zenekari Akadémiájának tagja volt, Andreas Blau növendéke ként. Jelenleg a Wiesbadeni Állami Operaház első szólófuvolása. Mátyást anno én is tanítottam konzis korában és már akkor sem tudtam neki sok újat mondani, meglehetősen jól ismerem a hangszeres képességeit. Remélem, hogy az esetleges időhiánnyal küzdő, fiatalabb fuvolások számára érdekes lesz ez a beszélgetés. Nem tudom a mai fuvolásgenerációk mennyire ismerik őt, és már csak ezért is feltétlenül ajánlom ezt a tanulságos beszélgetést.

A beszélgetést a műsoroldalon érhetjük el, vagy közvetlenül a hangszóró ikonra kattintva. Bicsák Mátyás saját oldalának linkjét a poszt végén találjuk.
Ezzel búcsúzunk a 2016os évtől. Jó szórakozást!

Ez a műsoroldal:
http://www.mediaklikk.hu/2016/09/27/arcvonasok-bicsak-matyas-fuvolamuvesz/

Web: http://bicsak.de/?lang=hu

René Le Roy

2016 12 26

René Le Roy 1918ban diplomázott a Conservatoire-ban, tanárai Adolphe Hennebains, Léopold Lafleurance és Philippe Gaubert voltak. 1922ben alapította a fuvolán kívül hárfát és vonós triót magában foglaló Quintette Instrumental de Paris-t. 1952 és 1968 között a New York City Opera Orchestra szólófuvolása volt, majd 1971-től a Conservatoire kamarazene professzoraként tevékenykedett. Kifejezetten fuvolás tanítványa kevés volt, még is közöttük az egyik Geoffrey Gilbert különös jelentőséggel bír, mert ő volt William Bennett, Sir James Galway, Susan Milan, Stephen Preston és Trevor Wye tanára is. René Le Roy még egy jelentékeny metodikai munkát is írt A fuvola címmel, amelyet 2000ben fordítottam le: Le Roy - A fuvola.

Le Roy-nak számos fontos fuvolaművet írtak az évek során:
Arthur Honegger - Kecsketánc, 1922,
Jean Rivier - Oiseaux tendres, 1935,
Joseph Guy-Ropartz - Sonatine pour flûte et piano, 1931,
André Jolivet - 4. Incantation, 1936,
Bohuslav Martinu - Trió fuvolára, csellóra és zongorára, 1943.

Az alábbi archív felvételen Honegger Kecsketánc-át játsza:

Képek:
http://www.mediathequemahler.org/actualite/portrait/portrait-rene-le-roy.html