Találtam egy régi - 2003as - Parlando-t, onnan vettem át az alábbi gondolatébresztő cikket, illetve bevezetés ként mellékeltem hozzá egy rövid, de fontos videót.
A lámpalázról
“Azt szoktam mondani, hogy a lámpaláz a büszkeség egyik fajtája. Amikor azt hiszem: hogy én nem engedhetem meg magamnak, hogy melléüssek, megakadjak. Ha ilyen óriási felelősséget rakok a vállamra, akkor félni fogok és ezzel előkészítem a katasztrófát… De ha van bennem kellő szerénység és elfogadom tökéletlenségem, akkor kevésbé félek. Tudjuk a régi perzsaszőnyegekbe a tökéletlenségek vannak beleszőve. A készítők nem akarták megsérteni a Korán előírását, mely szerint egyedül a Teremtőt illeti a tökéletesség. Nos, nekünk nem kell mesterségesen hibát csinálnunk, elég elfogadnunk az adottságainkból származókat.
A tanításról
Először is megpróbálom „megtanítani” az illetőnek azt, aki Ő, nem azt, aki én vagyok. Annak semmi értelme sincs, hogy egy kópiát csináljunk. Az ember alapprincípiumokat át tud adni, vagy amiket tapasztalt az életben, de tulajdonképpen együtt kutatjuk azt, hogy mit akart a komponista. Meg kell próbálni megtanítani a zenét, azt a zenét, ami létezett, mielőtt papírra került, ha azt sikerül megtalálni, vagy az egyik verzióját abból, akkor valami sikerült. A technika olyan dolog, mely sokszor konfliktusba kerül a zenével. Több módon is konfliktusba kerülhet. Pl. úgy, hogy átveszi a zene szerepét azzal, hogy az illetőnek az izmai muzsikálnak. Az izmoknak nincs sok zenei mondanivalójuk.
A tanítás egyfajta tisztogatás. A zongorázás közbeni félelem rossz tanácsadó, mely rossz mozdulatokhoz vezet és rossz szokások keletkeznek. Ez olyan, mintha valaki jégen sétál és mindig fél, hogy elcsúszik és a végén megtanul egy olyan járásmódot, hogy a járdán is úgy sétál. Valakit megszabadítani a félelmétől fontos dolog, de megváltoztatni valamit nagyobb eredmény, mint megtanítani valakit arra, hogy ugyanazt a rosszat jobban csinálja.
A növendék jó érzését kell megteremteni. Azt is meg kell tanítani, hogyan érezze jól magát a zongora mellett. A spontán zongorázás állapotába kell elvezetni, s a megvilágosodáspillanatához. Ez a pillanat olyan, mint amikor színes lesz a fekete-fehér televízió!
Már tanítvány koromban tudományosan próbáltam figyelni bármely tanár módszerét. Átadni valamit amit más nem tud, ez a legcsodálatosabb dolog a világon.
A jó tanár sohasem kíván lehetetlent. A pedagógia csak katalógus, az alkalmazást személyiségekre, adott esetekre kell szabni. Mégis léteznek általános szabályok, pl. végy levegőt ű frázisok közt!
Az emberi megnyilvánulások titokzatos helyről jönnek. A tanítás során az ember legfontosabb dolga, hogy elhárítsa az akadályokat.
A gyakorlásról és a zenei ihletről
Prevernek van egy verse, amelynek témája, hogy hogyan kell, egy madarat festeni. Ha valaki festeni akar egy madarat, akkor először egy kalitkát kell minél szebbre festeni, és esetleg egy nap megjelenik a madár és beleszáll. De, ha egy szép napon elkezd énekelni, akkor be kel! csukni a kalicka ajtaját és lassan kivenni a madár farkából egy tollat és azzal beírhatja a nevét a kép sarkába. Amikor gyakorol valaki, akkor a kalitkát gyakorolja és a madár jön vagy sem.
Az élet nehéz periódusainak elviseléséről
A nehéz dolgok mind epizódok az életben. Amikor az embernek jól megy, akkor esik depresszióba. Amikor igazi problémák vannak, akkor az ember nem kesereg. Tudomásul veszi mint tényeket, de nem meri átélni.
A mesterkurzusokról
Ez olyan, mint egy visszhangkamra, ez kiegészítő képzése a tanításnak. Annak nem lenne értelme, hogy mindig 100 ember hallgassa az órát, mert négyszemközt is kell lenni a növendékekkel, aki esetleg el akarja mesélni a bánatát, ami nem tartozik másra.
A kurzusok egy generációval való kapcsolatot teremtenek. Olyan ez, mintegy vitamin. (Kutas János 1997). Itt szó van a zongorázás filozófiájáról, fiziológiájáról a testmozgásig. Hová néz a szemével, mikor lélegzik, mit akar a zene. A világ mindenfajta megnyilvánulását bekapcsolja.
Á zene misztérium, de a zongorás mesterség, seregnyi fizikai problémával. Ezeket meg kel! oldani számtalan segédeszközzel. A jógától kezdve Sztanyiszlavszkij módszerig bármi jó lehet: csak arra kell vigyázni, hogy egyik rendszerből se legyen metódus. Bármilyen gyönyörű eszmével kívánok mindent megmagyarázni, - rögeszmére lelek. Ezek eszközök. A cél más. Egy egyszerű példával megvilágítva mindezek szerepe a tanításban annyi, mint a cipőkanálé . Az pedig csak addig kell, míg felveszem a cipőt. Nem hagyom benne a cipőkanalat.”
Sebők György a mesterkurzusokon számtalan hasonlattal segítette a zene igazi megszületését. Interjúk során utalt arra ,hogy mindig öröm volt számára, amikor a tanítványok évekkel később is visszajeleztek, hogy most értik igazán a kurzusok jelentőségét, amely napi munkájukban visszatükröződik.
* Sebők György vallomásait interjúkból és a mesterkurzusain szerzett tapasztalataimból merítettem. Az itt bemutatott példák nem konkrét darabokhoz kötődtek, hanem általános érvényű igazságok.
- Dombi Józsefné -
És egy ráadás, ami már nem e cikk része ,de a témához tartozik: Itt olvasható: Kovács Sándor - Hogyan gyakoroljunk?
2012es, “Ritka felvételek” című sorozatom néhány digitalizált érdekességet, kuriózumot foglalt magában, olyan felvételeket amelyek ritkák, vagy valamilyen szempontból egyediek, illetve régiek, de valamennyi még a cd korszak előttről való, így nincs modern kiadásuk. Idővel szükség volt a médialejátszók felújítására, amit most el is végeztem, így a lejátszás új ablakban nyílik meg.
Aki akkor lemaradt róla, most meghallgathatja, mert csokorba gyűjtöttem a linkeket:
Read about the Flute Festival in Pécel - 2012 in english!
Szilágyi Szabolcs és jómagam két írása került itt újraközlésre a fent nevezett fesztiválról. Az írások eredeti helye itt található, Fábián Tímea, a szervező kitűnő, gazdag tartalmú weboldalán.
Bodoky Gergely koncertje
Amikor 2012 tavaszán értesültem arról, hogy a szeptemberi péceli fuvolafesztivál egyik közreműködő vendége Bodoky Gergely lesz, tudtam, hogy nem lehet más elfoglaltságom azon a hétvégén.
Gergőt már több évtizede ismerem. Középiskolás éveink alatt a bajai Pro Musica táborban találkoztunk évről évre. Később sajnos a közös munka Elek Tihamér osztályában nem valósulhatott meg, mivel Budapest helyett Münchent választotta. Azonban a kapcsolat megmaradt. Meglátogattuk Németországban, aminek alkalmával betekintést nyerhettünk Paul Meisen osztályának munkájába, sőt, később egy rövid ausztriai kiruccanás alkalmával a közös zenekari munkára is alkalmunk nyílt.
A németországi tanulmányok után - melyek során a müncheni diploma után Gergő posztgraduális tanulmányokat folytatott Adorján Andrásnál, sőt, később barokk fuvolát is tanult Csalog Benedeknél -, egy rövid ideig a Nemzeti Filharmonikusok első fuvolása volt, majd később csatlakozott mostani együtteséhez, a berlini Deutsche Symphony Orchester-hez.
Amire már régebben volt alkalmam az az, hogy élőben hallgathassam. Eszembe jutottak a bajai emlékek, amikor egymásért izgulva foglaltunk helyet a koncertterem soraiban. Érdekes, hogy ezek az érzések mit sem változtak az évek során, a műsorkezdésre várva a péceli Ráday-kastély nagytermében ezek a gondolatok ötlöttek fel bennem.
A koncert programja igen kreatív volt, ugyanakkor kompromisszummentes is. Hiszen a két Bach –természetesen a Johann Sebastian, illetve a Carl Philipp Emanuel – szólószonáta több olyan, a fuvolairodalom sztenderd repertoárjához tartozó darabja közé ékelődött, mint a Dutilleux Szonatina, a Martinu Szonáta, illetve a Prokofjev Szonáta. Kreatív volt abban a tekintetben is, hogy Gergő a barokk műveket a saját maga által készített (!), billentyű nélküli fuvolán szólaltatta meg! Belegondolni is nehéz, milyen felkészültséget igényel nemcsak az ansatz tekintetében, de sokkal inkább az ujjazat szempontjából a hangszerek közötti váltás.
Gergőt hallgatva sok minden eszembe jutott. Játéka elegáns, technikája pazar, iskolázott, ura hangszereinek minden regiszterben széles dinamikai tartományok között is, zeneileg kiművelt, talán inkább lírai alkat, de a drámaiságot is ábrázolni képes, nagyszerű művész. Mégis, ha egy szóban kellene mindezt összefoglalnom, akkor azt mondanám, intelligens. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy mindentől el tudok vonatkoztatni, hamar alkalmazkodni tudtam a terem sajátos akusztikai környezetéhez, és néha minderről megfeledkezve csak élveztem a zenét.
Azonban nem tudok elmenni szó nélkül amellett a tény mellet, hogy a teremben nem ültek minden széken… A cikk elején utaltam rá, hogy már tavasszal értesültem, természetesen az interneten, a Péceli Fuvolafesztivál 2012-es eseményeiről. Márpedig ha én értesültem róla, akkor más is értesülhetett. Pécel csupán néhány kilométer távolságra van Budapesttől, hogy mást ne mondjak, kimegy a kék busz. Csak Budapesten már több szakiskola van, mint amit egy kezemen meg tudnék számolni, a zeneiskolákról illetve a főiskoláról nem is beszélve. Szeptember végén mindenhol elkezdődött a tanítás. Mindezek ellenére csak a pécsi, illetve a győri főiskola hallgatóival találkoztam a teremben. Most, amikor a darabjaira hullott fuvolás társadalom újra próbálja magát egységbe tömöríteni, nagyon-nagyon fontosnak tartanám, hogy nyitottak legyünk egymás törekvései iránt. A nagy tömegeket megmozgató rendezvények mellett itt vannak azok a szakmai erőfeszítések, amelyek nemcsak reprezentálnak, de egyszersmind inspirálóak lehetnek a felnövő generáció számára, honnan hová lehet(ne) eljutni. Ennek a gondolatmenetnek a mentén úgy érzem, nem egyszer kellett volna megtelni a koncertteremnek.
Fontos megemlíteni, hogy a tavalyi fesztiválon olyan művészek működtek még közre, mint Ittzés Zsuzsa, Dr. Drahos Béla, Illés Eszter és Fábián Tímea – a fesztivál főszervezője - fuvolaművészek, Szilvásy Júlia hárfaművész, valamint Balogh József és Vasvári Tamás zongoraművészek.
Gratulálunk Pécel, várjuk a folytatást 2014-ben!
A kritika szerzője: Szilágyi Szabolcs fuvolaművész, a Concerto Budapest Szimfonikus Zenekar tagja.
Kritika a Fuvola Fesztivál 2012. szeptember 21.-i nyitó koncertjéről
Koncert fuvolákra és hárfára
2012 szeptemberében immár második alkalommal került megrendezésre a “Péceli Fuvola Fesztivál”. A szervezők idén talán még tartalmasabb és izgalmasabb programmal rukkoltak elő, amely a zeneértőknek és a szakmabelieknek is sok érdekességet kínált.
Szeptember 21-én a festői Ráday-kastélyban került sor a Fesztivál nyitó hangversenyére, amelyen Ittzés Zsuzsa, Fábián Tímea, Illés Eszter (Flautanduo) és Szilvásy Júlia léptek a közönség elé. A koncert folyamán két előadó páros, egy fuvoladuó és fuvola-hárfa duó váltotta egymást. A műsort Ittzés Zsuzsa és Szilvásy Júlia nyitották meg Haydn Zenélőóra darabjaival, mely apró tételek sorozata,és amelyeket a zeneszerző eredetileg óraszerkezetekhez komponált. A fuvola-hárfa páros műsora egyébként - ezzel a művel is - szerencsésen elkerülte az erre az összeállításra írt túl kézenfekvő darabokat, és ilyenkor szokásos “kötelező köröket”. A két duó ezután egymást váltva lépett a közönség elé, ennek megfelelően a Flautanduo következett - Fábián Tímea és Illés Eszter - W. Fr. Bach f-moll duettjével, amelynek friss, dinamikus előadásával lendítette tovább a hangversenyt. Ezután egy nagyobb lélegzetű, de ritkán hallható mű csendült fel. Boccerini C-dúr fuvola-hárfa szonátája könnyed, még is igényes háromtételes kompozícióját hallgathattuk meg. A német származású dán zeneszerző, Friedrich Kuhlau fuvolaművei jól ismertek, és igen kedveltek fuvolás körökben, még is viszonylag ritkán hallhatóak; a Flautanduo a kéttételes, virtuóz G-dúr duót adta elő. Továbbra is Fábián Tímea és Illés Eszter maradtak a színpadon, és a német zeneszerző, Romberg nagyszabású, négytételes Duo Concertante-ja következett.
Ezután a fuvola-hárfa duó két variációs, az operairodalomhoz köthető művel lépett a közönség elé. Talán nem véletlen, hiszen Ittzés Zsuzsa és Szilvásy Júlia is az Operaház művészei. Rossini Andante és Változatok című művét a jól ismert Chopin mű követte, a “Variációk egy Rossini témára” , amely a Hamupipőke című opera egyik kedvelt témájára készült.
A hangversenyt Illés Eszter és Fábián Tímea duója zárta, igen merész és formabontó módon két huszadik századi kompozíció került előadásra. Elsőként Goffredo Petrassi Angyalok párbeszéde című fuvoladuóját hallhattuk, amelyet a két művésznő már számtalan alkalommal adott elő, és ezúttal is igen színvonalas előadásban hallhattuk a művet. Az est befejező száma Király László 10 fuvoladuóra írt magyar népdalfeldolgozása volt, amely kiváló sorozat, csak ajánlani tudom a fuvolásoknak. A sorozat darabjai Bartók Hegedűduóit juttathatják eszünkbe, de sokkal fuvolaszerűbbek, mint az említett mű fuvola átirata.
Gratulálunk a művészeknek a színvonalas és különleges műsor összeállításhoz, és a rendezvény professzionális bonyolításához!
Interjú Nagy Ákos zeneszerzővel Danczi Csaba László
Nagy Ákos - kortárs zeneszerzőként - a késő gótikus és a kora reneszánsz zenei világot elemzi, amelynek nyomait éppen úgy tetten érhetjük műveiben, ahogy az erdélyi népzenét, az indiai, a khmer, a balinéz vagy a japán kultúráét. Újabb formák és újabb struktúrák érdeklik, s ezeket sajátos dallamrajzolatokkal tölti ki, melyek gyakran a nem temperált rendszerből valók. Kedveli a különféle matematikai sorozatokat, a variáció elve alapján szerveződő textúrákat, melyeket poliritmikus, politempós anyagokkal dúsít.
A kettőezres évek elejétől sorra találkozhatunk cikkeivel, recenzióival, zenei tárgyú írásaival a kulturális lapok hasábjain. 2009 januárjában négy társával SZIMNIA (Szimmetrikus Zenei és Írásos Műveket Népszerűsítő és Ismertető Alapítvány) néven kortárs zenét propagáló alapítványt hív életre (amely azóta alkotóműhelyként létezik), ennek művészeti vezetője és programszervezője. 2009 májusától Karnevál címmel kortárs zenei műsort vezet a budapesti Fúzió Rádión (ami azóta megszűnt, ill. átkerült a Civil Rádióba).
Több bemutatója hangzott el már Magyarországon, Budapesten és a vidéki városokban egyaránt.
PRAE.HU: Ha kortárs zenei koncerten járok, többnyire azt látom, hogy szinte kizárólag szakmai közönség van ott, miközben ez szerintem lehetne másként is. Néha ugyanis vannak olyan előadások, amelyekre egyáltalán nem szakmai közönség gyűlik össze.
Nagy Ákos: Régóta boncolgatom azt a kérdéskört, hogy miért is járnak ennyire kevesen egy ilyesféle hangversenyre. Ha elfogadom azt a közhelyet, amit a szakma egy része - a közönséggel egybehangzóan - szokott mondani, akkor a válasz az az, hogy egyrészt azért, mert a zene túlságosan bonyolult, túlságosan matematikaivá, túlságosan intellektuálissá vált. Másrészt, mert csúnya, megemészthetetlen, kakofon, disszonáns.
Az idén, szeptember 24-én Dunaújvárosban volt azonban egy kifejezetten nem ilyen jellegű koncertünk, ahol nem szakmai közönségnek énekelt egy helyi kórus, a Viadana kamarakórus, amit Kurucz Gergely karnagy dirigált, azon apropóból, hogy 60 éves lett a város.
Egy rendezvénysorozatot indítottak el Dunaújvárosban, és ennek keretén belül hangzott el egy 8 szólamú kettős kórust, illetve előre rögzített elektronikát foglalkoztató darabom, a Lever du Soleil dans le Brouillard apparant című.
Teljesen megdöbbenve tapasztaltam, hogy pár szék híján gyakorlatilag telve volt a Bartók Kamaraszínház aulája – ez számszerűsítve olyan 100-110 szék volt. Akadt egy-két olyan ember is, aki szavakká formálta pozitív véleményét és azt, mondta, elgondolkodott a darabon, illetve a darabok után. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb élményt nem is nyújthat a zene a hallgatóságnak.
Ez nagyon pozitív koncertélmény volt, és nem mellesleg előző évben is kétszer adtunk koncertet szintén Dunaújvárosban, mint Szimnia Alkotó Műhely, és hasonló számú volt ott is a közönség. Meg kell jegyezzem, hogy volt elég sok fiatal is.
Ha a főváros 100 km-es vonzáskörzetét veszem alapul, akkor azt látom, hogy igenis van közönség, amely nem feltétlen szakmai. Ahol szűkebb a kulturális paletta, ott az emberek nem működnek olyan zárt elektronhéjakkal rendelkező nemesgázok módjára, mint Budapesten. Ott vegyülnek, és szerves vegyületet alkotnak.
PRAE.HU: Azt mondod, hogy kakofón meg csúnya, viszont tömegek járnak noise koncertekre.
Nagy Ákos: Na látod, ez tényleg fura. Azt hiszem kicsit más ennek az egésznek a megközelítési módja: mindkét társaság, mindkét szubkulturális közeg többnyire sznob.
Mindkét színtéren előfordul egyfajta sznobizmus. Az, aki mondjuk a Drótanyára jár, vagy akik Nagy Fülre illetve Havizajra járnak vagy jártak, azok lenézőek az úgymond akadémikus elektronikus zenékkel szemben. A másik tábor meg ugyanúgy lenéző az úgymond maverickekkel szemben, akik autodidakta módon jutottak el hasonló eredményekre, mint mondjuk Stockhausen, vagy itthon az Ear Együttes, vagy Eötvös, vagy bárki más. Ezért sem látok semmiféle közeledést, közlekedést az egyik táborból a másik felé.
Visszatérve a fő kérdésedre: rohamvást nyitnia kéne a szakmának. Azt gondolom, ismét lehetne egy plein air jellegű mozgalmat elindítani, megint érdemes lenne azon, a már kézhez kapott gondolatiságból kiindulva indukálni egy oktatási szkémát, amit már felvetett jóval ezelőtt Kodály, vagy Japánban Suzuki.
Az átlagos képességű gyerekek zenei képzését célozza a Suzuki-módszer, amelynek a lényege, hogy a gyereket egészen kicsi korától kezdve zenei környezet veszi körül: hallás után tanítják a gyerekeket. Kazettán folyton hallgatják, amit játszaniuk kell (Winner–Martino 1993). Ez a lényeg: játszva tanítani a gyerekeket a zenélésre. Kiemelkedő és példaértékű módszer, amit Franciaországban sikerre vitt Kurtág György a Játékok zongorafüzeteivel.
Hogyha homo faberként, dolgozó, eszközhasználó emberként állok hozzá a zenéhez és a szakmaiságot hangsúlyozom, akkor a gyerekek ettől menekülni fognak. Hogyha homo ludensként állok hozzá a zenéhez, a zenéléshez nem csak mint alkotó, hanem mint ember, mint pedagógus, akkor a gyerekek ugyanúgy játszva fogják elsajátítani ezeket a kortárs zenei manírokat, akkor ez az ő esztétikai és ideológiai bázisukba úgy fog beépülni, mint ami szép és számukra kedves.
Azt a közönséget azonban, amely a ‘40-es, ‘50-es évek magyar rákosi-diverdimento stílusú zenéire jár, sokkal nehezebb lesz felrázni az álomból, amit már több évtizede álmodnak.
PRAE.HU. Majdnem egyszerre volt az Ultrahang Fesztivál meg a Making New Waves. Úgy éreztem, hogy az Ultrahang Fesztivál spontán - a te kifejezéseddel élve – homo ludens. A Making New Waves közönsége teljesen más, inkább homo faber, miközben a zene teljesen ugyanaz.
Nagy Ákos: Igen, bár én a Making New Wavesben mégis láttam egyféle játszó emberszerű hozzáállást, pláne, amikor meghívták Alvin Luciert és más hasonló kaliberű mestereket…
Eszembe jutott még valami. Van egy harmadik aspektusa is a “miért nem a jár a közönség ezekre a koncertekre” kérdésnek, bár ez összefügg az előző válaszokkal. Kimondhatjuk azt hiszem, hogy amit az avantgarde műhelymunkaként a közönség elé tálalt, arra jogosan az a közönség reakciója, ami jelenleg is zajlik, vagyis hogy nem jár el ezekre a hangversenyekre. Noha ez nálunk nagyon fura, mert a Rottenbillerben, amikor az Új Zenei Stúdió elindult, még a csilláron is emberek lógtak.
Mindenképpen bekapcsolódnék államigazgatási szinten a kortárs kultúra támogatásába, mint ahogy például az a görögöknél volt. Mint az athénieknél, állami szinten előírnám - persze nem spártai vasszigorral, inkább egyfajta hasznos javaslatként -, hogy menj, és igenis kulturálódj! S bizony ezt támogatnám is. Nem feltétlenül adótrükkökkel (a Szerencsejáték Zrt. és az NKA közötti lebonyolításra gondolok) vagy a kafetéria rendszerbe beleépítve, hanem meghatározott jegy vagy zseton kiosztásával. De persze bármi mást ki lehetne találni. A közösen átélt művészeti élményeknek közösségteremtő és nevelő hatása van.
PRAE.HU: Az Új Zenei Stúdió is foglalkozott minimál vagy repetitív zenével. És a kérdésem megfogalmazásakor arra gondoltam, hogy a John Adams meg Steve Reich koncertek dugig tömve vannak, és az is kortárs zene. Azt érzem, hogy ez a hozzáállás távol áll a mai magyar akadémikus kortárs zenétől.
Nagy Ákos: Részint igen, részint nem. Azért rengeteg olyan magyar szerző van, aki átesett életében nem egyszer egyfajta repetitív vagy minimál-repetitív korszakon.
Én eleve különbséget tennék a minimalizmus és a repetitív zene között – ezt általában nem szokták megtenni. Lényegileg saját stílusomra is azt mondanám, hogy minimalizmus. Az építőkockáit illetően, illetve ahogyan az apró formákból haladunk a nagyobb forma felé, de repetitívnek semmiképpen sem mondanám.
PRAE.HU. A minimalizmust én is érzem a kortárs előadásokban.
Nagy Ákos: Van is. Csak engem kifejezetten bosszant, hogy valami úgy minimalista vagy repetitív, hogy lemond azokról az eredményekről, amiket a ‘60-as, ‘70-es években már elértek mások. Gondolok itt az aleatóriára, a csoportstruktúrák determinalizáltságára, vagy akár Ligeti polifóniájára. És nem beszélve arról, hogy van egy Kurtág-i minimalizmus is, ami teljesen más, mint a Steve Reich-i minimalizmus. Nekem egyébként Ligeti zenéje is minimalista.
Az a fajta minimalizmus, amit Kurtág vagy Ligeti csinál, sokkal közelebb áll hozzám, mint az a repetitív zene, amit a nyugati, new york-i iskola csinált. Ha már minimalizmus, vagy ha már egyfajta repetitív iskola, akkor inkább a kaliforniai, és akkor inkább John Cage-et mondanám, illetve Harry Partch-ot. Nekem nagyon-nagyon nagy szívügyem Partch zenéje és az új építésű hangszerei, a hangolási rendszere.
PRAE.HU: Ha már Partch felmerült, engem nagyon érdekel a mikrohangolás és más hangolási rendszerek.
Nagy Ákos: Jövőre fogják bemutatni egy darabomat, Cauda Pavonis a címe. Régóta érdeklődöm az alkímia - a németalföldi alkímia - iránt. Gyakorlatilag a címe és a hangszerelési ötletek is innét adódtak. Ott a fuvola és az oboa nem negyedhangos hangolásban, hanem piszkos hangokban, dirty tonesokban játszik. Persze van egyfajta rendszer, amibe ez beleillik, de mégis ki-kilóg a nagy struktúrából, és például a klarinét ehhez úgy illeszkedik, hogy fej nélkül kell játszania. (Úgy, hogy leveszi a klarinét fúvókáját.) Teljesen másfajta hangolási rendszer áll így elő.
PRAE.HU. Harry Partch az ókori görögökhöz próbált visszanyúlni a különleges hangszereivel.
Nagy Ákos: Nem tudom, hogy itthon mennyire köztudott róla, de édesapja Kelet-Ázsiában élt, és vitte nyilván a kis Harry-t is. Ott magába szívhatta bőségesen a balinéz zenét, a gamelánt és egyéb keleti kultúrák hangolási rendszerét. Ez a magatartás, mert szintetikus, számomra is vonzó.
PRAE.HU: Partch-nál a színház, a vizualitás fontos szerepet játszott, mint egyfajta összművészet.
Nagy Ákos: Wagner után szabadon…
PRAE.HU: Igen, Wagner is arról írt, hogy milyen csodálatos a görög színház, amelyben a kényelmetlen sziklapadokon órákig némán ül és hallgat a hatalmas tömeg.
Nagy Ákos: Igen, Wagnernek sikerült. Ő a “jövő zenéjével” meg tudta azt csinálni, amire azt hiszem mindannyian vágyunk, bár az is igaz, hogy akkoriban az emberek a kupolás szerkezetekre sokkal fogékonyabbak voltak, mint egy ennyire felgyorsult világban. Szóval a minimalizmus jó, mint forma.
PRAE.HU: Én úgy értelmezem Grabócz Márta könyvét (Zene és narrativitás), hogy nagyjából a romantikától kezdve váltás következett be a kupolás szerkezetekről a narratív formák preferálása felé.
Nagy Ákos: Ezt én is így látom. Igen, én is arra jöttem rá, hogy ahogy a gépek megjelennek, ahogy a gépek egyre jobban előtérbe kerülnek, és ahogy egyre jobban átlépünk az indusztriális társadalomból a posztindusztriális társadalomba, úgy egyre inkább a motorikus mozgás, a motorikus mozgást elősegítő apróbb formák és rövidebb időegységek és a rövidebb “kupolás” szerkezetek válnak vonzóvá a hallgatók számára.
De ezen szerkezetek ne mondjanak le azon harmóniai, hangszerelési, ritmikai, metrikai, egyéb zenét avagy a zene paramétereit illető újításokról, amikhez előzőleg már nagyon sok szerző eljutott. Lehet hogy ókonzervatív, de én haladáspárti vagyok.
E tekintetben kevesen fogják a kezemet, azt látom. Pontosan amiatt, mert megijednek, hogy nem megy be x számú hallgató a koncertjükre. De el lehet vinni a koncertjeiket vidékre, ahol kulturális szomjúság van. Tehát ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor emelje meg Mohamed a fenekét, és menjen el ő a hegyhez.
Szóval, ha nem vált nyilvánvalóvá, akkor gyakorlatilag azáltal, hogy lemondanak az előbb tárgyalt eredményekről, mármint John Adams, Steve Reich, La Monte Young vagy akár Philip Glass, ezáltal ők - vállaltan, vagy nem vállaltan is, de - bekerülnek egy populáris bugyorba, ami nyilvánvalóan az emberek többségének sokkal tetszetősebb, mint egy Ligeti vagy egy Kurtág, vagy akár Eötvös Péter.
Az ezekről az eredményekről lemondó repetitív vagy minimalista zene nyilvánvalóan sokkal több embert tud megnyerni a maga ügyének, hiszen ha megnézünk egy John Adamset, egy mai John Adamset vagy Steve Reichet, ők gyakorlatilag a már bejárt stílusokat írják újra és újra.
Ez egyvalamire kiválóan alkalmas: pedagógiai szándékkal el lehet vezetni az embereket a “mélyebb” zenék felé. Ezt is fel lehetne használni oktatói célzattal, ahogy azt Orff tette az ütőhangszeres darabjaival, még anno a náci Németországban, mint anti-dodekafonista szerző.
Például az Amadindának nagyon üdvös a pedagógiai munkássága, hogy vállaltan, nem gügyögve odaáll a gyerekekhez, és Edgar Vares Ionisation darabját játsszák már évek óta, vagy például Kagelnek az utcai muzsikushoz címzett darabját.
Az Őszi Fesztiválon is mentek ezek a darabok, egy-egy UMZE hangversenyen is előfordultak; illetve volt egy Bach és a XX. Század című, nagyon jó kezdeményezés, az akkori, még MATÁV zenekaré. (Ekkor vagy ekörül nevezték át T-Mobilra.) Ami nagyon tetszetős volt, hogy egy zenetörténész, Földes Imre kiállt és magyarázott a darabokról: Bachról, s egy picit a kortárs zenéről is…
Azt hiszem, elérkeztünk az ötödik aspektushoz, és ez is nagyon fontos. A romantika óta, hogy a zenét szimfonikus költeménynek hívják, hogy a zenét program alapján írják, egyfajta költői program segítségével, innentől a verbalitás nagyon fontos. Innentől az írott szó a zenét elősegítő eszköz lehet. Sajnos azt látom, hogy a legtöbb szerző bartóki köpönyegbe bújva nem hajlandó a darabjáról beszélni. Nem feltétlenül kell kiállni a színpadra: meg lehet kérni zenetörténészeket, vagy le lehet ezt írni.
PRAE.HU: Én nem szeretem, ha megmondják mit halljak, szerintem a zenének szavak nélkül, önállóan is működnie kell.
Nagy Ákos: Ez így igaz, pláne egy non-verbális nyelvezetnek. De én nem is az Arany János-féle “gondolta a fene” című mondatra akartam kilyukadni, inkább arra, hogy a – remélem ez nem bántó, mert nem annak szánom – nyolcadik kerületi romától egészen az öt diplomás doktorig egyfajta közös nyelven elmagyarázni, hogy mik azok, amik a 20. századnak, és különösen a század második felének az eredményei. Akár azt a schoenberg-i mondatot is idekapcsolva, hogy “hölgyem, manapság már nem az a fontos, hogy mi a szép, hanem hogy mi az igaz”. Mert a szépnek már Musszorgszkij óta - és már őelőtte is - merőben más a jelentéstartalma.
Az emberekkel birokra kell kelni, mert a hangnemi zenéknek a több száz éves nyomása ott csücsül a vállukon. Ha már említetted a romantika elszakadását - mondhatjuk ezt akár elidegenedésnek is -, akkor azt kell mondanom, hogy van egyfajta olyan elvárása, hozzáállása az embereknek, hogy legyen mindegyik darabnak új formája, új színvilága, új mondanivalója, egy kicsit új harmóniavilága, egy kicsit új még ez is, meg amaz is.
A közönség két dolgot vár el tőlünk: egyrészt legyen új, másrészt bár legyen új, de mégis a régihez szervesen kapcsolódva befogadható és klasszikus a darab. Ennek pedig képtelenség megfelelni.
PRAE.HU: Minden ember azt képzeli, hogy ért a zenéhez.
Nagy Ákos: Mint ahogy a focihoz is. Csak én azt látom, hogy ezek az emberek úgy értenek a focihoz, mint a politikához: négy évente elmennek választani; négy évente bekapcsolják a tévét és nézik a VB-t. De a foci nem ez, és a politika sem ez. Mint ahogy a zene sem ez. Persze lehet olyan frázisokat puffogtatni, hogy nincs jó meg rossz zene, meg nincsen könnyű meg komoly, meg nincsenek műfaji határok, csak jó zene van. De ezt mindig azok az emberek szokták mondani - ha megfigyeled -, akik a legfasisztoidabb módon állnak hozzá a különféle stílusokhoz és műfajokhoz: ők a legkirekesztőbbek.
És még valami nagyon fontos a közönség című történethez: az ének-zene tanárok képzése katasztrofálisan rossz. Az, amikor egy ének-zene órán fegyelmezéssel megy el az idő, vagy azzal, hogy az ének-zene tanár képtelen megérteni, hogy ezek a gyerekek nem fognak modális hangsorokat fejből megtanulva magyar népdalokat elemezni.
Mindkét gödör igazi gödeli gödör. Mély, sötét, nyirkos és baromira rossz. El fogunk jutni oda, pontosan az által, amit Gödel mondott, hogy szükségszerűen kell lennie a halmazban olyan elemeknek, melyekkel a halmaz bizonyos elemei már nem bizonyíthatók be, illetve már nem relálódnak és nem korrelálódnak.
Na de könyörgöm, ha ezt az ember tudja, mert meg van erre tanítva, mert olyan ember tanítja, aki nem elszakadott, és nem nemesgázként lebeg az éterben, hanem reakcióra éhesen éli az életét, akkor ezek a pedagógusok megint pedagógusok lesznek, és képesek lesznek arra, hogy játszva tanítsák az embereket a zenére.
Tehát a Kodály rendszer kétség kívül rossz, a “Kodály apácák” miatt. Számtalan hibája van, de mindezek ellenére egy előnye mégis volt a rendszernek, ami mára halott: hogy még a legrosszabb szakmunkásképző intézetnek is volt minimum egy kórusa. Akkortájt a zenetanárok képesek voltak arra, hogy az embereket megtanítsák szolmizálni, hogy az embereket rávegyék olyan “magasabb zenei műveletek” elvégzésére, amit egy “laikusnak” nem is kell tudnia.
Ez az egyik aspektus, ami mégis jó a Kodály rendszerben, a másik pedig az a mondat, illetve két mondat, amit Kodály mondott. Az egyik, hogy csak jót a fülnek. A másik pedig az, hogy hagyni kell a gyerekeket. Mert mindegyik gyermek improvizál, ha hagyják.
Azért nem jó a Kodály módszer, mert pontosan ezt az utóbbi mondatot nem fogadta be, hogy improvizálni kell. Viszont ezt dolgozta ki Suzuki: a gyereket nem szabad megnyomorítani semmiféle kottával sem semmiféle szakfogalmakkal. Előbb fedezze fel a hangszert, kezdjen el rajta úgy csúszni-mászni, mint kisdedként a földön.
Igenis nyissuk ki a zongorát, pendíttessük meg velük a húrokat, hadd kaparásszon a húrokon. Ha van bent egy üstdobverő, hadd üsse azokat a húrokat, mert neki ez cimbalom, hadd huzigálja rajta a fésűt, hadd doboljon rajta.
Mert elfelejtettük azt, hogy ez játék. S a felnőttek világa egy homo faber világ, ami a gyerekeket nem hagyja játszani.
Nagy Ákost , mint illetékest kértem meg, hogy zenei illusztárációkkal lássa el a prae.hu-n megjelent és onnan általam átvett interjúját; és tőle tudom, hogy az idei Ruhrtrienale-n európai bemutatója lesz a Delusion of the Fury című Partch műnek.
A Bartók Rádió kortárszenei sorozatának első koncertjén Sári József , Sáry László és Sáry Bánk műveiből játszott Berényi Bea és Dratsay Ákos (fuvola), Sipos Gergő (gordonka), Gábor-Nagy Nóra (zongora) és Palotás Gábor (ütőhangszerek).
.
Kapcsolódó cikkünk:
Szerzői est Sári József, Sáry László és Sáry Bánk müveiből Kecskeméten, 2011. január 21-én. Riport a szerzőkkel, itt alább:
Sáry Bánk: Ének három hangszerre című ősbemutatóként elhangzott műve, Rajcsók Attila kiállításmegnyitóján, a soroksári Galéria 13-ban. Szilágyi Szabolcs, Szabó Anita - fuvola, Weisz Nándor ütő.
Szerkesztő: Laczó Zoltán Vince
Közvetítés felvételről, a budapesti Solti György Zeneiskolából, a 2012. december 8-án, Barnabás Zoltán emlékére megrendezett hangversenyről. Műsorvezető: Lengyel Ákos
Közreműködik:
Barnabás Fuvolakvintett,
Biczó Fruzsina, Homicskóné Sz. Ildikó,
Bartai Ariadne, Mózes Tamara,
Párkai Krisztina, Reé György,
Fassang László, Rohmann Ditta,
Czeloth Csetényi Gyula, Barta Gábor,
a Solti György Zeneiskola Fuvolaegyüttese és Énekkara.
A hangfelvételt Benyács Tamás készítette.
2012es, “Ritka felvételek” című sorozatom néhány digitalizált érdekességet, kuriózumot foglalt magában, olyan felvételeket amelyek ritkák, vagy valamilyen szempontból egyediek, illetve régiek, de valamennyi még a cd korszak előttről való, így nincs modern kiadásuk. Idővel szükség volt a médialejátszók felújítására, amit most el is végeztem, így a lejátszás új ablakban nyílik meg.
Szilágyi Szabolcs és jómagam két írása került itt újraközlésre a fent nevezett fesztiválról. Az írások eredeti helye itt található, Fábián Tímea, a szervező kitűnő, gazdag tartalmú 
hallgassa meg!