‘repertoár’ címkével ellátott bejegyzések

Toshio Hosokawa ~ Fragmente II

2018 11 19

1989

Amikor Hosokawa fuvolával kapcsolatos munkáit tárgyaltam nem esett szó az itt következő darabról.
Pedig a darabon kívül keletkezésének ideje is mondhatni beszédes hiszen három évvel Isang Yun fuvolakvintettje után jelentkezett vele a szerző. Nem lehet véletlen, hogy Hosokawa is írt arra az összeállításra - fuvola és vonósnégyes - , amire zeneszerzés tanára is komponált nem sokkal korábban. Nagy kár, hogy a Yun mű nem fellelhető ez interneten és így nem tudom ide mellékelni, de így még egyszer találkozhatunk Hosokawa művészetével, úgy mint, körülbelül egy évvel ez előtt.

Pierre-Yves Artaud - fuvola és az Arditti String Quartet.

Prokofjev ~ op. 94

2018 11 13

Több évtizedet kellett várnom erre a felvételre, amit hallomásból ismertem - egész pontosan Elek Tihamér hívta fel rá a figyelmemet - ugyan is a magyar tv is leadta talán a 80-as években. Profokjev D-dúr fuvola-zongora szonátájáról van szó, talán nem túlzás kijelenteni, hogy e szonáta a fuvolairodalom egyik legfontosabb - ha éppen nem a legfontosabb - darabja.

Rendkívül ritka, hogy egy fuvolaművet valamely kiemelkedő zongorista tolmácsolásával hallhatjuk, de legalább ilyen ritka, hogy kiemelkedő zeneszerző fuvola-zongora mű írására adja a fejét. Ebben az esetben mindkét feltétel teljesülni látszik, maga Richter ül a zongoránál, akinek pályája összefonódott a szerzőjével.  Mindenképp visszautalnék arra a posztomra, ahol a Nicolé-Kocsis páros szólaltatja meg ugyan ezt a művet, érdemes a két felvételt összevetni. Egyébként Richter a szonátát 1943-ban mutatta be, a fuvolát a bemutatón Nyikoláj Karkovszkij szólaltatta meg, aki azon kívül, hogy Richter személyes jóbarátja volt, az Orosz Állami Szimfonikus Zenekar szólófuvolás pozícióját is betöltötte 1952 és 1968 között.

Prokofjev 1942-ben látott neki a szonáta megalkotásának, amikor Moszkvát evakuálni kezdték, és a művet, amely állami megrendelésre készült végül Alma-Ata-ban fejezete be. A kompozícióért járó 8000 rubelt 1943 augusztusában meg is kapta. Az állami megrendelés hátterében az állt, hogy illetékesek felfigyeltek rá: nem született fuvola-zongora kompozíció mostanság a Szovjetunióban, és - világháború ide, honvédő háború oda, - ezt hiányt sürgősen orvosolni kellett. A lehetőséggel Prokofjev-et tisztelték meg.

Érdekesek és kissé zavart keltőek is a darabból forgalomba lévő verziók. Nyugaton a hegedűre átalakított változat terjedt el, amelyet David Ojsztrah készített Prokofjev-el együtt működve 1944-ben, majd utóbb e hegedű változat néhány momentuma suttyomban visszakerült a fuvola szólam előadói gyakorlatába is. Azonban a szonáta eredetileg fuvolára és zongorára készült - bármennyire is próbálják a hegedűsök a maguk repertoárjába is besorolni.

Az alábbi koncertfelvétel 1984 december 1-én készült a Puskin Múzeum-ban (egyébként itt őrzik Richter hagyatékát), itt Marina Vorozhtsova (Dolzsikov tanítványa, lást a Parlando-ban megjelent interjút itt) volt Richter partnere - vagy fordítva…

Igen fontos hangfelvételről lévén szó még a rögzítés hangzásbeli hiányosságai is háttérbe szorulnak - legalábbis szerintem.  Richter-ék felvételéről annyit talán érdemes előre bocsájtani, hogy sokkal “egyenesebben” játszák a művet, mint ahogy az ma szokásos - az egyenesen kifejezés konkrétan Tihamértől származik és én se tudnék jobbat, nagyon találó. Tény, hogy kevesebb a manír és a fakszni - azok a gesztusok, amelyeket évtizedek alatt megszoktunk e művel kapcsolatban

00:00 Moderato
08:00 Scherzo: Presto
13:26 Andante
16:57 Allegro con brio

Az alábbi felvételen szintén Vorozhtsova és Richter szerepel, de itt már láthatjuk is őket - sajnos csak az első tétel elérhető - viszont a hangminőség is sokkal jobb. Mindenképp ki kell emelnem Marina Vorozhtsova fuvolajátékát mindkét felvételen, nem csak a világ egyik legjobb zongoristájának méltó partnere egy igen nehéz, komplex műben, de vélhetően nem állt rendelkezésre olyan minőségű fuvola, mint amilyenen általában ma előadják ezt a művet.

Az is érdekes, hogy Vorozhtsova és Richter együttműködése nem egyszeri alkalom volt, hanem több évtizeden át felléptek együtt - ez sem jellemező nagy zongoristák kamarazenei kalandjaira, főleg nem a fuvolával kapcsoltban, amikor is inkább egyszeri előfordulásról van szó. És talán nem felesleges rámutatni, hogy füleinket nem kell mindig nyugatnak fordítva tartani, néha lehet, sőt kell keleti irányba is figyelni, mert minden jel szerint ott is tudnak fuvolázni…

Patrice Bocquillon ~ Territoires

2018 11 10

Flute East Trio

Ha jól dolgoztunk körülbelül most itt kéne tartanunk… mármint azokra a tanítványokra gondolok, akik most szeptemberben kezdték a fuvolázást…

Legalább is ez jutott eszembe Patrice Bocquillon darabjáról, amely 3 fuvolafejre készült. A Territoires önmagáért beszél címében és megszólalásában is - vélhetően területüket védő, egymással cívódó madarakról van szó. A darab irtó szellemes, meg kell mondjam nem tudok róla hogy létezne hasonló erre az összeállításra, és találtam egy nagyobb, térben elhelyezett együttesekre írt verziót is belőle. A lejegyzésére roppant kíváncsi lettem volna, de egy kottalapot sem találtam sajnos.

A darabot a Flute East Trio adja elő, tagjai: Hannah Park, Sojeong Son, Yu-Cheng Hsu.

Katherin Hoover

2018 09 27

1937 – 2018

Múlt pénteken hunyt el az amerikai zeneszerőznő és fuvolás Katherin Hoover, akivel ezeken az oldalakon korábban többször is foglalkoztam - egy önálló posztban és a 3 zeneszerzőnő sorozatban is megtalálhatjuk. Katherin Hoover még ahhoz a fuvolás generációhoz tartozott, aki William Kinkaid-nél tanult fuvolázni. Művei között bőven találunk fuvolaműveket is, de nem csak saját hangszerére komponált.

Érdekesség, hogy egyik utolsó fuvolával kapcsolatos műve, a Mountain and Mesa első tételének címe “Hungarian Lassú” - amely a kelet-európai cigány folklórból, annak ritmikai és dallamvilágából merít. A második tétel a zeneszerzőnő kedves témája, amely az észek-amerikai indián kultúrához kapcsolódik, címe Hopi Lullaby. A harmadik tétel Dizi Dance a kína zenei hagyományát idézi meg.

Itt és most következzék a “Hungarian Lassú” Audrey Emata előadásában:

Katherin Hoover kompozíciós megközelítésére jellemző, hogy szívesen merít más tájak vagy korok zenei világából is. A Középkori szvit azért is érdekes, mert Guillaume de Machaut egy témáját járja körül közel 20 percen keresztül, de a mű alapélménye Barbara Tuchman A Distant Mirror című könyv volt, amely a XIV.századi Franciaországba repíti az olvasót. A szerzőnő összesen három fuvola-zongora művet írt, ez tehát az egyik, amelyet itt teljes terjedelmében hallhatunk Kate Sekula előadásában, Joseph Baeshore zongorakíséretével. A tételek:

I. Virelai
II. The Black Knight
III. The Drunken Friar
IV. On The Betrothal of Princess Isabelle of France, Aged Six Years
V. Demon’s Dance

Szólódarabjai

Itt alább következnek Katherin Hoover szólódarabjai, a címekre kattintva különféle előadóktól hallgathatjuk meg őket, a Kokopeli-t például a szerző előadásában, hogy fuvolázásáról is képet kaphassunk.
Reflections, Op. 25 (1982) - Kate Steinbeck
Kokopeli, Op. 43 (1990) - a szerző előadása:

Winter Spirits, Op. 51 (1997) - Emma Resmini
To Greet the Sun (2004) - Wendela van Swol
Spirit Flight (2012) - Wendela van Swol
Etűdök fuvolára (2011)

Találtam egy kottaképet is a Kokopeli-ből, azoknak, akik követni is szeretnék az elhangzottakat:

Katherine Hoover: Kokopelli for Solo Flute by Allison Q. Kessinger

Ahogy fentebb említettem a zeneszerzőnő szívesen merített inspirációt más művészetekből, és gyakran foglalkozott kompozícióiban az észak-amerikai indiánok zenei világával - az itt következő darabban ez a két forrás találkozik. A Winter Spirits-et Maria Buchfink festőnő egyik alkotása inspirálta. A mű tonális úton jár, de némi modern technikát is alkalmaz. A darab a szerzőnő talán legkifejezőbb fuvolaszólóra írt műve, amelynek első oldal itt látható:

Két előadást is mellékeltem, érdekes, hogy az előadások ideje meglehetősen eltérő.
Az első koncertfelvétel Emma Resmini-től, rá hivatkoztam már a Katherine Hoover-el foglalkozó első posztban:

A második felvétel egyfajta videóclip, Violeta Gil-től:

Pied Piper Fantasy

2018 07 17

John Corigliano ~ Pied Piper Fantasy
Richard Sherman - FUVOLA

… és a Michigan State University Symphony Orchestra, vezényel Leon Gregorian. 2010, Great Hall of the Wharton Center - Michigan State University in East Lansing.

Tételek:
I. Sunrise and the Piper’s Song 0:17
II.The Rats 11:19
III. Battle with the Rats 13:04
IV. War Cadenza 16:10
V. The Pipers Victory 22:40
VI. The Burghers’ Chorale 27:08
VII. The Children’s March 31:36

Pied Piper fantasy - Corgliano by natetalker on Scribd

forrás: BlueGriffinRecording

Einojuhani Rautavaara - Concerto

2018 06 30

fuvolára és zenekarra

A szinte kimondhatatlan nevű finn zeneszerző fuvolaversenyét már csak nem két évtizede ismerem - legalábbis a kottáját; egyik budapesti zeneműtárunkban megtalálható ( ,hogy ma is meg van-e nem tudom, de nem kölcsönözték ki túl sűrűn). Az internet térnyerése kellett hozzá, hogy meg tudjam hallgatni a művet legalább zongorával, Meghan Naxer és Eric Charnofsky előadásában. Az op.69es fuvolaverseny a “Dances with the Winds” alcímet viseli, és a “bevállalósabb” fajtából való - tételenként felvonultatja a fontosabb fuvolafajtákat. Az előadáshoz kottát is találtam, a videók alatt található.

Einojuhani Rautavaara igen termékeny szerző, rengeteg műve van különféle összeállításokban, és műfajokban. Fuvolára, a versenymű mellett van még egy fuvola-gitár szonátája és egy “The Last Runo” című fuvolakvintettje is van, ez utóbbi 2007 készült.

null

Flute Concerto: Dances with the Winds (1973)

I. tétel - Andantino

II.tétel - Vivace - piccolo

III.tétel - Andante moderato - altfuvola

IV.tétel - Allegro - basszusfuvola

Rautavaara Flute Concerto by Arturo Angeles on Scribd

Tōru Takemitsu szólófuvolaművei

2018 05 29

Voice (1971)
Itinerant (1989)
Air (1995)

Ma egy régóta (túl régóta…) várakozó posztom kerül publikálásra, amelyben Toru Takemitsu szólófuvolaműveit veszzük sorra, összesen hármat - ahogy tettem ezt korábban Hosokawa esetében is. Hadd idézzek ebből a korábbi posztból: Egy tájékozott, zeneértő barátom egyszer azt mondta két japán zeneszerző van, akiről érdemes tudni - Takemitsu, a “sztár”, és Hosokawa - a “zseni”. Nos ma az előbbi szerző, “a sztár” kerül sorra, és már csak azért is érdemes e két mestert együtt emlegetni hiszen Hosokawa egyértelműen vállalta a Takemitsu felől érkező hatást. Egyben ezzel lezárul egy nagyobb, keleti irányba tett kör is, amely Toshio Hosokawa bemutatásával kezdődött ősszel, folytatódott Nagy Ákos keleti ízeket hordozó Ame No Nori Fue című darabjáról készült beszélgetéssel, és most, ezzel az anyaggal ér véget - de még e cikkben felbukkanó zeneszerzőkkel kapcsoltban tervezek egy-egy rövidebb posztot nyáron…

Hosokawa-val ellentétben Takemitsu életműve sajnos lezárt, ezért igyekszem a szólódarabokon kívül egy kicsit bővebb kitekintést adni a szerző fuvolás vonatkozásairól. Ahogy korábban írtam Hosokawa-val kapcsolatban is, ez a poszt a minimumbevitelt sem fedezi Takemitsu-ból…

Tōru Takemitsu (1930–1996) életrajzát sokfelé, sokféle nyelven elolvashatja az, aki kicsit utána néz, tehát ezzel nem is nagyon fárasztanám az Olvasót. Csak néhány főbb állomást vázolnék fel. A szerző 1930ben született és gyermekkorában családjával rövid ideig a japánok álltal megszállt kínai területen, Mandzsuriában élt. Édesapjának engedélye volt, hogy otthonában jazz-zenét hallgathasson, illetve ő maga szenvedélyes shakuhachi játékos volt - ezek a zenei hatások alapvetően hatással voltak Takemitsu-ra. Az iskolás évekre tért vissza a család a japán szigetre, ahol Takemitsu-nak hamarosan meg kellett szakítania tanulmányait, mert besorozták katonának 14 évesen. A keserű szolgálat ideje alatt érte az első hatás a nyugati zenéből, amelyet egyébként tilos volt hallgatni Japánban - azonban néhány társával titokban francia chanson-okat hallgattak gramafonon.

A háború után megbetegedett és sok időt töltött kórházban, ahol még további hatások érték a nyugati zenekultúrából. Ezek a benyomások mély hatással voltak zeneszerzői tevékenységének alakulására. Takemitsu később úgy írta le ezt, hogy a háborús élmények miatt távolodott el a japán tradicionális zenétől, amelynek hallatán keserű érzések fogták el. Tizenhat éves volt, amikor első darabjait írta, amelyek számára ez emberi létezés oka és definíciói voltak - ahogy ő utalt erre.

Maga a zene vonzott. (…) A háború után nem maradt már csak a zene. A zenét választva tudtam meghatározni identitásomat”.

Noha Takemitsu (a lenti képen jobbról az ötödik, mögötte vastagkeretes szemüvegben Kazuo Fukushima, mellette jobbra, az első sorban Joji Yuasa, mindhárman fuvolaérdekeltségű zeneszerzők) vett néhány magánórát lényegében autodidakta volt. Neki és egész generációjának meghatározó elindítója a Jikken Kōbō (”Kísérleti Műhely”) volt, amelynek különféle területekről verbuválódott művészek voltak a tagjai, akik szembe helyezkedtek a művészet japán tradíciójával, és célkitűzésük volt, hogy bemutassák a kortárs nyugati alkotásokat a japán közönségnek. A csoporthoz tartozott néhány, a fuvolairodalomban is szerepet játszó jelentős zeneszerző is, mint Kazuo Fukushima, és Joji Yuasa. Ezekben az időkben - az 50es évek elején - kezdett foglalkozni Takemitsu kompozícióiban az ütemvonal nélküli lejegyzéssel és magnó használatával is.

null

(photograph © Kitadai Shōzō, provided by Taro Okamoto Museum of Art, Kawasaki) Jikken Kōbō, 1954

Az áttörést - a nemzetközi figyelmet - az 1957ben komponált Requiem-el érte el, amelyet Sztravinszkij 1958as japán útja során koncerten hallott. Visszatérve az Államokba az ő közbenjárására rendelt tőle művet a Koussevitsky Foundation, ez volt a Dorian Horizon, (1966), amelyet a San Francisco Symphony Orchestra mutatott be. Innentől kezdve a nyugati ismertség tekintetében nem volt megállás Takemitsu számára. A következő évtizedekben egymás után kapta a különféle felkéréseket és zeneszerzői díjakat, ő lett a legismertebb 20.századi japán zeneszerző, és ezzel utat nyitott és mutatott hazájában az utána jövő generációknak is.

A Jikken Kobo négy zeneszerője 1953ban, balról: Hiroyochi Suzuki, Takemitsu, Keijiro Sato, Joji Yuasa.

Még a Jikken Kōbō évei alatt ismerkedett meg John Cage művészetével, amikor Toshi Ichiyanagi, amerikai tanulmányútjáról hazatérve bemutatta a Concert for Piano and Orchestra című Cage művet. Bár nem feltétlenül fontos, de nem is mellékes, hogy e japán zeneszerző volt Yoko Ono első férje, és utóbb ő írt emlékdarabot Takemitsu halálára - a mű érdekes módon egy szólófuvola darab, Still Time IV a címe.

A találkozás John Cage-el meghatározó volt Takemitsu számára, ekkor kezdett kísérletezni egy lazább, grafikus notációval, - példa erre e cikk végén ráadásként mellékelt trió, a Ring. Cage élénk érdeklődés mutatott a Zen iránt és Takemitsu-t is a japán tradíció felé fordította. Így vall erről a szerző:

“Mély hálával tartozom John Cage-nak. Ennek oka, hogy életemben és fejlődésem során igyekeztem megtagadni és elkerülni mindent ami “japán”-os. Jelentős mértékben a vele való találkozás fordított a tradíció értékelése felé”. (…) “Egy nap Bunraku bábszínházban voltam és megdöbbentett a japán zene ragyogása, mélyen meghatódtam és azon tűnődtem hogyan kerülhette el a figyelmemet a japán zene eddig”.

Takemitsu ezt követően kezdett műveiben - kamara- és nagyzenekari darabjaiban egyaránt - olyan tradicionális, japán hangszereket is használni, mint a biwa, sho és a sakuhacsi.

És így érkezünk el a 70es évekhez, innentől az életpályát a fuvolára írt szólódarabok tükrében követjük. Előre bocsájtom még, hogy mindhárom tárgyalt mű a fuvola kiemelkedően alapos ismeretét mutatja zeneszerzői oldalról, és ez az ismeret a Itinerant és a Voice esetében a modern fuvolatechnikára is kiterjed. Egészében véve Takemitsu életműve igen gazdag, és jellemző módon - úgymond - nincs benne gyenge láncszem; bármilyen összeállításhoz nyúl, mindig kvalitásos mű kerül ki a kezei közül, és - ami számunkra nem elhanyagolható - szereti a fuvolát kamaraműveiben is alkalmazni. Alkalmazott zenéjével is minőséget képviselt, hiszen körülbelül 130 kompozíciója mellett rengeteg, több, mint 100 filmzenét is írt. Innen, nyugatról nézve az egyik legfontosabb Kurosawa Ran (1985) című filmjéhez készült. Ennek egyik kulcsjelenetében a szereplő fuvolázik - egész pontosan Ryūteki-n ( 龍笛) játszik. A piccoló-/fuvolaszólót Tilmann Dehnhard lejegyzésében láthatjuk (Flöte aktuell, 2005/1):

Érdekességként még ide tartozhat, hogy Takemitsu zeneszerzői tevékenysége mellett írt detektív regényt is, és szerepelt a japán tv-ben , mint szakács-celeb. Most pedig jöjjenek a szólófuvola művek, amelyeket a szokásostól eltérően egyetlen előadótól, Robert Aitken-től halljuk.

Voice (1971)

A mű Takemitsu legkorábbi és vélhetően legnépszerűbb szólófuvolaműve a három közül. A darab Auréle Nicolé-nek készült azok után, hogy a fuvolaművész, Heinz Holliger valamint Ursula Holliger bemutatta az Eucalypts I cimű triót fuvolára, oboára és hárfára valamint vonós zenekarra (itt hallhatjuk a felvételt az előadókkal), amelyet Paul Sacher rendelt az Osakai Világkiállítást (1970) követően a Zürich Collegium Musicum-nek. Utóbb Takemitsu mindhárom szólistának egy közös művet is írt, ez lett az Eucalypts II , és végül mindhárom játékosnak egy-egy szólókompozíciót is ajánlott ; Ursula Holliger-nek a Stanza II hárfára és magnószallagra (csodaszép darab, itt hallható), Heinz Holliger-nek a Distance-ot oboára és sho-ra, és Nicolé-nek 1971ben a Voice-t.

Ami a Voice-t illeti Takemitsu szöveget is ad a fuvolásnak, amelyet a japán költő, Shūzō Takiguchi (1903-1979) - a fenti nagy, csoportképen ő balról a második, ő volt a Jikken Kobo vezetője és névadója is - Proverbes faits a la main című (1970) anyagából vett kölcsön, emelt ki. (A kötet címe valami olyasmit jelent, hogy Kézzel készült közmondások, vagy Barkácsolt közmondások). A szöveg kétszer hangzik el, (franciául és angolul is) ezáltal egyfajta egyszemélyes színházat hozva létre a fuvolás előadó által.

Anno a darabot életemben először Bodoky Gergelytől hallottam, (de már azt megelőzően Anne La Berge bemutatta nálunk az egyik Debreceni Fuvolás Találkozón, és ezt tekinthető hazai bemutatónak is. Ezt jóhiszeműen állítom… tehát simán lehet valótlan is), és már akkor felvetődött bennem miért idegen nyelveken mondjuk a szöveget, miért ne hangozhatna el legalább egyszer magyarul, ha itthon adjuk elő?

Az eredeti szöveg: “Qui va la? Qui que tu sois, parle, transparence! … Who goes there? Speak, transparence, whoever you are!”.

Javaslatom:

“Ki megy ott? (
vagy Ki van ott?)
Akárki vagy, beszélj, mutatkozz meg!”

Vagy a második sor így talán jobb:
Akárki vagy, beszélj, árnyalak!”

Tudom nem valami míves, - lehet még finomítani - de ami a lényeg a magyar hallgató is közvetlen kapcsolatba kerülhet a darab egészével. (Mindegy, úgy is csak viccelek, nem akarok senkit rábeszélni…. még véletlenül sem. Majd én megcsinálom…).

Robert Aitken - fuvola

Itinerant (1989)

Az 1989es Itinerant már egészen más inditatásból született. A darab alcíme In memorian Isamu Noguchi, amely utalás Takemitsu jóbarátjára, a szobrász-filozófusra, akit a zeneszerző gyakran az “világpolgárság intuitív előfutára” ként említ. Ír-japán szülők gyermekeként Los Angelesben született, de Japánban járt jezsuita iskolába, később az Államokban járt orvosi egyetemre, de végül szobrászatot tanult és New York-ban telepedett le. A Második Világháború után tért vissza Japánba, ahol a Jikken Kobo kereti között találkozott Takemitsu-val. Bár az általa tervezett Hirosima emlékművet nem fogadták el, Noguchi számára továbbra is fontos volt a japán-a,erikai kulturális csere, és élete folyamán újra és újra visszatért Japánba inspirációért. Isamu Noguch számos alkotást hagyott hátra az USA-ban és Japánban is, így például ő tervezet és valósította meg 1964ben az IBM udvarát, egyik utolsó monumentális munkája pedig Japánban a közel 200 hektáros Moereneum Park, ami lényegében egy épített táj.

Isamu Noguchi egyébként e művön kívül is jelentékeny hatást gyakorolt Takemitsu művészetének alakulására. Általában véve keleten a fuvola jelentésköre gyökeresen más, mint nyugaton - sokszor az elmúlással, az ősszel, kifejezetten a november hónappal, sokszor a halállal áll közelebbi kapcsoltban ez a hangszer. Nem véletlen tehát, hogy keleti zeneszerzők előszeretettel írnak emlékdarabot fuvolára.

A darabban meghatározó szerepet tölt be a szünet, a csend, amely nem teljesen egyenértékű az európai kultúrában gyökerező zene szünetével (a szerző háromféle fermáta-értéket használ). Takemitsu néha egész rövid, lírai szakaszokat tagol szünetekkel, amely jelentőségben és időtartamban is egyensúlyt képez a hangzó szakaszokkal. A hangzó szakaszokkal előkészített csendet, “űr”-t a japán esztétika MA-nak nevezi. A MA megtalálható a Voice-ben is, de ott a csend pillanatainak előkészítése teljesen már természetű - így a csend /MA minősége is más. A MA természetének megértése kulcsfontosságú nem csak Takemitsu szólófuvola műveihez, de más japán szólófuvolára írt darabok előadásához is.

A mű Noguchi halálára készült, és személyes hangvétele okán koránt sem biztos, hogy koncerttermi előadása helyénvaló-e egyáltalán - és valóban, ritkán is hallható. A cím vándor-t jelent, ami egyszerre utalás Noguchi kulturális hátterének sokszínűségére, kontinenseken és műfajokon átívelő életútjára, de ugyan akkor az emberi lélekre is. Egyes vélekedés szerint (ez nem Takemitsu véleménye!) a darab utolsó cressendalo magas Bé hangja, azt szimbolizálja, ahogy a lélek kiszakad a testből… Jellemző, hogy az Itinerant-al és az itt következő Air-el kapcsolatban is meglehetősen kevés az elérhető információ - a Voice-hez képest - , maga Takemitsu is szűkszavúan nyilatkozott e műről.
A mű ősbemutatója New Yorkban volt, 1989ben, a Isamu Noguchi Múzeum átadásakor Paula Robinson szólaltatta meg a darabot.

Robert Aitken - fuvola

Air (1995)

Ami az Air-t (1995) illeti bizonyos értelemben kakukktojás a három szóló fuvoladarab között, ugyan is eredetileg egy el nem készült versenymű-féleség fuvolaszólója. A kompozíció elkészültét Takemitsu halála hiúsította meg. A darab - egyes vélekedések szerint - a BBC által rendelt fuvola-hárfa és zenekar összeállítású darab fuvolaszólama. A szóló végül Auréle Nicolé-hez került hetvenedik születésnapja alkalmából, mint ahhoz a személyhez, aki egyike volt Takemitsu nyugati megismertetésének úttörői közül, hiszen a szerző szólófuvola kompozíciónak sora a Voice-vel kezdődik, amelynek ajánlása Nicolé-nek szól. Az Air címében egyszerre utal a fuvolás által a hangszer megszólaltatására szolgáló közegre, valamint a zenei tételre, amellyel főleg a barokk korszakban találkozhatunk - ezzel finoman utalva Takemitsu tonalitáshoz való vonzalmára, késői hangvételére, amelyet a tonalitás felé való elmozdulás, valamint korai éveinek példaképéhez, Debussy hangvételéhez való hasonulás jellemez. Az Air tehát, mint szólómű gyökeresedett meg a repertoárban és valóban képes így funkcionálni.

Robert Aitken - fuvola

RING (1961)

Ráadásként egy csinos és különleges triót mellékeltem még, jelezve, hogy Takemitsu életműve ad még bőven feladatot a fuvolának a szólódarabokon kívül is.

Dora Mocan - fuvola
Francesca Naibo - terc-gitár
Mathilde Chiappone - lant
Élő felvétel, 2015, Hochschule der Künste Bern

Morton Feldman - Trio for Flutes (1972)

2018 04 14

Morton Feldman - Trio for Flutes

Forrás: https://www.theguardian.com/

Morton Feldman (1926-1987) már “járt” nálunk, a blogon, akkor fuvolaversenye került reflektorfénybe. Most újra visszatérek a szerzőhöz, mert miniatűr fuvolatriójának ráadásul magyar vonatkozása is van! Mindössze egyetlen felvételt találtam, - de jó is lenne, ha volna magyar előadású videó belőle a neten… Nem is értem eddig miért nem karolták fel a fuvolások nálunk ezt a darabot.

Feldman szívesen foglalkoztatta a fuvolát nagyobb terjedelmű kamaraműveiben is. A Why Patterns? (1978), Crippled Symmetry (1983), For Philip Guston (1984) és a For Christian Wolff (1986) mind olyan kompozíciók, ahol a fuvola központi szerepet kapott.

Noha Feldman alkotói pályája vége felé erősen vonzódott a hosszú darabokhoz, fuvolatriója mindössze 4 és fél perces, a szerző léptékéhez képest gyakorlatilag miniatűr kompozíció. Feldman életében a mű nem hangzott fel, sőt sokáig csak kéziratban létezett. A címet nem ő, hanem Eberhard Blum adta, aki az 1989 május 31-i berlini ősbemutatón Christiane Hellman és Johanna Kassner társaságában előadta a triót. A darab ebben az időben - azaz a szerző halála után körülbelül két évvel - került kiadásra.

A szerző a művet 1972 március 5-re keltezte, az ajánlás Sophie Kotanyi-nak szól. A hölgy Budapesten született értelmiségi, képzőművész családból 1953ban, de 1957től Brüsszelben élt és nevelkedett. Feldman-al berlini tanulmányai idején találkozott 1971-72ben, amikor a Német Film- és Televízió Akadémián tanult. Sophie Kotanyi később elismert dokumentumfilmes lett, és az ő tulajdonában volt a darab kézirata is, amely megírása után 17 évvel hangzott fel első alkalommal.

Kottarészlet a darab kezdetéről.

A művet előadja a Time’s Arrow , a Boston University-n, 2014 február 26án:
Ju Hee Kang - fuvola
Lara Randall - fuvola
Gabriela Ruiz - fuvola

Eberhard Blum:
http://www.editions75.com/English/photoEberhardBlumEnglish.html

Forrás:
http://www.cnvill.net/mftrio.htm

Kotta:
http://www.universaledition.com/Trio-Morton-Feldman/composers-and-works/composer/220/work/12679

Művei:
http://www.cnvill.net/mfworks.pdf

Morton Feldman ~ Crippled Symmetry (1983)

2017 12 02

for flute/alto flute/bass flute, piano and glockenspiel

Morton Feldman műveiből már felbukkant a fuvolára és zenekarra írt mű ezeken az oldalakon a múltban, de néhány, fuvolával kapcsolatos kamaradarabjával eddig még adós voltam. A szerző egy sor, nagyobb léptékű művet írt a 80 évek körül, ezek egyik darabja az 1983as, fuvolát foglalkoztató, Crippled Symmetry - magyarul Sérült Szimmetriának fordíthatnánk.

A darabból 2 videót is mellékeltem; az első teljes - mintegy másfélórás darabra készüljünk - , a másodikban élő előadást láthatunk, csak azért, hogy lássuk hogyan néz ki a mű színpadon, illetve ha nem tudja valaki vállalni a teljes kompozíció meghallgatását…

A két videó között találjuk a teljes kottát (az élő előadásban kb. a 10. oldaltól játszák a művet).

Eberhard Blum - fuvola, altfuvola, basszusfuvola
Nils Vigeland - zongora, cseleszta
Jan Williams - harangjáték, vibrafon

Feldman, Crippled Symmetry.pdf by Greg Stuart on Scribd

Feldman összes műve: https://www.scribd.com/document/256573660/Feldman-Compositions

Ivan Bushuev - fuvola, altfuvola, basszusfuvola
Natalia Cherkasova - harangjáték, vibrafon
Dmitry Vlasik - harangjáték, vibrafon

oldal 10-

Sofia Gubaidulina ~ Az öröm és bánat kerje

2017 11 25

…és más fuvolás művei

A címhez képest Szófia Gubajdulina négy, egymástól sok tekintetben különböző, de fuvolával igencsak kapcsolatos művét helyezem ma a figyelem középpontjába, teszem ezt annak okán, hogy az idei Hallgatás Napja kicsit ráirányította a figyelmet erre a szerzőre is. Ebből az igen apró bepillantásból vélhetően látni fogjuk, Gubajdulinával kapcsoltban is még sok törleszteni valónk van.

Kép forrása: itt

Az alábbi művek következnek majd, a darabok jobbára évtizedenként követik egymást:

Allegro Rustico: Klänge des Waldes(1963-1993)
Sonatina for flute solo (1978)
Garden of Joy and Sorrow (1980)
The Deceitful Face of Hope and Despair for flute and orchestra (2005)

A zeneszerzőnő 1931ben született a Szovjetunióban, édesanyja orosz és tanárnő, édesapja volgai tatár, mérnök. Zenei tehetsége már 5 éves megmutatkozott, de zeneszerzői pályája csak sokkal lassabban tudott kibontakozni. Zenei képességeit elsősorban filmekben tudta megmutatni, ő írta a Dzsungel könyvének szovjet verziójú rajzfilméjhez, a Maugli kalandjai-hoz a zenét. A 70-es években egy népzenei improvizációs együttes alakított, de az évtized végén tiltólistára kerül, mert engedély nélkül adták elő műveit nyugaton. Az áttörést a 80évek vége felé érte el, amikor Gidon Kremer bemutatja a hegedűversenyét, az Offertorium-t. 1992ben Hamburg-ba költözött.

Gubajdulina művészete spirituális alapú, amelynek sokszor az egyén és az Abszolút kapcsolata a témája. Kompozíciós rendezőelvei között szerepel a Fibonacci-számsor és az Aranymetszés is, de kedveli a zenei anyag improvizáció-szerű kibontását is.

duó

Az először 1963ban felvázolt Allegro Rustico a későbbiektől eltérően egy meglehetősen tonális, de erőteljes karakterdarab.

Sofia Gubaidulina ~ Allegro Rustico
Olga Ivusheikova - fuvola, Anna Grishina - zongora

szóló

A 70es évek végéről származó, bő 5 perces, de még is megragadó szólószonatina ritmikája gyakran improvizációs hatást kelt.

Sofia Gubaidulina ~ Sonatina for flute solo (1978)
Antonella Bini - fuvola

trió

Az Öröm és Bánat kertje lényegében egy trió, amelynek összeállítása megegyezik Debussy triójáéval - noha Gubajdulina a hárfa különleges megszólaltatáséval egyedi hatást ér el. Ez az egyik legtöbbet előadott és lemezre rögzített műve.

Garden of Joy and Sorrow for Flute, Harp and Viola (1980)
The Walden Chamer Players
Marianne Gedigian - fuvola
Christof Huebner - brácsa
Franziska Huhn - hárfa

versenymű

Az ezredforduló után, 2005ben keletkezett Gubajdulina legnagyobb szabású, fuvolával kapcsolatos műve a A remény és Kétségbeesés csalóka arca, amely Sharon Bezaly felkérésére készült. A mű lényegében közel harmincperces, egytételbe komponált versenymű, de tartalmilag sokkal több annál - ennyire drámai, sőt komor hangvételű fuvolaversenyt talán még nem komponáltak soha. Gubajdulina a fuvola (ill. altfuvola) teljesen más arcát mutatja meg, mint amit eddig ismertünk, maximális kiaknázva és próbára téve a szólista képességeit is.

Sofia Gubaidulina ~ The Deceitful Face of Hope and of Despair, fuvolára és nagyzenekarra

Sharon Bezaly - fuvola
Göteborgs Symfoniker, vezényel Mario Venzago.