‘repertoár’ címkével ellátott bejegyzések

Katherin Hoover

2018 09 27

1937 – 2018

Múlt pénteken hunyt el az amerikai zeneszerőznő és fuvolás Katherin Hoover, akivel ezeken az oldalakon korábban többször is foglalkoztam - egy önálló posztban és a 3 zeneszerzőnő sorozatban is megtalálhatjuk. Katherin Hoover még ahhoz a fuvolás generációhoz tartozott, aki William Kinkaid-nél tanult fuvolázni. Művei között bőven találunk fuvolaműveket is, de nem csak saját hangszerére komponált.

Érdekesség, hogy egyik utolsó fuvolával kapcsolatos műve, a Mountain and Mesa első tételének címe “Hungarian Lassú” - amely a kelet-európai cigány folklórból, annak ritmikai és dallamvilágából merít. A második tétel a zeneszerzőnő kedves témája, amely az észek-amerikai indián kultúrához kapcsolódik, címe Hopi Lullaby. A harmadik tétel Dizi Dance a kína zenei hagyományát idézi meg.

Itt és most következzék a “Hungarian Lassú” Audrey Emata előadásában:

Katherin Hoover kompozíciós megközelítésére jellemző, hogy szívesen merít más tájak vagy korok zenei világából is. A Középkori szvit azért is érdekes, mert Guillaume de Machaut egy témáját járja körül közel 20 percen keresztül, de a mű alapélménye Barbara Tuchman A Distant Mirror című könyv volt, amely a XIV.századi Franciaországba repíti az olvasót. A szerzőnő összesen három fuvola-zongora művet írt, ez tehát az egyik, amelyet itt teljes terjedelmében hallhatunk Kate Sekula előadásában, Joseph Baeshore zongorakíséretével. A tételek:

I. Virelai
II. The Black Knight
III. The Drunken Friar
IV. On The Betrothal of Princess Isabelle of France, Aged Six Years
V. Demon’s Dance

Szólódarabjai

Itt alább következnek Katherin Hoover szólódarabjai, a címekre kattintva különféle előadóktól hallgathatjuk meg őket, a Kokopeli-t például a szerző előadásában, hogy fuvolázásáról is képet kaphassunk.
Reflections, Op. 25 (1982) - Kate Steinbeck
Kokopeli, Op. 43 (1990) - a szerző előadása:

Winter Spirits, Op. 51 (1997) - Emma Resmini
To Greet the Sun (2004) - Wendela van Swol
Spirit Flight (2012) - Wendela van Swol
Etűdök fuvolára (2011)

Találtam egy kottaképet is a Kokopeli-ből, azoknak, akik követni is szeretnék az elhangzottakat:

Katherine Hoover: Kokopelli for Solo Flute by Allison Q. Kessinger

Ahogy fentebb említettem a zeneszerzőnő szívesen merített inspirációt más művészetekből, és gyakran foglalkozott kompozícióiban az észak-amerikai indiánok zenei világával - az itt következő darabban ez a két forrás találkozik. A Winter Spirits-et Maria Buchfink festőnő egyik alkotása inspirálta. A mű tonális úton jár, de némi modern technikát is alkalmaz. A darab a szerzőnő talán legkifejezőbb fuvolaszólóra írt műve, amelynek első oldal itt látható:

Két előadást is mellékeltem, érdekes, hogy az előadások ideje meglehetősen eltérő.
Az első koncertfelvétel Emma Resmini-től, rá hivatkoztam már a Katherine Hoover-el foglalkozó első posztban:

A második felvétel egyfajta videóclip, Violeta Gil-től:

Pied Piper Fantasy

2018 07 17

John Corigliano ~ Pied Piper Fantasy
Richard Sherman - FUVOLA

… és a Michigan State University Symphony Orchestra, vezényel Leon Gregorian. 2010, Great Hall of the Wharton Center - Michigan State University in East Lansing.

Tételek:
I. Sunrise and the Piper’s Song 0:17
II.The Rats 11:19
III. Battle with the Rats 13:04
IV. War Cadenza 16:10
V. The Pipers Victory 22:40
VI. The Burghers’ Chorale 27:08
VII. The Children’s March 31:36

Pied Piper fantasy - Corgliano by natetalker on Scribd

forrás: BlueGriffinRecording

Einojuhani Rautavaara - Concerto

2018 06 30

fuvolára és zenekarra

A szinte kimondhatatlan nevű finn zeneszerző fuvolaversenyét már csak nem két évtizede ismerem - legalábbis a kottáját; egyik budapesti zeneműtárunkban megtalálható ( ,hogy ma is meg van-e nem tudom, de nem kölcsönözték ki túl sűrűn). Az internet térnyerése kellett hozzá, hogy meg tudjam hallgatni a művet legalább zongorával, Meghan Naxer és Eric Charnofsky előadásában. Az op.69es fuvolaverseny a “Dances with the Winds” alcímet viseli, és a “bevállalósabb” fajtából való - tételenként felvonultatja a fontosabb fuvolafajtákat. Az előadáshoz kottát is találtam, a videók alatt található.

Einojuhani Rautavaara igen termékeny szerző, rengeteg műve van különféle összeállításokban, és műfajokban. Fuvolára, a versenymű mellett van még egy fuvola-gitár szonátája és egy “The Last Runo” című fuvolakvintettje is van, ez utóbbi 2007 készült.

null

Flute Concerto: Dances with the Winds (1973)

I. tétel - Andantino

II.tétel - Vivace - piccolo

III.tétel - Andante moderato - altfuvola

IV.tétel - Allegro - basszusfuvola

Rautavaara Flute Concerto by Arturo Angeles on Scribd

Tōru Takemitsu szólófuvolaművei

2018 05 29

Voice (1971)
Itinerant (1989)
Air (1995)

Ma egy régóta (túl régóta…) várakozó posztom kerül publikálásra, amelyben Toru Takemitsu szólófuvolaműveit veszzük sorra, összesen hármat - ahogy tettem ezt korábban Hosokawa esetében is. Hadd idézzek ebből a korábbi posztból: Egy tájékozott, zeneértő barátom egyszer azt mondta két japán zeneszerző van, akiről érdemes tudni - Takemitsu, a “sztár”, és Hosokawa - a “zseni”. Nos ma az előbbi szerző, “a sztár” kerül sorra, és már csak azért is érdemes e két mestert együtt emlegetni hiszen Hosokawa egyértelműen vállalta a Takemitsu felől érkező hatást. Egyben ezzel lezárul egy nagyobb, keleti irányba tett kör is, amely Toshio Hosokawa bemutatásával kezdődött ősszel, folytatódott Nagy Ákos keleti ízeket hordozó Ame No Nori Fue című darabjáról készült beszélgetéssel, és most, ezzel az anyaggal ér véget - de még e cikkben felbukkanó zeneszerzőkkel kapcsoltban tervezek egy-egy rövidebb posztot nyáron…

Hosokawa-val ellentétben Takemitsu életműve sajnos lezárt, ezért igyekszem a szólódarabokon kívül egy kicsit bővebb kitekintést adni a szerző fuvolás vonatkozásairól. Ahogy korábban írtam Hosokawa-val kapcsolatban is, ez a poszt a minimumbevitelt sem fedezi Takemitsu-ból…

Tōru Takemitsu (1930–1996) életrajzát sokfelé, sokféle nyelven elolvashatja az, aki kicsit utána néz, tehát ezzel nem is nagyon fárasztanám az Olvasót. Csak néhány főbb állomást vázolnék fel. A szerző 1930ben született és gyermekkorában családjával rövid ideig a japánok álltal megszállt kínai területen, Mandzsuriában élt. Édesapjának engedélye volt, hogy otthonában jazz-zenét hallgathasson, illetve ő maga szenvedélyes shakuhachi játékos volt - ezek a zenei hatások alapvetően hatással voltak Takemitsu-ra. Az iskolás évekre tért vissza a család a japán szigetre, ahol Takemitsu-nak hamarosan meg kellett szakítania tanulmányait, mert besorozták katonának 14 évesen. A keserű szolgálat ideje alatt érte az első hatás a nyugati zenéből, amelyet egyébként tilos volt hallgatni Japánban - azonban néhány társával titokban francia chanson-okat hallgattak gramafonon.

A háború után megbetegedett és sok időt töltött kórházban, ahol még további hatások érték a nyugati zenekultúrából. Ezek a benyomások mély hatással voltak zeneszerzői tevékenységének alakulására. Takemitsu később úgy írta le ezt, hogy a háborús élmények miatt távolodott el a japán tradicionális zenétől, amelynek hallatán keserű érzések fogták el. Tizenhat éves volt, amikor első darabjait írta, amelyek számára ez emberi létezés oka és definíciói voltak - ahogy ő utalt erre.

Maga a zene vonzott. (…) A háború után nem maradt már csak a zene. A zenét választva tudtam meghatározni identitásomat”.

Noha Takemitsu (a lenti képen jobbról az ötödik, mögötte vastagkeretes szemüvegben Kazuo Fukushima, mellette jobbra, az első sorban Joji Yuasa, mindhárman fuvolaérdekeltségű zeneszerzők) vett néhány magánórát lényegében autodidakta volt. Neki és egész generációjának meghatározó elindítója a Jikken Kōbō (”Kísérleti Műhely”) volt, amelynek különféle területekről verbuválódott művészek voltak a tagjai, akik szembe helyezkedtek a művészet japán tradíciójával, és célkitűzésük volt, hogy bemutassák a kortárs nyugati alkotásokat a japán közönségnek. A csoporthoz tartozott néhány, a fuvolairodalomban is szerepet játszó jelentős zeneszerző is, mint Kazuo Fukushima, és Joji Yuasa. Ezekben az időkben - az 50es évek elején - kezdett foglalkozni Takemitsu kompozícióiban az ütemvonal nélküli lejegyzéssel és magnó használatával is.

null

(photograph © Kitadai Shōzō, provided by Taro Okamoto Museum of Art, Kawasaki) Jikken Kōbō, 1954

Az áttörést - a nemzetközi figyelmet - az 1957ben komponált Requiem-el érte el, amelyet Sztravinszkij 1958as japán útja során koncerten hallott. Visszatérve az Államokba az ő közbenjárására rendelt tőle művet a Koussevitsky Foundation, ez volt a Dorian Horizon, (1966), amelyet a San Francisco Symphony Orchestra mutatott be. Innentől kezdve a nyugati ismertség tekintetében nem volt megállás Takemitsu számára. A következő évtizedekben egymás után kapta a különféle felkéréseket és zeneszerzői díjakat, ő lett a legismertebb 20.századi japán zeneszerző, és ezzel utat nyitott és mutatott hazájában az utána jövő generációknak is.

A Jikken Kobo négy zeneszerője 1953ban, balról: Hiroyochi Suzuki, Takemitsu, Keijiro Sato, Joji Yuasa.

Még a Jikken Kōbō évei alatt ismerkedett meg John Cage művészetével, amikor Toshi Ichiyanagi, amerikai tanulmányútjáról hazatérve bemutatta a Concert for Piano and Orchestra című Cage művet. Bár nem feltétlenül fontos, de nem is mellékes, hogy e japán zeneszerző volt Yoko Ono első férje, és utóbb ő írt emlékdarabot Takemitsu halálára - a mű érdekes módon egy szólófuvola darab, Still Time IV a címe.

A találkozás John Cage-el meghatározó volt Takemitsu számára, ekkor kezdett kísérletezni egy lazább, grafikus notációval, - példa erre e cikk végén ráadásként mellékelt trió, a Ring. Cage élénk érdeklődés mutatott a Zen iránt és Takemitsu-t is a japán tradíció felé fordította. Így vall erről a szerző:

“Mély hálával tartozom John Cage-nak. Ennek oka, hogy életemben és fejlődésem során igyekeztem megtagadni és elkerülni mindent ami “japán”-os. Jelentős mértékben a vele való találkozás fordított a tradíció értékelése felé”. (…) “Egy nap Bunraku bábszínházban voltam és megdöbbentett a japán zene ragyogása, mélyen meghatódtam és azon tűnődtem hogyan kerülhette el a figyelmemet a japán zene eddig”.

Takemitsu ezt követően kezdett műveiben - kamara- és nagyzenekari darabjaiban egyaránt - olyan tradicionális, japán hangszereket is használni, mint a biwa, sho és a sakuhacsi.

És így érkezünk el a 70es évekhez, innentől az életpályát a fuvolára írt szólódarabok tükrében követjük. Előre bocsájtom még, hogy mindhárom tárgyalt mű a fuvola kiemelkedően alapos ismeretét mutatja zeneszerzői oldalról, és ez az ismeret a Itinerant és a Voice esetében a modern fuvolatechnikára is kiterjed. Egészében véve Takemitsu életműve igen gazdag, és jellemző módon - úgymond - nincs benne gyenge láncszem; bármilyen összeállításhoz nyúl, mindig kvalitásos mű kerül ki a kezei közül, és - ami számunkra nem elhanyagolható - szereti a fuvolát kamaraműveiben is alkalmazni. Alkalmazott zenéjével is minőséget képviselt, hiszen körülbelül 130 kompozíciója mellett rengeteg, több, mint 100 filmzenét is írt. Innen, nyugatról nézve az egyik legfontosabb Kurosawa Ran (1985) című filmjéhez készült. Ennek egyik kulcsjelenetében a szereplő fuvolázik - egész pontosan Ryūteki-n ( 龍笛) játszik. A piccoló-/fuvolaszólót Tilmann Dehnhard lejegyzésében láthatjuk (Flöte aktuell, 2005/1):

Érdekességként még ide tartozhat, hogy Takemitsu zeneszerzői tevékenysége mellett írt detektív regényt is, és szerepelt a japán tv-ben , mint szakács-celeb. Most pedig jöjjenek a szólófuvola művek, amelyeket a szokásostól eltérően egyetlen előadótól, Robert Aitken-től halljuk.

Voice (1971)

A mű Takemitsu legkorábbi és vélhetően legnépszerűbb szólófuvolaműve a három közül. A darab Auréle Nicolé-nek készült azok után, hogy a fuvolaművész, Heinz Holliger valamint Ursula Holliger bemutatta az Eucalypts I cimű triót fuvolára, oboára és hárfára valamint vonós zenekarra (itt hallhatjuk a felvételt az előadókkal), amelyet Paul Sacher rendelt az Osakai Világkiállítást (1970) követően a Zürich Collegium Musicum-nek. Utóbb Takemitsu mindhárom szólistának egy közös művet is írt, ez lett az Eucalypts II , és végül mindhárom játékosnak egy-egy szólókompozíciót is ajánlott ; Ursula Holliger-nek a Stanza II hárfára és magnószallagra (csodaszép darab, itt hallható), Heinz Holliger-nek a Distance-ot oboára és sho-ra, és Nicolé-nek 1971ben a Voice-t.

Ami a Voice-t illeti Takemitsu szöveget is ad a fuvolásnak, amelyet a japán költő, Shūzō Takiguchi (1903-1979) - a fenti nagy, csoportképen ő balról a második, ő volt a Jikken Kobo vezetője és névadója is - Proverbes faits a la main című (1970) anyagából vett kölcsön, emelt ki. (A kötet címe valami olyasmit jelent, hogy Kézzel készült közmondások, vagy Barkácsolt közmondások). A szöveg kétszer hangzik el, (franciául és angolul is) ezáltal egyfajta egyszemélyes színházat hozva létre a fuvolás előadó által.

Anno a darabot életemben először Bodoky Gergelytől hallottam, (de már azt megelőzően Anne La Berge bemutatta nálunk az egyik Debreceni Fuvolás Találkozón, és ezt tekinthető hazai bemutatónak is. Ezt jóhiszeműen állítom… tehát simán lehet valótlan is), és már akkor felvetődött bennem miért idegen nyelveken mondjuk a szöveget, miért ne hangozhatna el legalább egyszer magyarul, ha itthon adjuk elő?

Az eredeti szöveg: “Qui va la? Qui que tu sois, parle, transparence! … Who goes there? Speak, transparence, whoever you are!”.

Javaslatom:

“Ki megy ott? (
vagy Ki van ott?)
Akárki vagy, beszélj, mutatkozz meg!”

Vagy a második sor így talán jobb:
Akárki vagy, beszélj, árnyalak!”

Tudom nem valami míves, - lehet még finomítani - de ami a lényeg a magyar hallgató is közvetlen kapcsolatba kerülhet a darab egészével. (Mindegy, úgy is csak viccelek, nem akarok senkit rábeszélni…. még véletlenül sem. Majd én megcsinálom…).

Robert Aitken - fuvola

Itinerant (1989)

Az 1989es Itinerant már egészen más inditatásból született. A darab alcíme In memorian Isamu Noguchi, amely utalás Takemitsu jóbarátjára, a szobrász-filozófusra, akit a zeneszerző gyakran az “világpolgárság intuitív előfutára” ként említ. Ír-japán szülők gyermekeként Los Angelesben született, de Japánban járt jezsuita iskolába, később az Államokban járt orvosi egyetemre, de végül szobrászatot tanult és New York-ban telepedett le. A Második Világháború után tért vissza Japánba, ahol a Jikken Kobo kereti között találkozott Takemitsu-val. Bár az általa tervezett Hirosima emlékművet nem fogadták el, Noguchi számára továbbra is fontos volt a japán-a,erikai kulturális csere, és élete folyamán újra és újra visszatért Japánba inspirációért. Isamu Noguch számos alkotást hagyott hátra az USA-ban és Japánban is, így például ő tervezet és valósította meg 1964ben az IBM udvarát, egyik utolsó monumentális munkája pedig Japánban a közel 200 hektáros Moereneum Park, ami lényegében egy épített táj.

Isamu Noguchi egyébként e művön kívül is jelentékeny hatást gyakorolt Takemitsu művészetének alakulására. Általában véve keleten a fuvola jelentésköre gyökeresen más, mint nyugaton - sokszor az elmúlással, az ősszel, kifejezetten a november hónappal, sokszor a halállal áll közelebbi kapcsoltban ez a hangszer. Nem véletlen tehát, hogy keleti zeneszerzők előszeretettel írnak emlékdarabot fuvolára.

A darabban meghatározó szerepet tölt be a szünet, a csend, amely nem teljesen egyenértékű az európai kultúrában gyökerező zene szünetével (a szerző háromféle fermáta-értéket használ). Takemitsu néha egész rövid, lírai szakaszokat tagol szünetekkel, amely jelentőségben és időtartamban is egyensúlyt képez a hangzó szakaszokkal. A hangzó szakaszokkal előkészített csendet, “űr”-t a japán esztétika MA-nak nevezi. A MA megtalálható a Voice-ben is, de ott a csend pillanatainak előkészítése teljesen már természetű - így a csend /MA minősége is más. A MA természetének megértése kulcsfontosságú nem csak Takemitsu szólófuvola műveihez, de más japán szólófuvolára írt darabok előadásához is.

A mű Noguchi halálára készült, és személyes hangvétele okán koránt sem biztos, hogy koncerttermi előadása helyénvaló-e egyáltalán - és valóban, ritkán is hallható. A cím vándor-t jelent, ami egyszerre utalás Noguchi kulturális hátterének sokszínűségére, kontinenseken és műfajokon átívelő életútjára, de ugyan akkor az emberi lélekre is. Egyes vélekedés szerint (ez nem Takemitsu véleménye!) a darab utolsó cressendalo magas Bé hangja, azt szimbolizálja, ahogy a lélek kiszakad a testből… Jellemző, hogy az Itinerant-al és az itt következő Air-el kapcsolatban is meglehetősen kevés az elérhető információ - a Voice-hez képest - , maga Takemitsu is szűkszavúan nyilatkozott e műről.
A mű ősbemutatója New Yorkban volt, 1989ben, a Isamu Noguchi Múzeum átadásakor Paula Robinson szólaltatta meg a darabot.

Robert Aitken - fuvola

Air (1995)

Ami az Air-t (1995) illeti bizonyos értelemben kakukktojás a három szóló fuvoladarab között, ugyan is eredetileg egy el nem készült versenymű-féleség fuvolaszólója. A kompozíció elkészültét Takemitsu halála hiúsította meg. A darab - egyes vélekedések szerint - a BBC által rendelt fuvola-hárfa és zenekar összeállítású darab fuvolaszólama. A szóló végül Auréle Nicolé-hez került hetvenedik születésnapja alkalmából, mint ahhoz a személyhez, aki egyike volt Takemitsu nyugati megismertetésének úttörői közül, hiszen a szerző szólófuvola kompozíciónak sora a Voice-vel kezdődik, amelynek ajánlása Nicolé-nek szól. Az Air címében egyszerre utal a fuvolás által a hangszer megszólaltatására szolgáló közegre, valamint a zenei tételre, amellyel főleg a barokk korszakban találkozhatunk - ezzel finoman utalva Takemitsu tonalitáshoz való vonzalmára, késői hangvételére, amelyet a tonalitás felé való elmozdulás, valamint korai éveinek példaképéhez, Debussy hangvételéhez való hasonulás jellemez. Az Air tehát, mint szólómű gyökeresedett meg a repertoárban és valóban képes így funkcionálni.

Robert Aitken - fuvola

RING (1961)

Ráadásként egy csinos és különleges triót mellékeltem még, jelezve, hogy Takemitsu életműve ad még bőven feladatot a fuvolának a szólódarabokon kívül is.

Dora Mocan - fuvola
Francesca Naibo - terc-gitár
Mathilde Chiappone - lant
Élő felvétel, 2015, Hochschule der Künste Bern

Morton Feldman - Trio for Flutes (1972)

2018 04 14

Morton Feldman - Trio for Flutes

Forrás: https://www.theguardian.com/

Morton Feldman (1926-1987) már “járt” nálunk, a blogon, akkor fuvolaversenye került reflektorfénybe. Most újra visszatérek a szerzőhöz, mert miniatűr fuvolatriójának ráadásul magyar vonatkozása is van! Mindössze egyetlen felvételt találtam, - de jó is lenne, ha volna magyar előadású videó belőle a neten… Nem is értem eddig miért nem karolták fel a fuvolások nálunk ezt a darabot.

Feldman szívesen foglalkoztatta a fuvolát nagyobb terjedelmű kamaraműveiben is. A Why Patterns? (1978), Crippled Symmetry (1983), For Philip Guston (1984) és a For Christian Wolff (1986) mind olyan kompozíciók, ahol a fuvola központi szerepet kapott.

Noha Feldman alkotói pályája vége felé erősen vonzódott a hosszú darabokhoz, fuvolatriója mindössze 4 és fél perces, a szerző léptékéhez képest gyakorlatilag miniatűr kompozíció. Feldman életében a mű nem hangzott fel, sőt sokáig csak kéziratban létezett. A címet nem ő, hanem Eberhard Blum adta, aki az 1989 május 31-i berlini ősbemutatón Christiane Hellman és Johanna Kassner társaságában előadta a triót. A darab ebben az időben - azaz a szerző halála után körülbelül két évvel - került kiadásra.

A szerző a művet 1972 március 5-re keltezte, az ajánlás Sophie Kotanyi-nak szól. A hölgy Budapesten született értelmiségi, képzőművész családból 1953ban, de 1957től Brüsszelben élt és nevelkedett. Feldman-al berlini tanulmányai idején találkozott 1971-72ben, amikor a Német Film- és Televízió Akadémián tanult. Sophie Kotanyi később elismert dokumentumfilmes lett, és az ő tulajdonában volt a darab kézirata is, amely megírása után 17 évvel hangzott fel első alkalommal.

Kottarészlet a darab kezdetéről.

A művet előadja a Time’s Arrow , a Boston University-n, 2014 február 26án:
Ju Hee Kang - fuvola
Lara Randall - fuvola
Gabriela Ruiz - fuvola

Eberhard Blum:
http://www.editions75.com/English/photoEberhardBlumEnglish.html

Forrás:
http://www.cnvill.net/mftrio.htm

Kotta:
http://www.universaledition.com/Trio-Morton-Feldman/composers-and-works/composer/220/work/12679

Művei:
http://www.cnvill.net/mfworks.pdf

Morton Feldman ~ Crippled Symmetry (1983)

2017 12 02

for flute/alto flute/bass flute, piano and glockenspiel

Morton Feldman műveiből már felbukkant a fuvolára és zenekarra írt mű ezeken az oldalakon a múltban, de néhány, fuvolával kapcsolatos kamaradarabjával eddig még adós voltam. A szerző egy sor, nagyobb léptékű művet írt a 80 évek körül, ezek egyik darabja az 1983as, fuvolát foglalkoztató, Crippled Symmetry - magyarul Sérült Szimmetriának fordíthatnánk.

A darabból 2 videót is mellékeltem; az első teljes - mintegy másfélórás darabra készüljünk - , a másodikban élő előadást láthatunk, csak azért, hogy lássuk hogyan néz ki a mű színpadon, illetve ha nem tudja valaki vállalni a teljes kompozíció meghallgatását…

A két videó között találjuk a teljes kottát (az élő előadásban kb. a 10. oldaltól játszák a művet).

Eberhard Blum - fuvola, altfuvola, basszusfuvola
Nils Vigeland - zongora, cseleszta
Jan Williams - harangjáték, vibrafon

Feldman, Crippled Symmetry.pdf by Greg Stuart on Scribd

Feldman összes műve: https://www.scribd.com/document/256573660/Feldman-Compositions

Ivan Bushuev - fuvola, altfuvola, basszusfuvola
Natalia Cherkasova - harangjáték, vibrafon
Dmitry Vlasik - harangjáték, vibrafon

oldal 10-

Sofia Gubaidulina ~ Az öröm és bánat kerje

2017 11 25

…és más fuvolás művei

A címhez képest Szófia Gubajdulina négy, egymástól sok tekintetben különböző, de fuvolával igencsak kapcsolatos művét helyezem ma a figyelem középpontjába, teszem ezt annak okán, hogy az idei Hallgatás Napja kicsit ráirányította a figyelmet erre a szerzőre is. Ebből az igen apró bepillantásból vélhetően látni fogjuk, Gubajdulinával kapcsoltban is még sok törleszteni valónk van.

Kép forrása: itt

Az alábbi művek következnek majd, a darabok jobbára évtizedenként követik egymást:

Allegro Rustico: Klänge des Waldes(1963-1993)
Sonatina for flute solo (1978)
Garden of Joy and Sorrow (1980)
The Deceitful Face of Hope and Despair for flute and orchestra (2005)

A zeneszerzőnő 1931ben született a Szovjetunióban, édesanyja orosz és tanárnő, édesapja volgai tatár, mérnök. Zenei tehetsége már 5 éves megmutatkozott, de zeneszerzői pályája csak sokkal lassabban tudott kibontakozni. Zenei képességeit elsősorban filmekben tudta megmutatni, ő írta a Dzsungel könyvének szovjet verziójú rajzfilméjhez, a Maugli kalandjai-hoz a zenét. A 70-es években egy népzenei improvizációs együttes alakított, de az évtized végén tiltólistára kerül, mert engedély nélkül adták elő műveit nyugaton. Az áttörést a 80évek vége felé érte el, amikor Gidon Kremer bemutatja a hegedűversenyét, az Offertorium-t. 1992ben Hamburg-ba költözött.

Gubajdulina művészete spirituális alapú, amelynek sokszor az egyén és az Abszolút kapcsolata a témája. Kompozíciós rendezőelvei között szerepel a Fibonacci-számsor és az Aranymetszés is, de kedveli a zenei anyag improvizáció-szerű kibontását is.

duó

Az először 1963ban felvázolt Allegro Rustico a későbbiektől eltérően egy meglehetősen tonális, de erőteljes karakterdarab.

Sofia Gubaidulina ~ Allegro Rustico
Olga Ivusheikova - fuvola, Anna Grishina - zongora

szóló

A 70es évek végéről származó, bő 5 perces, de még is megragadó szólószonatina ritmikája gyakran improvizációs hatást kelt.

Sofia Gubaidulina ~ Sonatina for flute solo (1978)
Antonella Bini - fuvola

trió

Az Öröm és Bánat kertje lényegében egy trió, amelynek összeállítása megegyezik Debussy triójáéval - noha Gubajdulina a hárfa különleges megszólaltatáséval egyedi hatást ér el. Ez az egyik legtöbbet előadott és lemezre rögzített műve.

Garden of Joy and Sorrow for Flute, Harp and Viola (1980)
The Walden Chamer Players
Marianne Gedigian - fuvola
Christof Huebner - brácsa
Franziska Huhn - hárfa

versenymű

Az ezredforduló után, 2005ben keletkezett Gubajdulina legnagyobb szabású, fuvolával kapcsolatos műve a A remény és Kétségbeesés csalóka arca, amely Sharon Bezaly felkérésére készült. A mű lényegében közel harmincperces, egytételbe komponált versenymű, de tartalmilag sokkal több annál - ennyire drámai, sőt komor hangvételű fuvolaversenyt talán még nem komponáltak soha. Gubajdulina a fuvola (ill. altfuvola) teljesen más arcát mutatja meg, mint amit eddig ismertünk, maximális kiaknázva és próbára téve a szólista képességeit is.

Sofia Gubaidulina ~ The Deceitful Face of Hope and of Despair, fuvolára és nagyzenekarra

Sharon Bezaly - fuvola
Göteborgs Symfoniker, vezényel Mario Venzago.

Toshio Hosokawa szólófuvolaművei

2017 11 18

Sen I (1984)
Vertical Song (1995)
Atem-Lied (1997)

Egy tájékozott, zeneértő barátom egyszer azt mondta két japán zeneszerző van, akiről érdemes tudni - Takemitsu, a “sztár”, és Hosokawa - a “zseni”. Azon túl, hogy a nevek mellé bigyeztett jelzők is igen találóak nagyon fontos az is, hogy mindkét szerző erős fuvolaérdekeltséggel rendelkezik. Sőt, ami Toshio Hosokawá-t illeti nem elhanyagolható az sem, hogy Isang Yun tanítvány, aki szintén sok értékes és fontos művel ajándékozta meg a fuvola repertoárját.

Toshio Hosokawa 1955-ben Hirosimában született. Korai zenei tanulmányait kiteljesítve Isang Yun-nál tanult Berlinben, majd később Klaus Huber és Brian Ferneyhough irányították. Bár zenéje a háború utáni avant-garde-ot követi, tartalmilag és esztétikailag a keleti kultúrában gyökerezik. Isang Yun-t és Toru Takemitsu-t jelölte meg, mint azokat, akik arra ösztönözték, hogy a japán tradíciót nyugati stílusban jelenítse meg.

A mai bejegyzésben tehát róla lesz szó annak okán, hogy körülbelül ma egy éve járt Budapesten, ahol egy kerekasztal beszélgetésen is részt vett a BMC-ben - ennek rögzített felvétele az egyik mellékelt videó. A zeneszerző beszélgetőtársai Becze Szilvia és Gryllus Samu, a társalgás német nyelven folyik és bár az állandó oda-vissza fordítások miatt kissé nehézkes, rendkívül fontos ismeretekhez juthatunk nem csak a szerző zenei világát illetően, de fuvolaműveivel kapcsolatosan is - és persze szinte közvetlen benyomásunk lehet Hosokawa rendkívül rokonszenves személyiségéről. Mindazonáltal tartalmilag ez a bejegyzés a “minimumbevitelt” sem fedezi Hosokawa-ból, tehát inkább kedvcsináló és ízeítő, mint áttekintés.

A beszélgetést követően illesztettem be Hosokawa három fontos szólóművét némi leírás kíséretében. A kerekasztalbeszélgetés folyamán zenék is elhangzanak, így hallani fogjuk az Atem-Lied-et (amelyet külön is mellékelem a másik két műhöz hasonlóan) a videó 23 percnél. Fontos megjegyezni azt is, hogy ez a mű nem tévesztendő össze Hosokawa egy másik darabjával, a fuvolára és zongorára írott Lied-el.

A szerző így vall magáról:

„A spirituális japán kultúra és zene új formáit keresem, amelyben személyiségemhez és származásomhoz is hűséges maradhatok.”

Azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy a tradíció és a modernizmus összeegyeztetése általában a japán zeneszerzők esetében sokkal sikeresebbnek mondható, mint bárhol máshol - például nálunk. És ide kívánkozik az is, hogy Toshio Hosokawa művészete nálunk még járatlan területnek számít fuvola szempontból is.

Kezdjük tehát a beszélgetéssel:

Toshio Hosokawa Budapesten, 2016 - Beszélgetőtársak Becze Szilvia és Gryllus Samu. BMC.

Ezek után pedig jöhetnek a szólódarabok.

Hosokawa három szólóműve jól példázza azokat a legfontosabb vezérelveket és ideákat, amelyek egész művészetét jellemzik. Mindehárom mű érzékenyen bánik a lecsengés, idő és csend minőségeivel. Alkalmazza a modern fuvolatechnikai valamennyi elemét glissando-t, negyedhagokat, multifóniát, stb. és gyakran számít a játékos énektudására is - teszi mindezt azért, hogy gyakran egyetlen hangot járjon körbe. Tartalmilag Hosokawa érdeklődésének középpontjában az emberi lét és az univerzum kapcsolata áll.

Sen I

Toshio Hosokawa ~ Sen I (1984)
Manuel Zurria ~ basszusfuvola
Riyoko Aoki ~ noh tánc

A Sen I Pierre-Yves Artaud felkérésére készült 1984ben és egy sor - egész pontosan öt - hasonló mű első darabja volt. A cím vonalat jelent utalva Hosokawa kalligráfiából merített inspirációjára. A hang és a csend viszonyát a szerző e művészettel állította párhuzamba - erről egyébként a budapesti beszélgetés során is ejt néhány szót. Máshol így ír erről: “a darab minden egyes hangja egy ecsetvonása, ahogy az ecset érinti és vonalat húz a papíron.” Ennek megfelelően a darabban a csend szakaszai azok a részek, amikor az ecset nem érint papírt, nem húz vonalat. Továbbá azok a szakaszok ahol a csendből - a láthatatlan tartományból - még meg nem született a hang, (illetve vonal) gondosan meg vannak komponálva egy külön sorban, ahol a játékos hangmagasság nélküli hangokat ad ki, illetve a sűrűbb szakaszokban éles mássalhangzókat kiált, mint “ iyo! ” és “ iya! ” - hasonlóan a kabuki színházhoz és a népzenéhez.

A fenti szcenírozott előadás mellé egy kottát is beillesztetem…

Hosokawa - SEN I for Flute by mickzone on Scribd

Vertical Song

A Vertical Song számomra Hosokawa szólófuvola number one-ja, abszolút zászlóshajó, hitem szerint az utóbbi 50 év legjobb szólófuvolaműve. Maga a darab spirituális tartalmú, amelyben Hosokawa kedvenc technikáját használja - egy bizonyos hangot fejt ki lassan, sokféle hangszínnel, megszólaltatásmóddal. A mű az olasz fuvolás, Roberto Fabbriciani megrendelésére készült 1995ben, és a szező így vall róla: “Megpróbáltam az zenémmel az emberi érzelmeknek nem a külső rétegét megjeleníteni, hanem azok mélységét megkeresni. Meggyőződésem szerint a zene nem egy felületes rétegből születik, hanem a mélységből, amely észrevehetetlen mindennapi életünk során. Olyan dalt akartam írni, ami ebben a mélyrétegben születik, és vertikálisan emelkedik fel oda, ahol dallá válik”.

Ilyen módon a darab szándékosan lassan bontakozik ki, amelyben a mozgás gyakori felfüggesztése felhívja a hallgató figyelmét az egyes hangokra. Ezeket a szakaszokat a szerző senza tempo-val jelöli, és ebből adódóan a darab nagyobb része alatt nincs hagyományos értelemben vett tempó-érzetünk.

Hosokawa szívesen használ szeriális technikát, de a technika soha sem uralkodik az egész darab felett. A szerialitást ugyan úgy kezeli a szerző, mint a darab minden más elemét, amely hol felhívja a figyelmünket a hangra, hol pedig nyugalomban hagy. Az első sorozat megnyilatkozása több, mint egy percet vesz igénybe és csak a nyomatékosabb részeknél válik felismerhetővé. Máshol, a gyors, tumultuózusabb pillanatokban sokkal inkább felismerhetőbb, bepillantást engedve így a mű látens szerkezetébe.

A műből kottával ellátott videót mellékeltem, amely vélhetően stúdiófelvétel.

Toshio HOSOKAWA ~ Vertical Song
Kaori WAKABAYASHI - fuvola

Atem-Lied

A művet Eberhard Blum mutatta be az 1997es berlini Musik-Biennale-n. (A mű az első videóben, a kerekasztal beszélgetés alatt is elhangzik vélhetően lemezfelvételről a már említett fuvolástól).

Atem-Lied-ben (Légzés-dal-nak fordíthatnánk) Hosokawa még tovább megy azon az úton, amelyet a Vertical Song-ban nyitott meg. A mű a légzés-előadó-hangszer viszonyát vizsgálja, különös tekintettel a légzés és hang, valamint a légzés és idő viszonylatára, amely jó példázza Hosokawa mély kapcsolatát a természettel, az univerzummal.

A basszusfuvola hangja megerősíti a magányos, befelé forduló attitűdöt. Még a hosszabb szakaszok is egy-egy alig hallható hang köré szerveződnek, végül a textúra fokozatosan élénkül fel, majd egy kifejező multifónia függeszti fel az időfolyamatot. Hosokawa így nyilatkozott a műről: “A légzés nagyon alapvető a zenében. A légzés hangot produkál, és az időt légzés jellemezi. A légzésnek olyan a hangja, mint a szélnek. A emberi légzés és annak szélbe burkolódzó hangjának fúziójából egy pillanatban rezonáns vibráció születik, amelyben a “külső” és a “belső” világ találkozik. Így egy új zenei tér jön létre”.

A “külső” és a “belső” világ kapcsolatát az a pillanat demonstrálja, amikor a légzésből fuvolahang születik, és ezt tovább hangsúlyozza a fuvolahang és az éneklés kombinációjával is, amely különbséghangokat és zümmögő hangzást eredményez.

A hosszú, megkomponált belégzések folyamatosan figyelmeztetik a hallgatót az előadó, hangszer és hang hármas kapcsolatára. A hosszú belégzések alatt új időérzet keletkezik, és a légzés hangja a hallgatót nyugodt, kényelmes állapotba helyezik, amelyben tudatossá válhat saját természetes, testi ritmusait illetően.

Toshio HOSOKAWA ~ Atem-Lied
Kaori WAKABAYASHI - basszusfuvola

Sajnos ebből a műből csak ezt a kottaoldalt találtam ( a további példa oldalak itt találhatóak):

Serly Tibor ~ Adagio and Scherzo

2017 11 14

to William Kincaid

Serly Tibor neve alighanem ismerősen cseng mindenkinek, de talán kevesen tudják, hogy létezik egy általa írt kéttételes szólófuvola darab Adagio and Scherzo cím alatt. Ami engem illett néhány nappal ezelőttig mit sem tudtam ennek a műnek a létezéséről. Igen, arról a zeneszerzőről van szó, aki szoros kapcsolatban volt Bartókkal miután a zeneszerző az Egyesült Államokba távozott, és, igen ő fejezte be Bartók 3. zongoraversenyét, ő az, aki a a Brácsaversenyét halála után meghangszerelte.

A kompozíció 1968as keltezésű és nem kisebb személyiség tiszteletére készült, mint William Kincaid, akivel a zeneszerző és karmester kapcsoltba is került. A két művész akkor találkozott, amikor Serly a Philadelphia Orchestra tagja volt az 1930as évek folyamán, ekkor Kincaid volt a zenekar szólófuvolása. Egy nap, amikor a zenekari tagok éppen bemelegítettek Serly arra lett figyelmes, hogy Kincaid egy háromoktávos, klarinét-szerű (tehát nem kromatikus skála!) glissando-t játszik a fuvolán, teljes hangterjedelemben, oda-vissza. Évtizedekkel később a történetet Julis Baker is megerősítette, aki Kincaid tanítványa volt, amikor a Curtis Institute-on tanított.

William Kincaid azon kívül, hogy az észak-amerikai fuvolázás meghatározó alakja volt, ő birtokolta a világ máig legértékesebb fuvoláját is. A platina anyagú, nyitott billentyűs Powell hangszert külön fegyveres őrség őrizte az 1939es New Yorki Világkiállításon. A hangszer lenyűgözte Kincaid-et és a kiállítás után hozzá került, haláláig ezen a fuvolán játszott. Nem sokkal halála előtt a fuvolát Elaine Shaffer-nek adta. Az ő halála után került a hangszer aukcióra 1986ban és rekord áron, 170.000 dollár körül talált gazdára. Ez mai áron - a platinafuvolák árnövekedését figyelembe véve - 356.000 dollárnak felelne meg, így ez a világ legdrágább fuvolája. Tapasztalt fuvolagyűjtők véleménye megegyezik abban, hogy ez a világ legjobb antikfuvolája is egyben. A Powell #365-ös ma a Metropolitan Museum of Art zenei részlegében látható.

Az eredeti cikk linkje itt található. További forrás: itt.

Ivan Fedele ~ Donax (1992)

2017 10 28

per flauto solo

Nem ért véget a szólófuvoladarabok sora a Berio Sequenza-val Itáliában! Ma egy kevésbé ismert művet mutatok be egy ma is élő szerzőtől, Ivan Fedele-től. A Donax “bevállalósabb” természetű mű, igazi fuvolavirtuóz zene. A klasszikus értelemben vett fuvolahang mellett szinte minden kortárs fuvolatechnikát felvonultat, és így feltétlenül modernnek hat ma is, noha több mint 20 éve íródott. Fedele-nek két fuvolaversenye is van, az egyiket itt találjuk.

A Donax-ról még annyit, hogy emlékezetem szerint az első Riva del Garda-ban rendezett nemzetközi fuvolaversenyen választható darab volt; ez olyan 1994 körül lehetett. Nem ezt a művet választottam, hanem Cristina Landuzzi Fantasiestück no.2-jét, persze választani cím alapján kellett látatlanban, a szerencsésebbek, mind a három művet megrendelték (mert volt egy harmadik szóló mű is, de nem emlékszem már, hogy mi volt a címe, vagy a szerzője). Nos, ami a Landuzzi darabot illeti nagy meglepetésemre három sorban volt notálva, - ma sem tudom miért… - és főleg emiatt elég nehéz volt megtanulni - a Donax jobb választás lett volna…

Egyébként a Donax - alighanem a verseny nyomán eléggé felkapott darab volt a 90es években - számomra sokkal fuvolaszerűbb, mint a közismert Sequenza. Hallgassuk végre meg:

Koncertfelvétel - Darmstadt Internationale Ferienkurse
Paolo Vignaroli - fuvola

Mellékelek egy másik videót is, amiben a kottából is követhetjük a darabot - sajnos nem kideríthető ki az előadó. Igazi modern értelemben vett viruóz darabról van szó: