Több évtizedet kellett várnom erre a felvételre, amit hallomásból ismertem – egész pontosan Elek Tihamér hívta fel rá a figyelmemet – ugyan is a magyar tv is leadta talán a 80-as években. Profokjev D-dúr fuvola-zongora szonátájáról van szó, talán nem túlzás kijelenteni, hogy e szonáta a fuvolairodalom egyik legfontosabb – ha éppen nem a legfontosabb – darabja.
Rendkívül ritka, hogy egy fuvolaművet valamely kiemelkedő zongorista tolmácsolásával hallhatjuk, de legalább ilyen ritka, hogy kiemelkedő zeneszerző fuvola-zongora mű írására adja a fejét. Ebben az esetben mindkét feltétel teljesülni látszik, maga Richter ül a zongoránál, akinek pályája összefonódott a szerzőjével. Mindenképp visszautalnék arra a posztomra, ahol a Nicolé-Kocsis páros szólaltatja meg ugyan ezt a művet, érdemes a két felvételt összevetni. Egyébként Richter a szonátát 1943-ban mutatta be, a fuvolát a bemutatón Nyikoláj Karkovszkij szólaltatta meg, aki azon kívül, hogy Richter személyes jóbarátja volt, az Orosz Állami Szimfonikus Zenekar szólófuvolás pozícióját is betöltötte 1952 és 1968 között.
Prokofjev 1942-ben látott neki a szonáta megalkotásának, amikor Moszkvát evakuálni kezdték, és a művet, amely állami megrendelésre készült végül Alma-Ata-ban fejezete be. A kompozícióért járó 8000 rubelt 1943 augusztusában meg is kapta. Az állami megrendelés hátterében az állt, hogy illetékesek felfigyeltek rá: nem született fuvola-zongora kompozíció mostanság a Szovjetunióban, és – világháború ide, honvédő háború oda, – ezt hiányt sürgősen orvosolni kellett. A lehetőséggel Prokofjev-et tisztelték meg.
Érdekesek és kissé zavart keltőek is a darabból forgalomba lévő verziók. Nyugaton a hegedűre átalakított változat terjedt el, amelyet David Ojsztrah készített Prokofjev-el együtt működve 1944-ben, majd utóbb e hegedű változat néhány momentuma suttyomban visszakerült a fuvola szólam előadói gyakorlatába is. Azonban a szonáta eredetileg fuvolára és zongorára készült – bármennyire is próbálják a hegedűsök a maguk repertoárjába is besorolni.
Az alábbi koncertfelvétel 1984 december 1-én készült a Puskin Múzeum-ban (egyébként itt őrzik Richter hagyatékát), itt Marina Vorozhtsova (Dolzsikov tanítványa, lást a Parlando-ban megjelent interjút itt) volt Richter partnere – vagy fordítva…
Igen fontos hangfelvételről lévén szó még a rögzítés hangzásbeli hiányosságai is háttérbe szorulnak – legalábbis szerintem. Richter-ék felvételéről annyit talán érdemes előre bocsájtani, hogy sokkal “egyenesebben” játszák a művet, mint ahogy az ma szokásos – az egyenesen kifejezés konkrétan Tihamértől származik és én se tudnék jobbat, nagyon találó. Tény, hogy kevesebb a manír és a fakszni – azok a gesztusok, amelyeket évtizedek alatt megszoktunk e művel kapcsolatban
00:00 Moderato
08:00 Scherzo: Presto
13:26 Andante
16:57 Allegro con brio
Az alábbi felvételen szintén Vorozhtsova és Richter szerepel, de itt már láthatjuk is őket – sajnos csak az első tétel elérhető – viszont a hangminőség is sokkal jobb. Mindenképp ki kell emelnem Marina Vorozhtsova fuvolajátékát mindkét felvételen, nem csak a világ egyik legjobb zongoristájának méltó partnere egy igen nehéz, komplex műben, de vélhetően nem állt rendelkezésre olyan minőségű fuvola, mint amilyenen általában ma előadják ezt a művet.
Az is érdekes, hogy Vorozhtsova és Richter együttműködése nem egyszeri alkalom volt, hanem több évtizeden át felléptek együtt – ez sem jellemező nagy zongoristák kamarazenei kalandjaira, főleg nem a fuvolával kapcsoltban, amikor is inkább egyszeri előfordulásról van szó. És talán nem felesleges rámutatni, hogy füleinket nem kell mindig nyugatnak fordítva tartani, néha lehet, sőt kell keleti irányba is figyelni, mert minden jel szerint ott is tudnak fuvolázni…