Nem tudom mennyire tudatosult a hazai fuvolás társadalomban a fuvolázó uralkodó kerek évfordulója – én legalábbis nem emlékszem ,hogy ezzel kapcsolatos műsor elém került volna… de igen, Nagy Frigyes (1712-1786 Friedrich II. von Preußen, der Große) születésének 300dik évfordulóját ünnepeljük idén. Az, hogy Őfelsége művészetpártoló volt enyhe kifejezés; nem csak a fuvolázást művelte tevőlegesen, hanem komponált is (négy fuvolaversenyt hagyott az utókorra) – nem csak ő, hanem az udvarában foglalkoztatott rengeteg komponista is. Hangszerét teljesen komolyan vette, minden héten, egy neki írt új fuvolaversenyt mutatott be udvara zárt körében. A felvilágosult Frigyes – többek között – Voltaire levelező partnere volt, utált mindenfajta egyházzenét, rajongott az olasz operáért, de az énekesekért már kevésbé. Az operák próbáit személyesen felügyelte és rendreutasította a dalnokokat ha túlságosan elragadtatták magukat a díszítéseket illetően. Szabadidejében pedig uralkodott, országát naggyá tette. A téma hazai szakértőjéhez fordultam, hogy némiképp pótoljam a Frigyessel kapcsolatos saját mulasztásomat is; ő Illés Eszter, aki DLA dolgozatának témájául választotta a fuvolás uralkodót.
Miért pont Őt választottad DLA témának?
Illés Eszter: A felvételi dokumentációk beadása előtt rengeteg téma cikázott a fejemben. Azt szerettem volna, ha egyedi, Magyarországon még nem nagyon tárgyalt kérdést tudnék részletesebben tanulmányozni, s talán új tényeket is feltárni az adott témában. Mindig is vonzott ezen éra. Az a kulturális sokszínűség és gazdag művészeti kincs, mely e kort jellemezte. Azonban a számos zenei darab és más művészeti alkotás, mely az utókor számára fennmaradt, még nem biztosít automatikusan minden „háttér történetet” arról a korról.
II. Frigyes világa számomra nem volt teljes mértékben ismert. Természetesen Johann Joachim Quantz, Carl Philipp Emmanuel Bach vagy a Benda család kapcsán olvastam, hallottam róla.
Amikor egy nemzetközi régi zenei kurzuson felmerült az uralkodó neve, és az előadó felvázoltaaz akkori nem mindennapi udvari életet, eldöntöttem, hogy ezt a témát járom körül. Drahos Béla, akkor még leendő mesterem is örömmel vette terveimet, így már nem voltkérdés ezzel kapcsolatban.
Milyen kutatásokat végeztél eddig?
Illés Eszter: Több témakörre bontottam kutató munkámat. Így került górcső alá a történelmi háttér, II. Frigyes élete, személyisége, motivációinak megértése, a művészetek iránti rajongása, az udvarában született zenei művek, és a muzsikusok életvitele abban az időben. Mindezek mellett még fontos momentum, hogy az uralkodó számos, különböző témában folytatott levelezéseket, melyek tanulmányozása nemcsak arról ad tanúbizonyságot, mennyire intellektuális elme volt a porosz király, hanem egyúttal tökéletes korképet is kapunk.
Hol sikerült a dokumentációkat fellelni?
Illés Eszter: Óriási segítséget jelentett az Országos Széchenyi Könyvtár és az Országgyűlési Könyvtár. Mindkét helyen lenyűgöző adatbázis fogadott. Az Országgyűlési Könyvtár sokak számára nem ismeretes, hogy a Parlament épületében található. Az ott dolgozóknak nem létezett lehetetlen, valóban az olvasó „szolgálata” volt az elsődleges cél. Külön szeretném kiemelni Czákné Szomory Ildikót, aki rengeteg időt szánt rám, s amíg én tanulmányoztam a dokumentációkat, ő újabb és újabb forrásanyagokat talált számomra.
Természetesen az internet is hatalmas információbázis, csak nagyon fontos, hogy tudjon szelektálni a keresgélő. Ebben az évben ünneplik II. Frigyes király születésének 300. évét. Ezen alkalomból külön honlapot indítottak a szervezők, amelyre olyan anyagokat is feltöltöttek, melyek addig nem voltak elérhetőek.
Felszínre került valamilyen új, nem annyira ismert információ Frigyessel és udvarával kapcsoltban?
Illés Eszter: Még nagyon sok dokumentáció vár felkutatásra és a már meglévők az elemzésre. Éppen ezért úgy fogalmaznék, hogy már az adott téma akár egy új megközelítési nézőpontjával is új tényeket lehet feltárni és összegezni. Eddigi kutatásom folyamán nagy energiát fektettem arra, hogy feltárjam az uralkodó szolgálatában álló muzsikusok, művészek, filozófusok életkörülményeit. Nagyon érdekel a tradicionális mecenatúra, amin keresztül a kultúra gazdasági értékét szeretném szemléltetni, párhuzamot vonva a mecénás és művész szerepe között. A történelem tükrében összefoglaló képet adni az adott kor zenei életének gazdasági, finanszírozási szokásairól.
Miért tartod ezt ennyire sarkalatos kérdésnek?
Illés Eszter: A zene történetéről szóló művek és napjainkban az internetes oldalak is elsősorban a zenealkotások stíluselemzéséről szólnak. A mesterek a zene fejlődéséről írnak nagyon hasznos és fontos esszéket, azonban csak kevés olyan forrás létezik, amely mindezek mögé tekintene és összegezné, hogy egy-egy műnek ki volt a megrendelője, mennyit fizetett érte, a pénzbeli források mennyire segítették megélhetésüket. II. Frigyes kora tökéletes példa arra, ahogyan szervesen összefonódott a darabok, alkotások megírásának indíttatása a kor gazdasági, szellemi gyakorlatával.
Azonban visszatérve az előző kérdésedre, remélem nemsokára igazi kuriózumra bukkanok akár a darabok keresgélése folyamán, akár a kor történelmi, gazdasági vizsgálódása kapcsán.
Köszönöm a beszélgetést! További jó munkát kívánok!
Új rovatunkban a Baráti Kör régebbi támogatottjaival ismerkedhetnek meg, akik ma már sikeres pályát építő muzsikusok. Elsőként Győri Noémi fuvolaművésszel találkozhatnak.
A világ rangos színpadain koncertezik – fellépett egyebek közt a Carnegie Hall-ban – mesterkurzusokat tart, zenei versenyeket nyer, egy éve pedig a manchesteri Royal Northern College of Music tanársegédje. És ezzel még nincs vége a sornak: Győri Noémi egy müncheni kamarazenekar szólófuvolása, és rendszeres vendég a Bécsi Operaház Zenekarában, valamint a BBC Filharmonikusoknál. Noémi – aki júniusban a Bartók Konzervatóriumban tartott mesterkurzust – április végén is Budapesten töltött néhány napot. Az elutazása előtti órákban beszélgettünk egy kávézóban, amelynek ablakai épen a Zeneakadémia – átmenetileg bezárt – gyönyörű, Liszt Ferenc téri épületére nyílnak.
- Hétfő óta itthon vagy. Most péntek délután van, és este már repülsz vissza Manchesterbe. Jól telt a hét?
- Jól, de nem csak itthon voltam: tegnap este érkeztem vissza Bécsből. A volt professzoromat, Barbara Gisler-Haasét látogattam meg. Ha Bécs környékén járok, szeretek játszani neki, ez mindig feltölt energiával.
- Pedig egy-egy ilyen meghallgatás munka, nem?
- Ezt inkább felfrissülésnek nevezném. Az elmúlt időszakban rengeteget gyakoroltam a májusi és júniusi fellépésekre: több koncertem és kurzusom is lesz a következő hetekben, és mire útra kelek, tökéletesre szeretem csiszolni a darabokat, hiszen menet közben már korlátozott a lehetőségem a készülésre. Az idő és az energia olyankor már az utazásra, az aznapi gyakorlás megszervezésére, a helyzethez való alkalmazkodásra, a terem felmérésére és hasonlókra megy el.
- Tényleg, nektek ez lehet az egyik első dolgotok, ha megérkeztek valahová.
- Persze, és azt hiszem, minden zenész, aki sok helyen játszik, egyetért abban, hogy „ideális” helyszín és körülmények alig léteznek. A koncertezésben talán ez az egyik legnagyobb kihívás: az embernek meg kell tanulnia mindenhez gyorsan alkalmazkodnia, a különböző váratlan, előre kiszámíthatatlan helyzeteket és helyszíneket a maga számára otthonossá, kényelmessé tennie. Az egyik terem túl száraz, a másik túl visszhangos, a harmadik jó, de nincs öltöző, és akkor még nem beszéltünk arról, ha a repülő késik, a csomag elvész, és még sorolhatnám!
- Van olyan hangversenyterem, ami számodra megközelíti a tökéleteset?
- Remélem, hogy a Zeneakadémia Nagyterme hamarosan elkészül, mert ez az egyik legkülönlegesebb hely azok közül, amelyekben valaha játszottam. A méretét tekintve viszonylag nagy, mégis személyes a kialakítása, így nagyon könnyű a művész és a közönség közötti „kommunikáció”. Számomra mindig óriási öröm volt itt játszani. Emellett természetesen az olyan tradicionális helyszíneken, mint a Carnegie Hall, vagy a bécsi Mozart-Saal is fantasztikus élmény fellépni, sőt, a modern, jó akusztikájú helyszínek is közel állnak a szívemhez, mint például a hágai Anton Philipszaal. A szintén néhány éve épült luxemburgi Filharmónia akusztikájáról hasonlóan sok jót hallottam, ott májusban játszom, úgyhogy már kíváncsian várom a hangzást.
- Ha már a Nagytermet említetted… Sokfelé jársz a világban, mit gondolsz, mi az, amiben a te hozzáállásod, stílusod más, egész egyszerűen azért, mert te a Liszt Akadémiára jártál?
- A mi Zeneakadémiánknak az egyik erénye, hogy tulajdonképpen egy kis intézmény; sok más külföldi zeneakadémiával ellentétben itt az ember nem érzi magát egy átláthatatlan dzsungelben. Emiatt is lehet az, hogy kitűnő műhelyként funkcionál, hiszen egy exkluzív színvonalat képviselő, átlátható közeg, ahol az ember jól tud fejlődni, mivel több figyelem irányul az egyes hallgatókra. Nagyon fontos egy fiatal zenész számára, hogy ő maga és a tanára is nyomon tudják követni, hogy szakmailag éppen hol tart, hová helyezi magát az egyetemi zenei közegben, mert később, amikor kilép az intézmény falai közül, már neki kell önmagát definiálnia. Úgy látom, hogy a legnagyobb zeneakadémiákon sokkal nehezebb a hallgatóknak megtalálniuk, kik is ők valójában, merre tart a művészi fejlődésük; gyakran a diákok színvonala is hullámzóbb, vannak kiemelkedők, de kevésbé jók is. A nagy intézményekben nagyobb is a tanszékek polarizálódása, tehát inkább a szűkebb hangszeres osztály összetartó ereje a meghatározó.
- Nálunk személyesebb a tanár-diák viszony?
- Sokszor talán igen, illetve ahogy mondtam, a közösség feltétlenül átláthatóbb. Akik egy időben járnak az Akadémiára, azok ismerik egymást, tényleg kapcsolatban vannak, és nem utolsó sorban gyakran együtt zenélnek. Az e fajta személyes kapcsolat igazi kincs, és remélem, hogy ez soha nem fog kiveszni a Zeneakadémiáról. Az előttünk végzett generációkra, de még az akár negyven évvel ezelőtt végzett művészekre is jellemző, hogy közösséget alkotnak, és bár mindenki különböző egyéniség, mégis valamilyen módon hasonló értékrendet képvisel. Ennek része egy valódi elmélyültség, és a zene elméleti részének széles ismerete is. Nemrég Mozart szonátákról tartottam kurzust Angliában, és előtte visszamentem Kemenes András tanár úrhoz, hogy átjátsszam vele a darabokat. Hihetetlenül felfrissítő volt újra azt éreznem, hogy ha valaki igazi odafigyeléssel dolgozik, és húsz évvel előttem jár a pályán, akkor mennyi újdonságot tudok általa felfedezni. Nagyon motiváló és megerősítő látni, hogy ez a hozzáállás valóban létezik – és remélem, minél több művészben és tanárban meg is marad –, hiszen ez az, amitől az ember soha nem veszíti el a lelkesedését.
- 2007-ben diplomáztál, de korábban, zeneakadémistaként a Baráti Kör is fontos szerepet játszott az életedben.
- Igen, a zeneakadémiai éveim nagyjából teljesen összefonódtak a Baráti Körrel. Nem gondolná az ember, hogy mennyi költséggel jár egy-egy versenyen vagy kurzuson való részvétel, és hallgatóként a Baráti Körön kívül nagyon kevés más fórumhoz fordulhattunk támogatásért. Kiegészítésképp igyekeztem koncertekkel, vagy akár utcazenéléssel is gyűjteni ezekre az utakra, de ez önmagában semmiképp nem lett volna elég. A Baráti Kör segítségére mindig lehetett számítani, ha az ember megfelelően jó fesztiválokra és továbbképzésekre kapott meghívást. Azt is jó volt látni, hogy a kuratóriumi tagok kifejezetten nyomon követték a támogatott fiatal művészek fejlődését, illetve hangsúlyt fektettek arra, hogy a hallgatók magas színvonalon álljanak helyt a különféle megmérettetésen.
- Vagyis ehhez eredményeket kellett hozni.
- Persze, ez természetes, e nélkül nem is ment volna. Ugyanakkor a nagy fesztiválokra való meghívásokhoz, a kurzusokon való jó szerepléshez, az eredményes versenyzéshez rutin kell, és ezeket a tapasztalatokat egyértelműen a Baráti Kör segítségével tudtam megszerezni. Egy-egy ilyen utazás alkalmával olyan élményeket és tudást tettem magamévá, ami nélkül biztosan nem haladhattam volna ilyen egyértelműen az utamon, és nem tarthatnék ott, ahol ma tartok. Mai szemmel még jobban látom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen sok segítséget kaptam fiatalon; persze ez részemről is rengeteg munkát kívánt, de minden lépésnél mellettem álltak támogató emberek és források. Nagyon remélem, hogy nemsokára eljutok oda, hogy ezt a sok segítséget magam is nagyobb mértékben visszaforgathatom, visszaadhatom. A Baráti Kört feltétlenül szeretném a későbbiekben támogatni, sőt már most is szeretem a lehetőségeimhez mérten segíteni a nálam fiatalabbakat. Több éve a Miyazawa fuvolacég művésze vagyok, és a tőlük kapott fantasztikus hangszeren játszom, így a régebbi fuvolám megmaradt. Amikor Grúziában a Tbilisi Konzervatórium hallgatóinak tartottam kurzust, megismertem egy nagyon tehetséges egyetemista fuvolást, aki Berlinben szerette volna folytatni a tanulmányait. Sajnos az ő hangszere nem lett volna megfelelő a felvételihez, így úgy döntöttem, hogy kölcsön adom neki a korábbi hangszeremet, és hihetetlen boldog voltam, amikor – részben ennek köszönhetően is – valóra válhatott az álma! Persze ezek egyelőre nagyon kis lépések, de többek között a Baráti Kör szemlélete által fogtam fel, hogy milyen sokat számít az ilyen fajta segítség. Lehetőségeimhez mérten mindig szeretném segíteni a fiatalabbakat; fontos számomra, hogy nekik továbbadjam azt a támogatást, amit én is megkaptam a tanulóéveim során. És talán ezáltal a jövőben ők is nyitottak lesznek a hasonló hozzáállásra.
- Legutóbb márciusban beszélgettünk, akkor épp a londoni Magyar Intézetben készültél koncertet adni. Jól sikerült?
- Igen, nagyon. Jonas Skielboe dán gitáros kamarapartneremmel játszottunk. A helyszín pont tökéletes erre a felállásra, és sikerült olyan meghitt hangulatot teremtenünk, amiben a közönséggel egy húron pendültünk az egész hangverseny alatt. Jonassal legközelebb Hágában játszunk együtt, de előtte még sok utazás és koncert áll előttem: Luxemburgban C.Ph.E. Bach különlegesen virtuóz d-moll fuvolaversenyét játszom két koncerten, és Münchenben is többször fogok fellépni, egyebek között az Operafesztiválon. A nyár is izgalmas lesz: Julianna Steinbach zongoraművész meghívására Franciaországba, Burgundiába utazom az általa vezetett kamarazenei fesztiválra, de itthon is lesz több koncertem – például az Aszófői Kamarazenei Napokon, Csillagh Katalinnal.
- Azért valamikor biztosan nyaralni is fogsz. Hány napot bírsz ki egyhuzamban a fuvola nélkül? Mikor kezd hiányozni?
- Általában egy-két hét után már nem bírom…bár a nyaralásaink alatt inkább kikapcsolódásra „használjuk” a zenét férjemmel, Gergővel. (Madaras Gergely, karmester és fuvolaművész – a szerk.) Sokszor épp az ilyen szünetekben van időnk nyugodtan és kedvünkre együtt zenélni. Az is gyakran előfordul, hogy a „szabadság” alatt új darabokkal ismerkedem; nézegetem, hogy a jövő évadban miket szeretnék eljátszani. Közös tradíció, hogy minden évben a Balatonon töltünk egy hetet; nekem ez az igazi nyaralás, sehol sem tudok ennyire kikapcsolódni. Ezekben a napokban Gergővel leülünk, együtt végiggondoljuk, hogy mi is történt az évben, és megbeszéljük, hogy mik az elképzeléseink, terveink és álmaink a következőre. Azt vettük észre mindketten, hogy a sűrű év után ilyenkor, a szabadságunk alatt születnek meg a legjobb ötletek és az új inspirációk.
Legato 8 – 2011 április > Portré – Fekete Gyula „AZ EMBER ÍRJA MEG, AMIBEN HISZ…”
Fekete Gyula, a Zeneakadémia Zeneszerzés tanszékének docense az az ember, akivel már az első találkozáskor is gyakorlatilag bármiről lehet beszélgetni. Szóba került a diploma megszerzése után az Egyesült Államokban eltöltött időszak, az itthoni közös színházi munkák Gothár Péterrel és ennek kapcsán a Zeneakadémián tervezett alkalmazott zeneszerzés szak, Lisztről írt operája, az Excelsior!, amit beszélgetésünkkor még próbáltak az Operaházban, de azóta már a premiert is megtartották, és még ezerféle gondolat komponálásról, előadóművészetröl, perspektívákról. Ez tehát az az eset, amikor azért fáj az újságíró szíve, mert –kizárólag terjedelmi okokból – nem írhatja meg az egész, egy órás beszélgetést.
-Ön is Kalocsáról származik, mint az elmúlt időszakban, a Legato-ban szereplő Lakatos György fagottművész, vagy Nemes László Norbert, a kecskeméti Kodály Intézet vezetője. Mi lehet az oka annak, hogy ez a város ennyi jó zenészt „termel”?
-Eszembe jutott még két név, Szigetvári Andrea, aki elektronikus zenét tanít a Zeneakadémián, és Dargay Marcell zeneszerző, de Kákonyi Árpád is a környékről való. Sokunknak volt egy nagyon jó énektanárnője Kalocsán, Klári néni, aki egyébként Lakatos Gyuri édesanyja, úgyhogy biztosan ő az egyik „ok”.
-A szülei ének-zenei általános iskolába íratták és zongorázni is taníttatták. Hogyan lett ebből zeneszerzés? Ült a zongoránál és egyszer csak elkezdett komponálni?
-Nem, ez úgy kezdődött, hogy amikor már zongora szakra jártam a győri Konziba, Draskóczy László egyszer a folyosón megkérdezte, nincs-e kedvem a zeneszerzés szakhoz is. Megdöbbentem, hogy ilyen egyáltalán létezik, addig azt hittem, a zeneszerző egyszerűen születik, mint Mozart. Megnyugtatott, hogy ne izguljak, ez inkább egy emelt szintű zeneelmélet oktatás, és akkor mondtam, hogy persze, miért ne.
-Tehát mindez egy folyosói beszélgetésnek köszönhető?
-Tulajdonképpen igen. És tényleg, összhangzattant tanultunk, kicsit komolyabban, mint a többi hangszeres, aztán jött, hogy írjak egy kis menüettet, vagy improvizáljak valamit. Nagyon gyenge dolgok születtek akkor, de talán, az évek során, azért lett belőle valami.
-Kell a visszajelzés, hogy jó az, amit komponál?
-Persze, vannak barátok, kollégák, akiknek adok a véleményére, de azt hiszem, ezeket csak egy pontig szabad komolyan venni. Ha ugyanis mindig, minden véleményre odafigyelnék, akkor soha egyetlen hangot sem tudnék leírni. Vagy ha igen, az lenne bennem, hogy mit szólna ehhez X vagy Y, és az borzasztó volna. Az ember írja meg, amiben hisz, és vállalja, hogy ez ilyen, a hibáival együtt.
-Az alkotásnál nem „csak úgy jön az ihlet”. Meglepő, amikor művészek naplójában azt olvassuk, hogy szigorú időbeosztás szerint írtak, komponáltak. Ön követ valamilyen munkarendet?
-Nekem Richard Strauss a legjobb példám, aki minden reggel leült és délig fel sem állt a partitúra mellől, ha jött az ihlet, ha nem.
-Leült dolgozni….
-Azt kell mondjam, hogy ez tényleg egy munka, amiből aztán szerencsés esetben lesz valami. De bizony vannak szakmai dolgok, amiket egyszerűen meg kell tanulni, például azt, hogy hogyan is épül fel egy darab. Úgyhogy néha azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen „Szakmunkásképző intézet” vagyunk…. . És nincs olyan, hogy állandóan jön az ihlet, néha leülök, és tényleg elmennek úgy órák, hogy nem történik semmi, de ez is része a „csinálásnak”. Aztán egyszercsak beindul.
-Ön a komponálás mellett az énekléssel is komolyan foglalkozott.
-A zeneszerzés mellett karvezetés szakra is felvettek annak idején a Zeneakadémiára, és ott kötelező volt énekelni tanulni. Aztán egyszer Dobra János hívott a Tomkins Énekegyüttesbe, hogy kellene basszus. Megtetszett, és Pauk Annánál, később pedig Kaposy Margitnál hangképzést is tanultam néhány évig.
-Aztán ez abbamaradt, ezek szerint nem annyira erős az előadói vénája. Jobb a nézőtéren ülni, és nézni, ahogy mások előadják a darabját?
-Dehogy jó, minden alkalommal belehalok, amikor ott szól a darabom! Ez alkat kérdése, van, aki imádja ezt, én viszont a premierekre általában nem is emlékszem, mert olyankor nem vagyok teljesen magamnál. A próbákat jobban szeretem, az valahogy része az alkotói folyamatnak, de ott ülni előadáson, szerencsétlenül, kiszolgáltatva….Abba tényleg mindig belehalok. Azért nem lettem előadó sem, – se zongorista, se énekes –, mert borzasztóan izgulok. Nem vagyok színpadi alkat, az biztos.
-Akkor most megint lesz alkalma kicsit belehalni egy premierbe, hiszen a Tavaszi Fesztivál keretében március közepén mutatják be az Operaházban az Excelsior! című operáját. (a beszélgetés február végén készült, azóta Fekete Gyula elnyerte az igen rangos Bartók-Pásztory-díjat – a szerk.)
-Zimányi Zsófia három évvel ezelőtt vetette fel azt az ötletet, hogy mi lenne, ha opera készülne Lisztről a bicentenárium alkalmára. Felkerestem Papp Andrást, a librettistát, akivel korábban már dolgoztunk együtt színházban, és megírtuk a darabot. Liszt alakját ketté bontottuk, van egy énekes Liszt, Fekete Attila, a prózai énjét pedig Fodor Tamás játssza.
-Különleges helyzet, amikor egy zeneszerző operát ír egy másik zeneszerzőről. Ilyenkor törvényszerű, hogy a darabban Liszt-dallamokat is felidéz?
-Én is ezt kérdeztem magamtól először. Arra jutottam, hogy ha nem emelek be semmit Liszttől, akkor miért szól róla az opera, tehát ezt elvetettem. Hosszú beidézésekre nem gondoltam, ez nyilvánvaló, de vannak harmóniamenetek, dallamfoszlányok, annak, aki ismeri Liszt életművét, biztosan lesznek a zenében felismerhető mozzanatok. Egyébként Wagner is szereplője az operának, tőle is idézek a darabban egy-egy motívumot.
-Az előadást Gothár Péter rendezte, akivel már többször dolgozott együtt, filmben is, de leginkább színházban. Ennek mi a menete, vagyis hogyan készül a zene egy színdarabhoz?
-Gothár úgy szeret dolgozni, hogy alkotótársakat keres maga mellé. Azt kéri, hogy jöjjek be próbára,– akár az elsőre –, és figyeljek. És amikor ott tartunk, tegyem le neki a zenét. Tehát ő nem beszél velem külön, azt akarja, hogy az előadás beszéljen, abból kapjak valami feeling-et. Várja, hogy nekem ez mit mond, mi szólal meg bennem, amikor látom, hogy mi történik a színpadon.
-Akkor nagyon fontos, hogy ön pontosan értse-érezze Gothár gondolatvilágát.
-Igen, és nem feltétlenül a személyiségére kell ráérezzek, hanem főleg arra, ami a színpadon általa megvalósul. Abban bízik, hogy én erre rezonálok, és hogy jó csatornába kerülünk. Ez többnyire így is van, de előfordult már, hogy vittem a zenét, ő pedig azt mondta, hogy keressek mást, kezdjük újra. Általában több zenét adok neki kazettán, és Péter azok közül válogat.
-Ezt a fajta munkát nevezik alkalmazott zeneszerzésnek, és ezt hamarosan önök is fogják tanítani a Zeneakadémián.
-A Színművészeti Egyetemen tanítottam korábban óraadóként a filmeseknek zene tárgyat. Sokszor ültem végig vizsgarendezéseket, és bizony azt tapasztaltam, hogy rossz zenéket tesznek be a hallgatók a filmjeikbe, és általában is rossz a magyar filmek zenei világa. A színházban is hasonló a helyzet, de mitől is lenne jó? Zenét írni filmekhez és színdarabokhoz egy külön szakma. Ez adta az ötletet, hogy tanítsuk meg erre a fiatal zeneszerzőket, szoktassuk be őket a színházba, a filmekhez, ismerjék meg ezt a területet. Külföldön ez úgy működik, hogy alkotócsapatok jönnek létre, fiatal filmrendezők társulnak egy-egy fiatal zeneszerzővel, és akkor egy életen át „viszik egymást”. Jó volna, ha ez nálunk is beindulna. Ez lenne tehát az új szak, zeneszerzőket képeznénk azzal a specifikummal, hogy a mozi és a színház számára is tudjanak majd zenét írni.
-Tud mondani egy olyan filmet, amelyben nagyon eltalálták a zenét?
-Például a Vágy és vezeklés. A zenét a filmhez komponálták, és nagyon szervesen illeszkedik, még a film zajvilága is beépül a zenébe. Komoly munka, nem az történt, hogy írtak egy számot, ami a főcím alá éppen jó, de egyébként semmi köze a filmhez, csak egy sláger. Itt a zenét szervesen belekomponálták a filmbe.
-Mivel tudja majd bíztatni a leendő növendékeit? Hiszen alkalmazott zeneszerzésből nem nagyon fognak tudni itthon megélni…
-Nem, de sehol a világon nem tudnak csak ebből megélni. Emellett általában tanítanak, a szerencsés országokban pedig állami ösztöndíjak segítik a fiatalokat, hogy megéljenek a felkérésekből, megbízásokból. Itt Magyarországon a színház az, ami inkább fel tudja szívni a zeneszerzőket, és valamennyire eltartja őket. Úgy próbálom meg majd segíteni a növendékeimet, hogy beviszem őket a színház világába, akkor talán egymásra talál néhány alkotó, és kialakulhatnak új, fiatal csapatok.
Lassan, de mégis közeledik a tél, a december. Ennek okán Jasmine Choi a neki ajánlott művet játsza: Téli jázmin. Gary Schocker kompozíciójába az ikonra kattintva pillanthatunk bele:
For flutist Jasmine Choi, Schocker has created a singing harmonic line with an approachable piano accompaniment. Winter Jasmine offers an excellent opportunity to display phrasing and dynamics skills in a beautiful program piece. For intermediate to advanced flutists. Dur.: 5′.
„Kevés alkotóról mondható el, hogy egész munkássága során egyetlen konvencionális vagy kommersz hangot nem írt le – Dukay Barnabásesetében ez az etikai minimum. Ismerői számára meglepőnek tűnhetik a persze nem is oly meglepő állítás: rejtőzködő alkat ő, hiszen semmit nem tart fontosabbnak, mint azt, hogy a mű csakis önmagában és önmagáért álljon jót – a hangokon, a hihetetlen műgonddal elkészített kottán kívül nem tart szükségesnek egyéb információkat közölni, még a mű keletkezési idejét sem: mintha tudná, hogy az idő távlatában úgyis összemosódnak majd az évek.” -
Wilheim András
„Mára már világosan látszik, hogy Dukay útja másfelé vezet, mint egykori műhelyének, az Új Zenei Stúdiónak többi tagjáé. A 2. világháború után a neoavantgárd és a minimálzene úgyszólván elölről akarta kezdeni a zenetörténetet. Dukay számára viszont nagyon fontos a zenei múlt: a középkori zeneszerzői technikákra, főleg a kánon különböző típusaira nem mint zenetörténeti relikviákra, hanem a későbbi, érzelem- és kifejezésalapú zene időfeletti, bármikor időszerűvé tehető alternatíváira tekint. Ezzel az egyetemes európaisággal megfér zenéje hangzásvilágának pentatonba játszó, pannon színezete. Ezért is: egyetlen szerzőt sem ismerek, akiről biztosabban állíthatnám, hogy zenéje a 21. század zenéje.” -
- Tényleg, nektek ez lehet az egyik első dolgotok, ha megérkeztek valahová.
