Májusban kerül közlése a Parlando című folyóiratban egy 2014 óta fejlesztett cikkem. Az anyag ezen a blogon is megjelent, mint jelszóval ellátott cikk, nem kevés barátom és kollégám is olvasta. A visszajelzések alapján döntöttem úgy, hogy érdemes lenne a cikket széles körben is “megfuttatni”. Részlet következik tehát “A Böhm-fuvola és metodikájának kialakulása Magyarországon” című anyagomból, amelynek egyébként a nyár folyamán folytatása is lesz. Ez a cikk most van fejlesztés alatt, a Böhm-fuvola megjelenését közvetlenül megelőző időszakkal foglalkozik (1800-1850), quasi a májusban megjelenő anyag “előzménymozija”.
“A kor nagy virtuóza, Giulio Briccardi (1818-1881) is áttért, szintén 1847ben, amikor Münchenben meglátta Böhm hangszerét (neki köszönhetjük az automata bé billentyűt, Böhm ezért a változtatásért sem lelkesedett). Később még is elhagyta a cilindrikus modellt és visszatért a régi hangszerre. A 19. század második felében még is egyre többen térnek át Böhm fuvolájára. A Böhm-fuvolázás térképére Leonardo De Lorenzo (1875-1962) rajzolta fel végleg Olaszországot, illetve Észak-Amerikában is nagy hatást fejtett ki, nem csak szólistaként, de darab és etűd-íróként is. Jellemző történetet ír le könyvében (My Complete Story of the Flute): nápolyi zeneszerzés tanára megkérte mutassa meg neki a modern fuvolát, mert ő még nem látott ilyet – mindez 1907ben! A későbbiekben látni fogjuk, hogy Olaszországban a bécsi hangszerkészítők munkáit követték (régi rendszerű fuvolák), és ez lehetett az oka a késlekedésnek. (Létezik egy levélváltás a fiatal Lorenzo és Köhlert között; a fiatal művész elküldte néhány gyakorlatát a kor elismert pedagógusának, aki azt írta válaszában, hogy „a modern fuvolával, amelyet Ön használ, néhány dolog bizonyára praktikusabb, mint az én régi hangszeremmel”. Ironikus módon Lorenzo ekkor még Milanóban tanult és 13 billentyűs régi fuvolát használt). Ide kívánkozna Giuseppe Gariboldi (1833-1905) is, később térünk vissza rá”.
A fenti felvétel-összeállítás lényegében egy válogatás a Rampal-összkiadásból, amely a művész 1954 és 1963 közötti, az Erato kiadónál megjelent felvételeit tartalmazza. Ez az anyag, – amely mintegy 10 cd-ből áll – csak az első kiadvány, a második sorozat már 20 cd-t foglal magában, és az 1963-69ig terjedő időszakot öleli fel. A majdnem egy órás összeállításban, az olasz nyelvű felkonferálást követően (5perc 50sec után) felhangzik többek között a nagyon ritkán előadott, de annál különlegesebb Blavet koncert, valamint olyan pillérművek, mint a Prokofjev szonáta (1. tétel), Martinu szonáta (3. tétel), Hindemith szonáta (1. tétel), Mozart fuvola-hárfaverseny (1. tétel), ugyan csak Mozart korai szonátáiból az F-dúr (1. tétel), valamint (C.P.E.?)Bach g-moll szonáta 3. tétele. A maga nemében egyedülálló, különleges anyagot hallhatunk.
Van akinek eszébe sem jut, van akinek eszébe jut, de nem valósítja meg, és van akinek eszébe jut és meg is valósítja: Ella Dolzsikova a Dongó-t játsza, – de staccato-n!
Римский-Корсаков ” Полёт шмеля” штрих- стаккато
элла должикова Ella Dolzhikova – flute
A felvétel valószínűleg azért kapott ilyen kevés lájkot, mert a ciril betűs cím miatt nehezebb megtalálni. Tehát ha tetszik ne felejtsük el lájkolni a Youtube oldalon!
Joaquín Rodrigo Concierto Pastoral for Flute and Orchestra Sir James Galway
Philharmonia Orchestra, vezényel Eduardo Mata, 1979 – PREMIER
Mai posztunk tárgya egy különleges felvétel. Joaquín Rodrigo-t mindenki ismeri, ha másért nem, a Concierto de Aranjuez gitárversenye miatt egészen biztosan. A mű lassú tétele igazi klasszikus örökzöld, amely számtalan feldolgozást ért meg máig. Rodrigo fuvolaversenyét Sir James Galway-nak ajánlotta, és ami azt illeti a fuvola virtuóz használatában ennek megfelelően feszegeti a határokat. Nehéz mű, a klasszikus hangvételű 20. századi fuvolaversenyek közül talán a legnehezebb. A kilencvenes évek elején ismertem meg a darabot, és a kottáját rögtön megvettem. 2005 táján úgy volt, be is mutathatom Magyarországon, de végül erre még sem került sor. A darabot akkor két éven át intenzíven gyakoroltam, tehát elég jól megismerem. A koncertet azóta többen is lemezre játszották, a darab bizonyos értelemben egyfajta mérföldkő is lett a fuvolások körében. Ahogy Marcel Moyse generációjának az Iber koncert volt az emblematikus technikai műve, Rampal idejében pedig a Hacsaturján koncert töltötte be ezt a szerepet, úgy tűnik a Galway utáni generációnak az a mű a technikai ugródeszkája. A művet nálunk máig senki sem mutatta be, viszont hallom, a főiskolások néha-néha megtanulják ezt a kegyetlenül nehéz koncertet. Persze Sir James Galway előadásában nem tűnik nehéznek, pedig az egész darab elég magasra van írva, teljesen szokatlan felrakások vannak benne szinte állandóan, a tizenhatod mozgásban alig van szünet. Azt hiszem ez az előadás került kiadásra hanglemezen is. Sir James Galway Rodrigo lemezén még egy másik mű is helyet kapott, a világklasszis fuvolás a szerző Fantasía para un gentilhombre- jét írta át fuvolára. Gitár-zenekar darab ez is, akár csak a Concierto de Aranjuez és kitűnően szól fuvolán. Mindkét mű emblematikus, spanyol gitárdarab, pedig a szerző – aki három éves kora óta szinte teljesen világtalan, – érdekes módon soha sem játszott ezen a hangszeren, viszont hegedülni és zongorázni tanult, és az utóbbi hangszert virtuóz módon kezelte is. Műveit Brille-írással írta.
Az itt következő ősbemutató-koncertfelvételből a második tételt nem találtam, amely egyébként nagyon hasonló hangvételű, mint Concierto de Aranjuez híres lassú tétele. Sajnos úgy tűnik csak az első és utolsó tétel érhető el Galway előadásában az interneten. A koncert végén a a zeneszerzőt a közönség, s szólista és a karmester együtt ünnepli.
Emily Beynon-ról eddig nem volt szó – nagy kár… Versenygyőzelmeit nehéz lenne felsorolni. Mielőtt az Royal Concertgebouw Zenekar szólófuvolása lett, a BBC Walse-i Nemzeti Zenekar és a Glyndebourne Touring Opera szólistája volt. Nem elhanyagolható részlet, hogy Royal Academy of Music-on William Bennett tanítványa volt, míg Párizsban Alan Marion irányításával képezte magát. Nem teszek rá kísérletet, hogy felsoroljam milyen műveket írtak neki, illetve születtek az ő felkérése nyomán, mint ahogy azt sem sorolom fel hol koncertezett szólistaként – gyakorlatilag mindenütt. A walse-i születésű fuvolaművésznő Magyarországon soha sem járt, sem szólistai, sem tanári minőségében. Ez annál is különösebb, mivel Európában elő, ma is aktív szólistáról van szó…
D’Album des Six című lemeze gyakorlatilag kapcsolódik a pontosan egy héttel ez előtt bemutatott Ransom Wilson anyaghoz – a két lemezfelvétel között 10 év telt el, Emily Beynon felvétele 2000 áprilisában készült. Szerettem volna bemutatni még egy Les Six tematikájú felvételsorozatot, amely ráadásul online meg is vásárolható. A felvételsorozat abban különbözik az ebben a tematikában készült anyagoktól, hogy itt nem csak a Hatok által írt összes lehetséges fuvola-zongora művet megszólaltatják az előadók, hanem szólózongora muzsikájukból is ízelítőt kapunk. De, hogy a fuvola-zongora összeállításnál maradjuk olyan kuriózum-műveket is hallhatunk, mint Auric Aria-ja, vagy az Imaginées I, amely egy több műből álló sorozat első darabja volt. Ugyan csak különleges lehet a múlt keddi bejegyzésben is említett szerző, Louis Durey darabja, amely 1974ben íródott, tehát a szerző kései műve. Ez pedig a Deux Dialogues, meglepő módon szólófuvolára írt darab, Durey a művet Jacques Le Trocquer-nek ajánlotta. Erről a darabról itt és most hallottam első alkalommal, csak úgy mint Tailleferre Pastorale-járól is. Honegger esetében a Románc, és a Sacha Derek La mauvaise pensée című színpadi művéhez írt, és René Le Roy-nak ajánlott Kecsketánc itt is megkerülhetetlen. Természetesen Poulenc szonátájával, míg Durey és Milhaud szonatinájával képviselteti magát a lemezen. Ez utóbbi – a Louis Fleury és Jean Wiéner által 1923ban bemutatott darab – itt is a műsor záródarabja, míg a Poulenc szonáta a nyitómű.
Talán soha annyi kalandom nem volt hangfelvétellel, mint Ransom WilsonLes Six (1990) című anyagával. Már az is érdekes ahogy hozzá jutotta. Valamikor a kilencvenes évek elején Bodoky Gergely hozta Németországból, vagy New Yorkból – már nem emlékszem. De a lényeg, hogy egy kiárusításon több audió kazettához is hozzá jutott, nagyon olcsón, de az is lehet, hogy ingyen. A kazettákat megosztotta vele, és lemásoltuk egymásnak ( többek között így került hozzám Galway és Debost Telemann duószonáta kazettája is, ami abszolút kuriózum). Köztük volt a Ransom Wilson kazetta is, a Les Six. A francia Hatok-ról va szó, ugye álmunkban is tudjuk ki ők?
Francis Poulenc (1899-1963)
Arthur Honegger (1892-1955)
Darius Milhaud (1892-1974)
Georges Auric (1899-1983)
Louis Durey (1888-1979)
Germaine Tailleferre (1892-1983)
Csak a rend kedvéért: Tailleferre a kép bal alsó sarkában látható, a központi nőalak Marcelle Meyer zongoraművésznő.
A Les Six típusú lemez egyébként igen kedvelt a fuvolások körében, noha nálunk soha sem készült hasonló anyag – legalábbis nem tudom, hogy a Hungaroton-nál készült-e valaha ilyesmi. A fuvolások alapvetően ugyan úgy közelítik meg ezt a tematikát, már csak azért is,mert vannak megkerülhetetlen darabok, és vannak szerző, akik viszont elég böjtösen mérték a fuvolamuzsikát. Poulenc szonátája és Milhaud szonatinája minden felvételen szerepel, csak úgy mint Louis Durey Szonatinája op.25 (1925) erről a szerzőről mindjárt egy kicsit bővebben is szó lesz. Ez a három mű megkerülhetetlennek látszik, már csak azért is mert Durey nem írt ezen kívül mást (ha eltekintünk a Deux Dialogues-tól). Auric és Honegger esetében már egy kicsit több a mozgáslehetőség, míg Tailleferre fuvolaszempontból kakukktojás, ugyan is ő szinte semmit sem írt fuvolára. Mr. Wilson ezt úgy oldja meg, hogy a hegedűszonátát írta át, amelynek utolsó tételében igen meggyőzően ad virtuóz megoldásokat, noha maga a mű, érzésem szerint minőségileg elmarad a többi kompozíció kvalitásai mögött.
Egészében véve az anyag akkor számomra nagyon különleges volt, és a fuvolázás is nagyon tetszett. Rengeteg ötletet vettem erről a kazettáról, mondhatom, hogy évtizedekig ebből éltem. Itt halottam első alkalommal a Milhaud Szonatinát, aminek később a kottáját is megtaláltam a miskolci zeneműkönyvtárban. Ennek hatására diplomán és a rádióban is játszottam ezt a művet. És itt hallottam elsőként Honegger Románc című igen rövid , de nagyon szép darabját. Kottájához csak jóval később jutottam hozzá. Ugyan így jártam Poulenc Ivon Printemps-nek ajánlott Les chemins d’lamour című dalával, amelyet Mr.Wilson fuvolára adaptált. Ehhez is csak a közelmúltban tudtam hozzá jutni és többször is játszotta. Visszatértve Milhaud-ra van még néhány tétel a felvételsorozatban, amely a Saudades do Brazil zongoradarabsorozatból vett a fuvolművész, és alighanem saját átirata. A átírás megoldása egyébként megegyezik Claude Levy hegedű-zongora verziójával, ezt a kottát megtaláltam nálunk valamelyik kottatárban, és át is írtam belőle tételeket, amelyeket a rádióban is játszottam. ( Egyébként a zongoradarab sorozat két kötetes, és idővel az eredetit is megvettem, hogy lássam az elsődleges forrást ).
De, jaj mit tettem!? Én szerencsétlen kölcsön adtam a kazettát (az “eredeti” másolatot, az egyetlent) valakinek, aki aztán persze, naná, hogy nem adta vissza és bottal üthettem a nyomát. Tudom ki az, de nem írom ide a nevét… Persze akkor megfogadtam, hogy soha többet kölcsönbe semmit… Fordulat tavaly ősszel történt az ügyben, amikor is megtaláltam leölthető formában a neten ezt a lemezt. Mondhatom nagy volt az örömöm, és meg is vettem az anyagot. Ebből a több, mint 20 éven átívelő történetből persze sokat profitáltam, azon kívül is, hogy azóta nem adok kölcsön semmit. Ami Ransom Wilson-t illeti kitűnő fuvolás. Nem csak amerikában, de Rampal-nál is tanult, stílusa – számomra legalábbis – nem teljesen amerikai, ezért bátran ajánlom azoknak, akik ismerkednének az észak-amerikai hangütéssel, de idegenkednek tőle. Formálása biztos, izléses, technikája pazar, hangja kissé sötét, (ez a hangszín abban az időben kifejezetten divat volt ). Rampal egyébként közös lemezt is készített Mr. Wilson-al. A fuvolás aktív karmester is, és ő találta meg nemrégiben Poulenc szólódarabját, az igen rövid, Berc de la Ruin-t, amelyet már bemutattam korábban. Mr. Wilson a Powell cég művésze, ő játszik a cég jubileumi cd-jén szintén francia repertoár darabokat. Kitűnő lemez ez is, de sajnos ezzel a felvétellel itt és most nem foglalkozunk.
Louis Durey (1888 – 1979)
Most pedig lássuk Durey-et, és ezzel kicsit a repertoár sorozatomra térek át. A kottát ennek a lemeznek a hatására rendeltem meg. Még nem játszottam a művet, de úgy általában is a fuvolások ritkán tűzik műsorra. Gondolom azért, mert bár a darab tipikusan francia fuvolazene, szerzője mégis erősen tartózkodik a virtuóz elemektől. Kissé rejtélyes, ködös hangvételével, – amelyet a szerző aszimmetrikus ütemek használatával ér el - teljesen más hangulatot képvisel, mint általában ennek a korszaknak a repertoárja. Sokkal több benne a hangi elvárás, mint a technikai elem. A mű egészében véve egy magabiztos, ugyan akkor öntörtvényű zeneszerzőt sejtet. Ezt Durey elég különleges életútja is igazolni látszik. Apja üzletember volt, a szerző pedig autodidakta, az 1914 L’Offrande Lyrique című műve az első francia dodekafon zene. Elsőként távozott a Hatok csoportjából, mert összekülönbözött Coucteau-val. Későbbiekben zenekritikát írt és újságírással foglalkozott, és egyre inkább szélsőséges politikai nézeteket vallott. Zenéje ennek nyomán kezdett elsekélyesedni, művészete politikai töltete miatt visszhangtalan maradt. A 60as, 70es években már Ho Chi Minh és Mao verseit zenésítette meg. Fuvolaszonatinája méltán egyik legjelentősebb műve. Itt hallgathatjuk meg – (nem Ransom Wilson előadásában).
Régi kedves ismerősömmel, pályatársammal, Détári Annával készítettem egy beszélgetést. Ismeretségünk még Anna zeneiskolás éveire nyúlik vissza, ekkor találkoztam vele Schweitzer Ivánné, (Juli néni) Gyakorlati tanítás vezetőnk óráin, persze, mint zeneiskolással. Útjaink jó ideig párhuzamosan futottak, de – ahogy az gyakran lenni szokott ezen a pályán – egy idő után szem elöl tévesztettük egymást. Az utóbbi időben Anna egyre többet hallatott magáról, ekkor kerestem meg és készítettünk egy rövidebb, bevezető jellegű beszélgetést egyik koncertje, egész pontosan saját versekkel ötvözött szólófuvolaestje kapcsán. Most úgy döntöttünk, hogy egy nagyobb beszélgetés keretében megpróbáljuk összefoglalni eddigi pályáját, és előrevetítjük lehetséges terveit. Annyit azért előre kell bocsájtanom, hogy tartalmilag nem szokványos anyagot sikerült készítenünk. Egészen biztos, hogy az interjú nem csak a 2015ös év, de talán a blog legérdekesebb cikke.
Mik voltak a zenével kapcsoltos első benyomásaid? Détári Anna: A zenéhez nagyon hamar közel kerültem. Az családi legendák szerint egy otthon talált furulyán, és egy másfél oktávos játék zongorán a TV reklámok zenéit, és minden egyéb általam hallott dallamot kikeresgéltem. A zongorácskára még emlékszem is, addig nem nyugodtam, amíg pontosan meg nem találtam azokat a hangokat, amiket hallani akartam, órákig pötyögtem a körömnyi kis billentyűkön. Az általános iskolában a zenei osztályba írattak, és a családom aztán örökölt egy pianinót, innen pedig egyenes út vezetett a zeneiskolába, ahol Rozsnyai Erika néni növendéke lettem. A zongorázást nagyon élveztem, rengeteget játszottam, keveset gyakoroltam, közben pedig az Egyetemi templom kórusában énekeltem, amit Dauner János atya vezényelt. Ez az ének- és zenekar rendkívül színvonalas, nagy létszámú együttes volt, komoly műveket tanultunk be és adtunk elő egész estés koncerteken, és ez hamar természetessé vált. Mivel kicsi voltam, és szopránt énekeltem, általában a fuvolák mögött álltam a fellépéseken, és emlékszem, hogyan figyeltem őket, és mennyire elbűvölt a hangszer hangja. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, mikor kitaláltam, hogy szeretnék megtanulni egy másik hangszert a zongora mellett. Csellózni vagy fuvolázni szerettem volna, de a zeneiskolában nem volt hely egyik tanszakon sem. Végül félévtől megüresedett egy hely Sweitzer Ivánné, Juli néninél, és így eldőlt, hogy fuvolázni fogok. Azt hiszem Juli néni nélkül soha sem lett volna belőlem fuvolás. Az ő hihetetlen stílusa és szakmai tudása nagyon nagy hatással volt rám, folyamatosan a termében lógtam, amikor csak tehettem, hallgattam a többieket, és amikor egy óra elmaradt, már álltam is felhang-képezni.
Hogyan terelődtél a fuvolás pálya felé? Détári Anna: Nem emlékszem pontosan, hogyan született a döntés, hogy fuvolás leszek. Annyira egyértelműen követték egymást az események, hogy bennem fel sem merült, hogy mással is foglalkozhatnék. A felvételim évében volt Országos Fuvolaverseny, a budapesti fordulón Doppler Nocture-jét játszottam, és a szünetben Gyöngyössy Zoltán odament a tanáromhoz. Fel van véve a Bartókba – mondta – csak jöjjön el a felvételire. És nem mentem el. Juli néni jobb helynek tartotta Kecskemétet, és a Dratsay házaspárt, így ezt az epizódot el sem mondta nekem, Gyöngyössy tanár úrtól tudtam meg évekkel később, mikor a főiskolán a növendéke lettem. Nem tudom, hogyan alakult volna a szakmai karrierem, ha akkor a Bartókba megyek, de gyakran elgondolkozom rajta, mi alakult volna másként. Így viszont a Kodályban kezdtem tanulni Berényi Bea növendékeként. Ezek az évek először ízleltették meg velem a professzionális zenész-lét stresszét, a teljesítés kényszerét, nagyon más világba kerültem, mint a zeneiskola szeretett teli légköre. Az érettségimen Sáry József elnökölt, ekkor találkoztunk először, és ez a szakmai kapcsolat indította el a kortárs zene iráni érdeklődésemet. Olyannyira, hogy a főiskolai szakdolgozatomat az ő fuvolaműveinek elemzéséből írtam, és a diplomahangversenyen műsorra tűztem Soledad című művét. De életem legmeghatározóbb mesterével a főiskola második éve utáni nyáron, Debrecenben találkoztam egy kurzuson. Gyöngyössy Zoltán a kurzus tíz napja alatt lebontotta és újra felépítette azt, amit addig a fuvolázásról, technikáról, hangképzésről gondoltam. Amikor bementem az első napon, rengeteg anyaggal, az első öt hang után leállított és nekiállt velem hangképezni, és abba sem hagytuk ezt a nyolcadik napig. Emlékszem, kért valamit, és én a szemem sarkából figyeltem az arcát, hogy reagál, jó-e az, amit csinálok. Leállított, és megkérdezte: neked tetszik ez a hang? Nem feleltem azonnal, mire folytatta: ne az érdekeljen, hogy nekem tetszik-e. Ez a te hangod, neked kell jónak találnod. Ha tényleg arra mész, hogy gondolkodás nélkül teljesítsd, amire kérlek, akkor holnap hozok egy doboz kockacukrot, és kapsz egyet, ha ügyes voltál! Végül hozzátette: nem az oviban vagyunk. Attól kezdve minden órán, mikor nem maximálisan magamra figyeltem, ő pöckölt egyet az ujjával, minta egy cukrot passzolna oda nekem. Egy életre szóló lecke volt. Mintha tíz nap alatt egyszerre kaptam volna meg több év fejlődését. Gyöngy egy újfajta gondolkodási struktúrát tanított, filozófiát, és életszemléletet a fuvolázáson keresztül. Ahogy ő mondta mindig: a fuvolázás az én filozófiám. Soha nem éltem meg korábban, és később sem olyan ugrásszerű pozitív fejlődést, mint amit a vele való találkozás jelentett. A főiskola utolsó évét már az ő növendékeként végezhettem, és további két évet a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, azt hiszem, hogy ez az a három év, ami teljes egészében megalapozta a szakmai tudásom és hozzáállásom. Van egy kis füzetem, ahová lejegyezgettem az instrukcióit, tanításait, gondolatait és természetesen az aranyköpéseit is. Mai napig újra és újra kinyitom, a mai napig segít. Arra gondolok: mit mondana erre Gyöngy? Aztán gyakran látom maga előtt az ujjait, ahogy a képzeletbeli cukrot pöcköli felém.
Milyen szakmai és emberi benyomásokból építkeztél még fuvolásként? Détári Anna: Meghatározó fordulópont volt az Auréle Nicolet-tel való talákozás. Berio Sequenza- t játszottam neki a pesti kurzusán, ami az egyik kedvenc darabja, így szerencsémre bőségesen szánt rá időt. Az elképzelés és a gesztusok fontosságát tanította. A darabot először el kellett „énekelnem”, kiabálnom a dinamikai reihe-ét tökéletesen betartva. Aki ismeri a darabot, azt tudhatja, hogy ez szinte teljesen lehetetlen. Mindenesetre a rám szánt egy órából 45 percet kiabáltam, negyed órát fuvoláztam, és teljesen elégedetten távoztam.
Mihez kezdtél diploma után? Általában a fuvolások előtt 3 út áll: zenekar, tanítás, vagy koncertezés – vagy ezek kombinációja. Azt hiszem a koncertezés a legnehezebb kenyér Magyarországon, fiataloknak még mindig kevés a lehetőség. Arra gondolok, hogy ez egy elég nehéz pillanat amikor egy hangszeres hirtelen kikerül az iskolákból – így van ez ma is, és így volt régebben is… A Te esetedben ez hogyan történt? Détári Anna: A pécsi diplomám után megpróbáltam a felvételit a DLA-ra, akkor 18 embert vettek fel, és én lettem a tizenkilencedik. Őszintén szólva teljes pánik lett úrrá rajtam, mikor a nyár a végéhez közeledett, nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Szeptemberben felhívtak, hogy vállalok-e egy zeneiskolai félállást, és mivel nem volt jobb ötletem, elfogadtam. Hat évet tanítottam Diósdon a művészeti iskolában, és ez a hat év pont elég volt arra, hogy rájöjjek: ez az életmód nem igazán nekem való. Pár évvel később elkezdtem tanítani Nagykovácsiban is, az American International School of Budapest iskolában, ott a mai napig is tanítok angolul fuvolát.
A kortárs zenéhez tehát meg volt a kapcsolatod. De – gondolom – kortárs szerzőkkel is kapcsolatba kerültél… Détári Anna: Nem találtam a helyemet, nem volt igazán meghatározó csapásvonal. Dolgoztam kisegítőként az Operett Színház zenekarában négy évig, hakniztam itt-ott, és évről évre megpróbáltam adoktori felvételit, újra és újra sikertelenül. 2009-ben találkoztam Nagy Ákos zeneszerzővel, akivel egy nagyon gyümölcsöző kapcsolat indult. Ákos nagy vehemenciával szervezte a koncerteket, így rendszeres fellépési lehetőséghez jutottam, eljátszottam az összes fuvolaművét.
Nagy Ákos – Soli(e)tude, Fuvolamaraton az A38 hajón, 2014
Amikor ezt az interjút előkészítettük elhatároztuk, hogy mindenképpen beszélünk egy olyan kérdésről, amely Téged személyesen is érint. Détári Anna: 2010 nyarán a Művészetek Völgyében volt két koncertem, az egyik szólóest, a másikon Matuz Gergővel játszottunk közösen. A koncert után kezdtek furcsa érzeteim támadni, nem indultak jól a hangok, diszkomfortos volt a hangképzés, de akkor ezt betudtam a hangképzés hiányának és a fáradtságnak. Két héttel később már egyetlen hangot sem tudtam megfújni a hangszeren. Ha megpróbáltam, a szám teljesen másként reagált, összerándult a felső ajkam, és nem voltam képes megtartani a befúvónyílást. Eleinte csak annyit érzékeltem: nem működök, nem tudok fuvolázni. Az, amibe belefektettem az elmúlt 15 évemet, megszűnt létezni.
Sikerült végül meghatározonod, hogy voltaképpen miről van szó? Détári Anna: Fokális disztóniás lettem, bár ezt akkor még nem tudtam, csak évekkel később kristályosodott ki ez a diagnózis. A fokális disztónia, vagy másik nevén feladat-specifikus disztónia csak és kizárólag egy adott tevékenység végzését gátolja meg. Én fütyültem, grimaszoltam, kifogástalanul artikuláltam, az egyetlen dolog, amire képtelen voltam, az a fuvolázás volt. Később megismertem olyan gitárost, aki a beteg kezével remekül zongorázott, de amit közel került a gitárhoz, görcsbe rándultak az ujjai. A betegség lényegében felbontja, illetve összekuszálja az adott agyi terület és az izomzat közötti idegkapcsolatot, az izom (esetemben az ajkak körül) ellentmondásos parancsokat kap az idegrendszertől, ezért nem tud funkciójának megfelelően működni. Ezeket a információkat ismét jóval később, külföldi honlapokon találtam meg. Legalább négy neurológusnál jártam, aki nem ismerte fel a betegséget és teljesen tehetetlen volt. Akadt olyan is, aki művészhisztiként kezelte, és lórúgásnyi nyugtatót írt fel. Volt, aki a szemembe mondta, hogy semmi bajom. De ha adott esetben találtam volna egy olyan orvost, aki felismeri a betegséget, akkor sem kaphattam volna segítséget, hiszen az orvostudomány mai álláspontja a fokális disztóniáról az, hogy gyógyíthatatlan.
Hogyan sikerült még is fogást találni a problémán?
Détári Anna: Én négy évvel később 22 koncertet adtam három hónap alatt. De ez egy hosszú és küzdelmes út vége. Az első másfél év mély depresszióban telt. Sorra lemondtam a koncertjeimet, eljártam tanítani, hangszer nélkül, és órákat álltam a tükör előtt a fuvolafejjel, hogy megpróbáljak egy hangot kicsikarni belőle, teljesen sikertelenül. Azután szépen lassan, ahogy a depresszív állapot lassan elmúlt, elkezdtem megoldásokat keresni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a négy év alatt egyetlen egy nap sem volt, amikor arra gondoltam volna, hogy feladom ezt a harcot.
Feltételezem rengeteg tapasztalatot szereztél, és jövőbeli terveid ehhez kapcsolódnak.
Détári Anna: A kimerítő ősz után egy kis átmeneti gyengeséget tapasztaltam, ezért ismét elvonultam a színpadtól, és azt az időt, amit most kénytelen vagyok újra a problémára szánni, azzal is kitöltöm, hogy elkezdtem egy könyvet írni a tapasztalataimról, és a fokális disztónia gyógyításáról. A probléma sokkal több zenészt érint, mint gondolnánk. Németországi felmérések szerint minden századik professzionális zenész tapasztal fokális disztóniát az élete során. Spontán gyógyulás nincs, nem lehetséges, az idegpályák nem állnak maguktól a helyükre. Gyógyszer nincs, és kúra nincs. Néhány elszigetelt eset van, akik önmagukat diagnosztizálják, és gyógyítják (például Róth Ede gitárművész, és tanítványa, Mester Sándor), de ma Magyarországon, fokális disztóniásként külső segítséget kapni nem lehet.
Mester Sándor egy dokumentum filmet is készített a témáról, de ezzel együtt ez a probléma még mindig teljesen feltáratlan terület nálunk is.
Détári Anna: Ezért döntötem úgy, hogy egy könyv formájában összefoglalom a tapasztalataimat, megosztok minden információt, amihez hozzájutottam, és leírom az önmagamon sikeresen alkalmazott terápiát. Itt meg kell említenem Pálhegyi Máté fuvolaművészt, aki nélkül a fuvolás, aki vagyok, nem születhetett volna újjá. Az első pillanattól mellettem állt, és ketten próbáltunk meg összerakni egy olyan gyakorlatsort, ami javíthat a disztóniás tüneteimen. A helyzet olyan súlyos volt, hogy az első két évben még egy gyertyát sem tudtam elfújni, mert túlságosan hasonlított a szájtartás a fuvola Ansatzhoz. A közös munkánk tiszta vakrepülés volt, egyikünk sem ismerte a betegséget vagy fizikai tünetek okát, de kitartóan dolgoztunk. A fizikai szinten túl komoly lelki és pszichés munkára is szükség volt, ezeknek a leírását mind tartalmazni fogja a könyvem. Elöljáróban csak annyit, hogy a betegség részben a mai profi zeneoktatás stresszes versenyszellemének következménye, ezért nagyon fontos lenne odafigyelni a következő generációra. Senkinek sem kívánom ezt a rettenetes veszteségélményt, holott én hosszú távon profitáltam belőle. Az ember kénytelen kiépíteni egy másfajta, egészségesebb hozzáállást a hangszerjátékához, és az egész életéhez, különben benne ragad a disztóniás állapotban. Meggyőződésem, hogy minden típusú fokális disztónia gyógyítható, amire szükség van az a nyitottság, a mesebeli királyfik halált megvető bátorsága és sok-sok derű.
Szeretnék a jövőben disztóniásokkal foglalkozni, megosztani a tapasztalataimat és segítséget nyújtani, nem csak a könyvön keresztül, de személyes terápiával is.
Hogyan tervezed a könyv megjelentetését?
Détári Anna: Magyarországon még keresek kiadót, és hálás vagyok minden jótanácsért és tippért, ha valakinek van ötlete, kérem,hogy keressen meg személyesen, az e-mail címem: detaria[kukac]gmail.com. Az viszont már biztos, hogy az elkészülte után a könyvet lefordítom angolra, és az Amazon weboldalakon keresztül megrendelhető lesz. És ha valakinek a diszóniával kapcsolatos tapasztalatai vannak, keressen meg privátban a Facebook oldalamon! Köszönöm a beszélgetést!
Détári Anna verses szólóestje a BMC könyvtárában – 2014.11.19:
Détári Anna: Fecskevonuláskor
Nagy Ákos: Ame no nori fue
André Jolivet: Cinque Incatations (III.)
Détári Anna: Notturno
Détári Anna: Requiem
André Jolivet: Cinque Incatations (IV.)
Détári Anna: Ketrec
André Jolivet: Cinque Incatations (V.)
Détári Anna: Kert
Johann Sebastian Bach: d-moll Prelude
Détári Anna: Idill
Détári Anna: Átadás
Baráth Bálint: Itako no arioso
Détári Anna: Kavalkád
Nagy Ákos: Legyek násza
Détári Anna: Hajnali vers szeretőmnek
Johann Sebastian Bach: G-dúr Sarabande
Détári Anna: Összeborulás-vízió
Détári Anna: Utóérzet
Achille-Claude Debussy: Syrinx
Détári Anna: Szilárd halmazállapot
Heinz Holliger: Sonate (in)solit(air)e (XII. Passacanaille)
Nagy Ákos: Soli(e)tude
Détári Anna: Eső után
Bartók Béla halálának 70. és
Dohnányi Ernő halálának 55. évfordulója alkalmából.
-Mondanál néhány szót a közelgő tematikus koncertedről? Szilágyi Szabolcs: A Rákoshegyi Bartók Zeneházban koncertezünk Borbély László zongoraművésszel “Párhuzamos életek” címmel – a Bartók és Dohnányi évfordulóval kapcsoltban. Lesz koszorúzás, beszédet mond az alpolgármester, szóval elég reprezentatív esemény lesz. Itt küldöm a linket. -Ahogy arról már beszámoltam a Dohnányi szólóművel vendégszerepeltél az Összamerikai Fuvolástalálkozón, New Orleans-ban, de most ezzel a nagyobb anyaggal is útra kelsz… Szilágyi Szabolcs: És újra Észak-Amerikába, de ezúttal Kanadába, Torontóba utazom. Június 19-én lesz koncertem a “Párhuzamos Életek” anyaggal a Kanadai Fuvolás Társaság közgyűlésén, természetesen a szólózongoradarabok nélkül. Így a műsor a következőképpen alakul : Dohnányi Ária, Passacaglia, Bartók 3 csíkmegyei népdal, Dohnányi cisz-moll szonáta majd a Bartók-Arma Parasztdalok. -De ez a koncertműsor most hangzik el először? Szilágyi Szabolcs: Ez a koncertanyag volt már Pekingben, tehát évek óta folyamatosan dolgozom rajta. Van hozzá egy bemutató előadás is – projectoron diákat vetítünk kottarészletekkel, fényképekkel, szöveggel – angol nyelvterületen Lecture Recital-nak hívják az ilyesmit – illetve felvettük a zenetudományi intézettel is a kapcsolatot és lesz folytatás. A legfontosabb pedig, hogy októberre van betervezve az anyag lemezfelvétele, és ez után mindenképpen tervezünk még egy “lemezbemutató” koncertet idén. A műsor folyamatosan bővül, felvesszük a Román Népi Tácokat is Bartóktól.
Tehát a Rákoshegyi Bartók házban elhangzó koncert műsora a következő:
Szilágyi Szabolcs (fuvola) és Borbély László (zongora)
Dohnányi: Cascades Op.41 Dohnányi: Aria Op.48 No.1 Dohnányi: Passacaglia Op.48 No.2 Bartók: Három csíkmegyei népdal Bartók: Allegro Barbaro Dohnányi: Szonáta hegedűre és zongorára Op.21 (Ittzés Gergely átirata) Bartók: “Hajsza” a Szabadban ciklusból Bartók – Paul Arma : Suite paysanne hongroise
Fővédnök: Fohsz Tivadar, Budapest Főváros XVII. Kerület Rákosmente Alpolgármestere
