I have made a couple of arranging of some Brahms’ Intermezzi. One of this serie is the A major, op.118. No.2, that was recorded in 2011, september with the pianist, Henriett Roman. Now, I made a repost on Brahms’ birthday.
Készítettem egy sor Brahms átiratot, amelynek első darabját 2011ben, – az Op.118 No.2es Á-dúrt – fel is vettük egy próba keretében.
Hans Werner Henze (1926-2012)
Sonatina (1947)
A repertoár sorozatban már többször is érintettem Harald Genzmer-t, és fuvolaműveit, de még nem esett szó egy másik, 20. századi német komponistáról, Hans Werner Henze-ről (1926-2012). A szerző egyetlen általam ismert fuvolaműve a Szonatina 1947ben keletkezett (leszámítva az ugyan ebben az évben írodott neo-barokkk kamarakoncertet, amely fuvolát is foglalkoztat, és még 2 vegyes kamaraművet). Magyarországon első alkalommal Karlheinz Zöller, a Berlini Filharmonikusok szólófuvolása szólaltatta meg a Debreceni Fuvolás találkozó keretében, talán 1995 körül. Nem véletlen, hogy Herr Zöller azt a művet is műsorára tűzte hiszen a kompozíció tanárának, a kiváló fuvolásnak és tanárnak, Kurt Redel-nek (1918-2013) íródott.
Henze egyiket a 20. század legfontosabb német komponistáinak, főleg színpadi műveket írt, legfontosabb talán az Ondine című balett (1958). A zeneszerző gyermekkorát a fasiszta Németországban töltötte, apja a rendszer fanatikus híve volt, és ezt az elkötelezettséget családjától, hat gyermekétől is elvárta. Henze zenei érdeklődése korán megmutatkozott, de szülői nyomásra Hitler Jugend-hez kellett csatlakoznia. Ebben a közegben került napvilágra saját neméhez való vonzódása. Végül apját besorozták és a keleti frontra került, ahol halálát lelte. Henze a II. Világháború után elhagyta Németországot annak homofób közege miatt, és Olaszországba telepedett le. Itt élt haláláig életvitel szerűen, noha munkáit főleg német területen végezte. Róma mellett helyezték végső nyugalomra.
Ami a Szonatinát illeti három tételes műről van szó. Bár érezhetően Hindemith nyomdokait követi, még is egyéni hangvételű kompozíció. Energikus első és utolsó tétele közé lírai második tétel került, melynek érdekessége, hogy több alkalommal is melodikus igénnyel érinti a háromvonalas H hangot. A negyvenes években ez egyértelműen határhang volt a hangszeren, és Kurt Redel kitűnő hangszeres kvalitásairól árulkodik.
Ginevra Petrucci – fuvola
Bruno Canino – zongora
Accademica del Conservatorio Santa Cecilia, Roma
2014.03.27.
1) Moderato. Allegro molto vivace 0:23
2) Andantino 3:33
3) Presto 6:24
Már régen nem posztoltam Gary Schocker-el kapcsolatos anyagot. Itt is most tavaly publikált művét játsza, az előadás pedig ehónap 10én volt a Holy Cross Monastery-ban (West Park, NY) a Schocker Flute Retreat keretében.
A másik aktualitás, hogy megtaláltam Kristi Sealy-Miller szakdolgozatát, amely Gary Schocker-el foglalkozik, a dolgozat kapcsán a hölgy velem is felvette a kapcsolatot. Terjedelmes és részletes interjú is helyet kapott az anyagban, rengeteg érdekes információt tudhatunk meg Gary Schocker-ről, és műveinek keletkezéséről is – én már napok óta a dolgozatot olvasom…, amely itt olvasható:
Kristi Sealy-Miller – An Annotated Guide To Gary Schocker’s Music
For Flute And Piccolo
A műből nem csak zeneszerzői munkájáról kaphatunk részletes és átfogó képet, hanem Julius Baker-el folytatott tanulmányairól is megtudhatunk részleteket. Kristi Sealy-Miller munkájához csak gratulálni tudok!
Most pedig jöjjön a darab – Coffee Break
Gary Schocker – Coffee Break
Fumi Kuwajima – zongora.
Holy Cross Monastery, West Park, NY on April 10, 2015, as part of the Spring 2015 Schocker Flute Retreat.
A kotta megvásárolható itt (a link egyben a kottapélda forrása is):
http://www.sheetmusicplus.com/title/coffee-break-sheet-music/19971163
Májusban kerül közlése a Parlando című folyóiratban egy 2014 óta fejlesztett cikkem. Az anyag ezen a blogon is megjelent, mint jelszóval ellátott cikk, nem kevés barátom és kollégám is olvasta. A visszajelzések alapján döntöttem úgy, hogy érdemes lenne a cikket széles körben is “megfuttatni”. Részlet következik tehát “A Böhm-fuvola és metodikájának kialakulása Magyarországon” című anyagomból, amelynek egyébként a nyár folyamán folytatása is lesz. Ez a cikk most van fejlesztés alatt, a Böhm-fuvola megjelenését közvetlenül megelőző időszakkal foglalkozik (1800-1850), quasi a májusban megjelenő anyag “előzménymozija”.
“A kor nagy virtuóza, Giulio Briccardi (1818-1881) is áttért, szintén 1847ben, amikor Münchenben meglátta Böhm hangszerét (neki köszönhetjük az automata bé billentyűt, Böhm ezért a változtatásért sem lelkesedett). Később még is elhagyta a cilindrikus modellt és visszatért a régi hangszerre. A 19. század második felében még is egyre többen térnek át Böhm fuvolájára. A Böhm-fuvolázás térképére Leonardo De Lorenzo (1875-1962) rajzolta fel végleg Olaszországot, illetve Észak-Amerikában is nagy hatást fejtett ki, nem csak szólistaként, de darab és etűd-íróként is. Jellemző történetet ír le könyvében (My Complete Story of the Flute): nápolyi zeneszerzés tanára megkérte mutassa meg neki a modern fuvolát, mert ő még nem látott ilyet – mindez 1907ben! A későbbiekben látni fogjuk, hogy Olaszországban a bécsi hangszerkészítők munkáit követték (régi rendszerű fuvolák), és ez lehetett az oka a késlekedésnek. (Létezik egy levélváltás a fiatal Lorenzo és Köhlert között; a fiatal művész elküldte néhány gyakorlatát a kor elismert pedagógusának, aki azt írta válaszában, hogy „a modern fuvolával, amelyet Ön használ, néhány dolog bizonyára praktikusabb, mint az én régi hangszeremmel”. Ironikus módon Lorenzo ekkor még Milanóban tanult és 13 billentyűs régi fuvolát használt). Ide kívánkozna Giuseppe Gariboldi (1833-1905) is, később térünk vissza rá”.
The Complete Erato Recordings Vol. 1 (1958-1963)
A fenti felvétel-összeállítás lényegében egy válogatás a Rampal-összkiadásból, amely a művész 1954 és 1963 közötti, az Erato kiadónál megjelent felvételeit tartalmazza. Ez az anyag, – amely mintegy 10 cd-ből áll – csak az első kiadvány, a második sorozat már 20 cd-t foglal magában, és az 1963-69ig terjedő időszakot öleli fel. A majdnem egy órás összeállításban, az olasz nyelvű felkonferálást követően (5perc 50sec után) felhangzik többek között a nagyon ritkán előadott, de annál különlegesebb Blavet koncert, valamint olyan pillérművek, mint a Prokofjev szonáta (1. tétel), Martinu szonáta (3. tétel), Hindemith szonáta (1. tétel), Mozart fuvola-hárfaverseny (1. tétel), ugyan csak Mozart korai szonátáiból az F-dúr (1. tétel), valamint (C.P.E.?)Bach g-moll szonáta 3. tétele. A maga nemében egyedülálló, különleges anyagot hallhatunk.
Segédlet az esetleges vásárláshoz:
http://www.amazon.co.uk/The-Complete-Erato-Recordings-Vol/dp/B00SG9SM66
Van akinek eszébe sem jut, van akinek eszébe jut, de nem valósítja meg, és van akinek eszébe jut és meg is valósítja: Ella Dolzsikova a Dongó-t játsza, – de staccato-n!
Римский-Корсаков ” Полёт шмеля” штрих- стаккато
элла должикова Ella Dolzhikova – flute
A felvétel valószínűleg azért kapott ilyen kevés lájkot, mert a ciril betűs cím miatt nehezebb megtalálni. Tehát ha tetszik ne felejtsük el lájkolni a Youtube oldalon!
Joaquín Rodrigo Concierto Pastoral for Flute and Orchestra
Sir James Galway
Philharmonia Orchestra, vezényel Eduardo Mata, 1979 – PREMIER
Mai posztunk tárgya egy különleges felvétel. Joaquín Rodrigo-t mindenki ismeri, ha másért nem, a Concierto de Aranjuez gitárversenye miatt egészen biztosan. A mű lassú tétele igazi klasszikus örökzöld, amely számtalan feldolgozást ért meg máig. Rodrigo fuvolaversenyét Sir James Galway-nak ajánlotta, és ami azt illeti a fuvola virtuóz használatában ennek megfelelően feszegeti a határokat. Nehéz mű, a klasszikus hangvételű 20. századi fuvolaversenyek közül talán a legnehezebb. A kilencvenes évek elején ismertem meg a darabot, és a kottáját rögtön megvettem. 2005 táján úgy volt, be is mutathatom Magyarországon, de végül erre még sem került sor. A darabot akkor két éven át intenzíven gyakoroltam, tehát elég jól megismerem. A koncertet azóta többen is lemezre játszották, a darab bizonyos értelemben egyfajta mérföldkő is lett a fuvolások körében. Ahogy Marcel Moyse generációjának az Iber koncert volt az emblematikus technikai műve, Rampal idejében pedig a Hacsaturján koncert töltötte be ezt a szerepet, úgy tűnik a Galway utáni generációnak az a mű a technikai ugródeszkája. A művet nálunk máig senki sem mutatta be, viszont hallom, a főiskolások néha-néha megtanulják ezt a kegyetlenül nehéz koncertet. Persze Sir James Galway előadásában nem tűnik nehéznek, pedig az egész darab elég magasra van írva, teljesen szokatlan felrakások vannak benne szinte állandóan, a tizenhatod mozgásban alig van szünet. Azt hiszem ez az előadás került kiadásra hanglemezen is. Sir James Galway Rodrigo lemezén még egy másik mű is helyet kapott, a világklasszis fuvolás a szerző Fantasía para un gentilhombre- jét írta át fuvolára. Gitár-zenekar darab ez is, akár csak a Concierto de Aranjuez és kitűnően szól fuvolán. Mindkét mű emblematikus, spanyol gitárdarab, pedig a szerző – aki három éves kora óta szinte teljesen világtalan, – érdekes módon soha sem játszott ezen a hangszeren, viszont hegedülni és zongorázni tanult, és az utóbbi hangszert virtuóz módon kezelte is. Műveit Brille-írással írta.
Az itt következő ősbemutató-koncertfelvételből a második tételt nem találtam, amely egyébként nagyon hasonló hangvételű, mint Concierto de Aranjuez híres lassú tétele. Sajnos úgy tűnik csak az első és utolsó tétel érhető el Galway előadásában az interneten. A koncert végén a a zeneszerzőt a közönség, s szólista és a karmester együtt ünnepli.
Emily Beynon Les Six cd-jéről
Emily Beynon-ról eddig nem volt szó – nagy kár… Versenygyőzelmeit nehéz lenne felsorolni. Mielőtt az Royal Concertgebouw Zenekar szólófuvolása lett, a BBC Walse-i Nemzeti Zenekar és a Glyndebourne Touring Opera szólistája volt. Nem elhanyagolható részlet, hogy Royal Academy of Music-on William Bennett tanítványa volt, míg Párizsban Alan Marion irányításával képezte magát. Nem teszek rá kísérletet, hogy felsoroljam milyen műveket írtak neki, illetve születtek az ő felkérése nyomán, mint ahogy azt sem sorolom fel hol koncertezett szólistaként – gyakorlatilag mindenütt. A walse-i születésű fuvolaművésznő Magyarországon soha sem járt, sem szólistai, sem tanári minőségében. Ez annál is különösebb, mivel Európában elő, ma is aktív szólistáról van szó…
D’Album des Six című lemeze gyakorlatilag kapcsolódik a pontosan egy héttel ez előtt bemutatott Ransom Wilson anyaghoz – a két lemezfelvétel között 10 év telt el, Emily Beynon felvétele 2000 áprilisában készült. Szerettem volna bemutatni még egy Les Six tematikájú felvételsorozatot, amely ráadásul online meg is vásárolható. A felvételsorozat abban különbözik az ebben a tematikában készült anyagoktól, hogy itt nem csak a Hatok által írt összes lehetséges fuvola-zongora művet megszólaltatják az előadók, hanem szólózongora muzsikájukból is ízelítőt kapunk. De, hogy a fuvola-zongora összeállításnál maradjuk olyan kuriózum-műveket is hallhatunk, mint Auric Aria-ja, vagy az Imaginées I, amely egy több műből álló sorozat első darabja volt. Ugyan csak különleges lehet a múlt keddi bejegyzésben is említett szerző, Louis Durey darabja, amely 1974ben íródott, tehát a szerző kései műve. Ez pedig a Deux Dialogues, meglepő módon szólófuvolára írt darab, Durey a művet Jacques Le Trocquer-nek ajánlotta. Erről a darabról itt és most hallottam első alkalommal, csak úgy mint Tailleferre Pastorale-járól is. Honegger esetében a Románc, és a Sacha Derek La mauvaise pensée című színpadi művéhez írt, és René Le Roy-nak ajánlott Kecsketánc itt is megkerülhetetlen. Természetesen Poulenc szonátájával, míg Durey és Milhaud szonatinájával képviselteti magát a lemezen. Ez utóbbi – a Louis Fleury és Jean Wiéner által 1923ban bemutatott darab – itt is a műsor záródarabja, míg a Poulenc szonáta a nyitómű.
Két tétel Milhaud sorozatából saját átiratomban. Az élő felvételen Vitányi Jelena zongorázik.
TIJUCA
GAVEA
Talán soha annyi kalandom nem volt hangfelvétellel, mint Ransom Wilson Les Six (1990) című anyagával. Már az is érdekes ahogy hozzá jutotta. Valamikor a kilencvenes évek elején Bodoky Gergely hozta Németországból, vagy New Yorkból – már nem emlékszem. De a lényeg, hogy egy kiárusításon több audió kazettához is hozzá jutott, nagyon olcsón, de az is lehet, hogy ingyen. A kazettákat megosztotta vele, és lemásoltuk egymásnak ( többek között így került hozzám Galway és Debost Telemann duószonáta kazettája is, ami abszolút kuriózum). Köztük volt a Ransom Wilson kazetta is, a Les Six. A francia Hatok-ról va szó, ugye álmunkban is tudjuk ki ők?
Francis Poulenc (1899-1963)
Arthur Honegger (1892-1955)
Darius Milhaud (1892-1974)
Georges Auric (1899-1983)
Louis Durey (1888-1979)
Germaine Tailleferre (1892-1983)
Csak a rend kedvéért: Tailleferre a kép bal alsó sarkában látható, a központi nőalak Marcelle Meyer zongoraművésznő.
A Les Six típusú lemez egyébként igen kedvelt a fuvolások körében, noha nálunk soha sem készült hasonló anyag – legalábbis nem tudom, hogy a Hungaroton-nál készült-e valaha ilyesmi. A fuvolások alapvetően ugyan úgy közelítik meg ezt a tematikát, már csak azért is,mert vannak megkerülhetetlen darabok, és vannak szerző, akik viszont elég böjtösen mérték a fuvolamuzsikát. Poulenc szonátája és Milhaud szonatinája minden felvételen szerepel, csak úgy mint Louis Durey Szonatinája op.25 (1925) erről a szerzőről mindjárt egy kicsit bővebben is szó lesz. Ez a három mű megkerülhetetlennek látszik, már csak azért is mert Durey nem írt ezen kívül mást (ha eltekintünk a Deux Dialogues-tól). Auric és Honegger esetében már egy kicsit több a mozgáslehetőség, míg Tailleferre fuvolaszempontból kakukktojás, ugyan is ő szinte semmit sem írt fuvolára. Mr. Wilson ezt úgy oldja meg, hogy a hegedűszonátát írta át, amelynek utolsó tételében igen meggyőzően ad virtuóz megoldásokat, noha maga a mű, érzésem szerint minőségileg elmarad a többi kompozíció kvalitásai mögött.
Egészében véve az anyag akkor számomra nagyon különleges volt, és a fuvolázás is nagyon tetszett. Rengeteg ötletet vettem erről a kazettáról, mondhatom, hogy évtizedekig ebből éltem. Itt halottam első alkalommal a Milhaud Szonatinát, aminek később a kottáját is megtaláltam a miskolci zeneműkönyvtárban. Ennek hatására diplomán és a rádióban is játszottam ezt a művet. És itt hallottam elsőként Honegger Románc című igen rövid , de nagyon szép darabját. Kottájához csak jóval később jutottam hozzá. Ugyan így jártam Poulenc Ivon Printemps-nek ajánlott Les chemins d’lamour című dalával, amelyet Mr.Wilson fuvolára adaptált. Ehhez is csak a közelmúltban tudtam hozzá jutni és többször is játszotta. Visszatértve Milhaud-ra van még néhány tétel a felvételsorozatban, amely a Saudades do Brazil zongoradarabsorozatból vett a fuvolművész, és alighanem saját átirata. A átírás megoldása egyébként megegyezik Claude Levy hegedű-zongora verziójával, ezt a kottát megtaláltam nálunk valamelyik kottatárban, és át is írtam belőle tételeket, amelyeket a rádióban is játszottam. ( Egyébként a zongoradarab sorozat két kötetes, és idővel az eredetit is megvettem, hogy lássam az elsődleges forrást ).
De, jaj mit tettem!? Én szerencsétlen kölcsön adtam a kazettát (az “eredeti” másolatot, az egyetlent) valakinek, aki aztán persze, naná, hogy nem adta vissza és bottal üthettem a nyomát. Tudom ki az, de nem írom ide a nevét… Persze akkor megfogadtam, hogy soha többet kölcsönbe semmit… Fordulat tavaly ősszel történt az ügyben, amikor is megtaláltam leölthető formában a neten ezt a lemezt. Mondhatom nagy volt az örömöm, és meg is vettem az anyagot. Ebből a több, mint 20 éven átívelő történetből persze sokat profitáltam, azon kívül is, hogy azóta nem adok kölcsön semmit. Ami Ransom Wilson-t illeti kitűnő fuvolás. Nem csak amerikában, de Rampal-nál is tanult, stílusa – számomra legalábbis – nem teljesen amerikai, ezért bátran ajánlom azoknak, akik ismerkednének az észak-amerikai hangütéssel, de idegenkednek tőle. Formálása biztos, izléses, technikája pazar, hangja kissé sötét, (ez a hangszín abban az időben kifejezetten divat volt ). Rampal egyébként közös lemezt is készített Mr. Wilson-al. A fuvolás aktív karmester is, és ő találta meg nemrégiben Poulenc szólódarabját, az igen rövid, Berc de la Ruin-t, amelyet már bemutattam korábban. Mr. Wilson a Powell cég művésze, ő játszik a cég jubileumi cd-jén szintén francia repertoár darabokat. Kitűnő lemez ez is, de sajnos ezzel a felvétellel itt és most nem foglalkozunk.
Louis Durey (1888 – 1979)
Most pedig lássuk Durey-et, és ezzel kicsit a repertoár sorozatomra térek át. A kottát ennek a lemeznek a hatására rendeltem meg. Még nem játszottam a művet, de úgy általában is a fuvolások ritkán tűzik műsorra. Gondolom azért, mert bár a darab tipikusan francia fuvolazene, szerzője mégis erősen tartózkodik a virtuóz elemektől. Kissé rejtélyes, ködös hangvételével, – amelyet a szerző aszimmetrikus ütemek használatával ér el - teljesen más hangulatot képvisel, mint általában ennek a korszaknak a repertoárja. Sokkal több benne a hangi elvárás, mint a technikai elem. A mű egészében véve egy magabiztos, ugyan akkor öntörtvényű zeneszerzőt sejtet. Ezt Durey elég különleges életútja is igazolni látszik. Apja üzletember volt, a szerző pedig autodidakta, az 1914 L’Offrande Lyrique című műve az első francia dodekafon zene. Elsőként távozott a Hatok csoportjából, mert összekülönbözött Coucteau-val. Későbbiekben zenekritikát írt és újságírással foglalkozott, és egyre inkább szélsőséges politikai nézeteket vallott. Zenéje ennek nyomán kezdett elsekélyesedni, művészete politikai töltete miatt visszhangtalan maradt. A 60as, 70es években már Ho Chi Minh és Mao verseit zenésítette meg. Fuvolaszonatinája méltán egyik legjelentősebb műve. Itt hallgathatjuk meg – (nem Ransom Wilson előadásában).
