Májusban kerül közlése a Parlando című folyóiratban egy 2014 óta fejlesztett cikkem. Az anyag ezen a blogon is megjelent, mint jelszóval ellátott cikk, nem kevés barátom és kollégám is olvasta. A visszajelzések alapján döntöttem úgy, hogy érdemes lenne a cikket széles körben is “megfuttatni”. Részlet következik tehát “A Böhm-fuvola és metodikájának kialakulása Magyarországon” című anyagomból, amelynek egyébként a nyár folyamán folytatása is lesz. Ez a cikk most van fejlesztés alatt, a Böhm-fuvola megjelenését közvetlenül megelőző időszakkal foglalkozik (1800-1850), quasi a májusban megjelenő anyag “előzménymozija”.
“A kor nagy virtuóza, Giulio Briccardi (1818-1881) is áttért, szintén 1847ben, amikor Münchenben meglátta Böhm hangszerét (neki köszönhetjük az automata bé billentyűt, Böhm ezért a változtatásért sem lelkesedett). Később még is elhagyta a cilindrikus modellt és visszatért a régi hangszerre. A 19. század második felében még is egyre többen térnek át Böhm fuvolájára. A Böhm-fuvolázás térképére Leonardo De Lorenzo (1875-1962) rajzolta fel végleg Olaszországot, illetve Észak-Amerikában is nagy hatást fejtett ki, nem csak szólistaként, de darab és etűd-íróként is. Jellemző történetet ír le könyvében (My Complete Story of the Flute): nápolyi zeneszerzés tanára megkérte mutassa meg neki a modern fuvolát, mert ő még nem látott ilyet – mindez 1907ben! A későbbiekben látni fogjuk, hogy Olaszországban a bécsi hangszerkészítők munkáit követték (régi rendszerű fuvolák), és ez lehetett az oka a késlekedésnek. (Létezik egy levélváltás a fiatal Lorenzo és Köhlert között; a fiatal művész elküldte néhány gyakorlatát a kor elismert pedagógusának, aki azt írta válaszában, hogy „a modern fuvolával, amelyet Ön használ, néhány dolog bizonyára praktikusabb, mint az én régi hangszeremmel”. Ironikus módon Lorenzo ekkor még Milanóban tanult és 13 billentyűs régi fuvolát használt). Ide kívánkozna Giuseppe Gariboldi (1833-1905) is, később térünk vissza rá”.