the FluteBlog

Ame no nori fue és változatai

Nagy Ákos szólófuvolaművéről, az Ame No Nori Fue-ról váltottam néhány szót a szerzővel, kísérletet téve arra, hogy összefoglaljuk az elmúlt évek alatt keletkezett egyes verziókat – ha lehet, felvételekkel is illusztrálva – illetve ennek kapcsán néhány további gondolatot is megosztottunk.

Az első felvétel – Détári Anna előadásában:

Mi, hangszeres játékosok a klasszikus zene megközelítésekor megtanultuk, hogy alapvetően a kottát kell megszólaltatni, és nem árt az adott korral és kulturális háttérrel némiképp tisztában lenni. De nekem úgy tűnik, hogy az Ame no nori fue esetében inkább a hangulat a döntő és a kulturális hátterével az ami döntő.

N.Á.: A darab egyébként nem előadónként, hanem jószerivel előadásonként változik. Jelenik Krisztián, Siklósi Kristóf, Bán Máté, Bánki Berta, – hogy csak azokat említsem, akikkel nincs felvétel – is rendre mindig máshogy adják elő. Ez nem az „ahányszor megszólal, mindig más és más” felfogás miatt van így, hisz ez nem egy Beethoven szimfónia. Vélhetőleg a darab fejlécére kiírt utasítás sarkalja őket erre. Illetve talán az is, amikor velem dolgoznak, mert arra bátorítom őket, hogy párbeszédet folytassanak műveimmel és más szerzők műveivel is, hisz a muzsika nem egy enyv segítségével kifeszített vászonra festett portré kép. Az, amit és az, ahogy festünk is folyamatosan változik a zenében, hiába azonosak a határvonalak.

Ezt akartam kérdezni, hogy a darab fejlécére írt utasítással eleve egyfajta “egyszemélyes színház” felé akartad irányítani az előadót?

N.Á.: Nem, nem volt ilyen szándékom. Az azonban felmerült bennem többször is, hogy valahogy le kell bontsam a megszokás és a rutin falait. Mivel a legtöbb hangszeres játékos, ahogy említetted is megtanulta, hogy alapvetően a kottát kell megszólaltatnia és nem a zenét, ezért ismét ehhez szerettem volna visszavezetni az előadóimat. Van, valami, ami már a lejegyzés előtt szólt és lesz valami, ami a lejegyzés után fog majd szólni. Döntően ezt hívjuk zenének. Az erre való ügyes, vagy ügyetlen megoldások koránt sem mind rögzítettek. S itt most nem feltétlen csak erről a darabról beszélek.

Matuz Gergő például meghajolt és letérdelt a mű végén a 2017-es Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban tartott májusi Japán Napok alatt. Erre nem én kértem, maga tett így, mindenféle intenció nélkül. A darab hívta ezt a fajta megközelítést létre, azt hiszem. Ebben nyilván nagy szerepet játszik az általad is felvetett szociokulturális háttér.

Matuz Gergővel:

Nem tudom már mi a kronologikus sorrend, hogy melyik verzió után, melyik verzió következik. Bennem ez már teljesen összekeveredett. Nagyon sokszor hangzott el már a mű 11 év alatt. Próbálok arra törekedni, amit Bartók vallott, illetve saját praxisában meg is valósított, hogy egy adott mű sose hangozzék el ugyanúgy, hisz éppen a rutintól és a bevett gyakorlatoktól távolít. Emiatt változik akár a tempó, a dinamika, még hangok és formarészek is átkerülhetnek teljesen más helyekre is. A darab sorsa ugyanúgy bizonytalan és állandóan mozgásban van, mint az életben bármi.

Nem mindegyik művemmel van ez így, de ez a magatartás jellemző rám mégis. Bizalmatlan vagyok a kottával szemben, ahogy ezt többször jeleztem is.

Ittzés Gergővel a Műcsarnokban, elektronikusan (ez részlet…):

Már régebb óta meg akarok kérdezni valamit az Ame no-val kapcsoltban, nevezetesen, hogy a darabban döntő szerepet játszik egy kvártból és nagy szekunkból álló motívumcsíra (összesen egy T5 távolság). Ez egy nagyon kicsiny építő elem, (ennél kisebb már csak akkor lehetne, ha két hang lenne, ami egy hangközt ír le) volt előtted valamiféle példa, tapasztalás a távol-keleti zenéből?

N.Á.: Igen, határozottan volt. Ebben a művemben, a fuvolanégyesemben [Veiled wince], a Soli[e]tude-ben, A gyermek Nārāyaṇ(a) című duó/trió darabomban, de akár a fentebb már említett Chiaroscuro-ban és elektronikus műveimben is, pl. a Recitazioni-ban, vagy másokban is távol-keleti zenék vázát használtam. Igyekeztem annyira megismerni mind a mon-khmer, mind a gamelan, mind a japán és az indiai zenei kultúrákat, hogy valóban mélyebb gyökerükig hatolhassak. A gagaku-t kivéve volt szerencsém élőben is hallani ilyen előadókat, zenekarokat a helyszínen, tehát nem stilizált és eleuropaiasodott formában.

Angor Watban ilyen zenekarok “kísérik” a látogatókat:

Az Ame no nori fue-ban igazából másról se szól a kompozíciós játék, mint arró, hogy az a nagyon kevés hangról és a fisz központi szerepéről. Lessing-el feleselve paradox módon pont ez a tiszta kvintet kitöltő motívumcsíra dekonstruálja a darabot. Egyébként rokon a magyar népzene egyik legfőbb sajátosságával is ez a moívumcsíra, annak ellenére, hogy a mi zenénk ahemiton, vagyis félhang nélküli. A kvárt-szekund modellre gondolok. Igen gyakori a dó-szó-lá finálisz képlet.

Teruhisa Fukuda, aki shakuhatchi sensei, mikor megmutattam neki az Ame no nori fue-t és a Soli[e]tude-öt, csak annyit felelt rá, hogy tetszik neki, hogy ráérek, van mindenre idő és bár hallani az inspirációs forrást mégis nagyon más, mint a tradicionális japán zenék. Azt külön kiemelte, hogy “amikor én szélhangot [a shakuhatchi egyik befúvására érti] játszom kissé hosszabban teszem azt és nem fölfelé, hanem jobbra és balra irányítom a hangot.”

Veiled wince (Fátyolos rezdülés) ea.: Kaczander Orsolya, Matuz István, Matuz Gergely, Fülep Márk – fuvola

Említteted a 10 évet, és arra gondoltam, hogy a darab máig tartó előadói népszerűsége, “életrevalósága”erősen köszönhető annak, hogy az előadás megújítható, illetve előadónként és előadásonként is változik. Milyen szerzői, vagy éppen emberi magatartás munkál Benned, hogy ennyire nyilvánvalóan elengeded a mű és az előadó kezét? Van előtted zenetörténeti példa?

N.Á.: Igen, hogyne. Európában jelenlegi ismereteink szerint döntően nem írták le évszázadokig a versenyművek kadenciáit a szerzők, hisz azt a versenymű előadóira bízták. A jazz és az úgynevezett szabad zene gyakorlata is ezt a fajta előadói megközelítést erősítik. Valamint ott van az Európán kívüli tradicionális zenék és népzenék birodalma, ahol eleve a rögzítés elindítója a zenének és nem kerékkötője.

Ha le is van jegyezve az adott zene, akkor az pusztán a kontúrja, a körvonala, vagy csak szavak, kifejezések segítségével próbálja meg vélhetőleg tudatosan pontatlanul rögzíteni, hisz a hagyomány tovább örökítése és a tan átadása nem a megszilárdításban, hanem az organikus fejlődésben, organikus változásban rejlik.

Bizonyosan e három magatartás befolyásolta az Ame no nori fue-hez hasonló több verzióban is létező műveim lejegyzését. Persze nem elhanyagolható az sem, amit a logisztikai szempontok hívnak életre. Chiaroscuro című ütőhangszeres ciklusom nem véletlenül létezik ütőhangszeres szeksztett, preparált zongorás és elektronikus verzióban is.

Bán Máté előállt egy a FSZEK Zenei Gyűjteményében tartott koncertünk során azzal az ötletével, hogy Ruptura című, Détári Annának altfuvolára írt, művem basszus hangszeren jobban szól(na). Azóta is így interpretálja ő is, és nővére Bán Annamari is.

De hogy mondjak egy másik példát is. Idén március közepén Hollandiába utazom előadásokat tartani és koncertezni. Amszterdamban Kis “Dodó” Dorottya furulyaművész fogja megszólaltatni fuvolára írt darabjaim némelyikét, illetve velem közösen fog, műveimet alapul véve, komprovizálni.

Hasonlóra törekszünk az idén januárban alakult Ensemble Aliquot-al is. Egyrészt előadjuk a műveket, másrészt az adott darabok alá, fölé, mellé improvizálunk. Tehát részint kompozíciós, részint improvizációs, tehát komprovizációs munkát valósítunk meg.

Ame no nori fue paraphase – a darab második verziója:

A darabból máig két notáció létezik. Mi ennek az oka, története?

N.Á.: Ami az Ame no nori fue-t illeti, ott kettőnél többről tudok, de az is lehet, hogy tévedek. Elvégre ennek fenntarthatom a jogát. (nevet). Vagy az is lehet, hogy bizonytalan, esetleg rendetlen, vagy netán újból és újból a már ismertet felülíró vagyok. Bosszantó és fárasztó jellemvonás lehet mindegyik.

Az előadói szabadságot tekintve ennél a konkrét darabodnál szerinted hol húzódik a határ? Mi az amikor már nem az és úgy szól, ahogy “megkomponáltad”?

N.Á.: A választ máshonnét kezdem és bízom benne, hogy mindenki megérti. Lehet még én is (nevet).
Történt nem oly rég, vagy tán már igazán régen, de az is lehet, hogy tegnap… de történetem szempontjából igazából mindez nem is fontos. Két ember elment Zhaozhou Congshen-hez.

Zhaozhou Congshen fogadta őket.

- Honnét jöttél? – kérdezte Zhaozhou Congshen az elsőt.
- Északról. – felelte az.
- Északról? – kérdezett vissza a mester.
- Igen, északról! – válaszolta az.
- Rendben. Menj igyál egy teát! – mondta Congshen.
- Honnét jöttél? – kérdezte Congshen a másodikhoz fordulva amazt.
- Délről. – válaszolta.
- Délről? – kérdezte ugyanazzal a hangsúllyal Congshen, mint az előbb a másikat.
- Igen délről. – felelte az.
- Rendben. Menj igyál egy teát! – mondta Congshen.

A szolgáló – mert a zen mestereknek mindig is volt szolgálójuk – látva és hallva a történteket Congshen elé sietett és a következőt kérdezte tőle:
- Mester! Hogy lehet az, hogy a két ember, két különféle helyről jött és te mind a kettőnek ugyanazt mondtad, hogy menjen és igyon egy teát?
- Szolgáló? – szólította meg Congshen, – Menj igyál egy teát!

Angeliki Sousoura videója – Ame no nori fue:

Nagy Ákos néhány műve Göllesz Zoltán kiadásában: http://hangverseny.hu/akos-nagy/