Népi haránt

Ha a magyar népi hangszerekre gondolunk aligha jut eszünkbe a harántfuvola. Így voltam ezzel én is egészen a legutóbbi időkig, amíg elém nem került Sárosi Bálint gyűjtéséből néhány adat. Majdnem 60 éve, 1961 decemberének utolsó napján a híres népzenekutató Zádor (Baranya megye) községben tartózkodott, ahol Német Vincétől gyűjtött adatokat. Az egyik felvételen a 70 éves nyugalmazott kanász – ahogy Sárosi Bálint feljegyezte – egy “magakészítette flótán” játszott, amelyre nyugodtan mondhatjuk, hogy harántfuvola. Meg kell jegyezni, hogy a felvétel végén maga Német Vince adja meg a hangszer nevét, és – bár Sárosi megjegyzi, hogy a flóta “oldaltfújós”, azaz haránt – ezt az adatközlő nem tartja annyira fontosnak, szerinte “csak flóta“. A népzenekutató fotóin teljesen egyértelműen látszik, hogy ez barokk-jellegű fuvola, mindössze a disz-billentyű nem jelenik meg rajta. Sajnos a hozzáférhető adatbázisokból nem derül ki, hogy Német Vince hol és mikor készítette az egyetlen darabból készült fuvolát, illetve kitől leste el a készítés fortályait. Mellékeltem lejjebb egy nagyítható képet is, amelyen látható, hogy eléggé precíz munkáról van szó.

A nagyítható képe:

Az általa játszott zene – amely a Zenetudományi Intézet állományában található itt – nem más, mint a Kicsi nekem ez a ház kezdetű népdal. Sajnos a zenét nem lehet beágyazni, tehát új ablakban nyílik meg. Érdemes közben a kottát figyelnünk – szintén a Zenetudományi Intézet adattárából vettem le – mert Német Vince, ha az általa játszott hangnemben és hangterjedelemben nem jön ki a dallam egyszerűen túlfújja a hangszert. Sajnos csak ez az egy felvétel lelhető fel ezen a fuvolán.

A kotta linkje itt található.

A fenti sajátkészítésű hangszer valóban nagyon érdekes, de Sárosi Bálint adatai között még akad fuvola bőven, igaz inkább gyári modellek. Néhányat belinkeltem ide, mert érdemes a nagyítható képeken jobban is megvizsgálni őket. Közben azt sem haszontalan megfigyelni mennyire avatottnak tűnik néhány játékos testtartása, némelyik fotó akár egy fuvolaiskola illusztrációja is lehetne.

Egy Recskről (Heves megye, 1961) származó képen Zsidai József (79) “balkezes fuvolán játszik” – ám maga a C-lábas hangszer, amely nyilvánvalóan gyári készítésű – nem tűnik balkezesnek. Zsidai József ugyan úgy használja, ahogy sok mai ír fuvolás, aki ír tradicionális zenét játszik, testtartása laza, már-már “jazz-es” benyomást kelt.

Nagyítsuk maximumra a fenti és az itt következő képet, mert a fuvola végén található zárógyűrű nagyon hasonló mindkét hangszeren. Itt a fuvola d-lábas, de könnyen lehet, hogy a gyártó ugyan az, viszont erről Sárosi nem közöl adatot. Az adatközlő a perbete-i Dobi Mihály (66), aki meglepően szabályosan tartja a hangszert.

A következő képen egy összetettebb modellt láthatunk, a zárógyűrű itt is hasonló az előzőekhez. A fuvola a lakitelki (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) Zámbori Lajos (77) kezében van. A kéz- és szájtartás itt is meglehetősen avatottnak tűnik, különösen a bal kéz tekintetében.

Egy viharvertebb darabot láthatunk Bagoly Lajos (60) kezében (Sáránd, Hajdú-Bihar megye, 1961.). Erős nagyításban a fuvolán saját javítások nyomai látható és a lábrész is megviseltebb.

Vámosi János (72) Pestről hozatta azt a piccolo-féleséget, amelyet Öreglak-on (Somogy megye) kapott lencsevégre Sárosi Bálint. Mintha fém záró gyűrűk lennének a hangszer mindkét végén.

Egy másik piccolo-féleségget zárjuk a sort, ezzel kicsit visszautalva az első képre, illetve fuvolára. Az adat ezúttal Vikár László gyűjtéséből való, 1954-ből. A helység Karád (Somogy megye), a játékos Miklai Mihály (52), foglalkozására nézve iskolamester és harangozó. A legnagyobb nagyításban nézve nincsenek fém gyűrűk a hangszeren, amelynek lábrésze kissé furcsán néz ki, mintha hiányozna róla valami. Mindenesetre nehéz eldönteni még maximális nagyítás mellett is, hogy a piccolo-féleség fej részének a vége esztergált, vagy inkább egy dugó zárja le. A lábrésznél látható kiszélesedésnél is felmerül az esztergálás lehetősége. Mindezekkel egybevetve a hangszer kialakítása közel sem olyan “míves”, mint az előző esetben, vagyis nem tűnik gyári darabnak, talán népi készítésű lehet…

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy a “harántfuvola magyar népi hangszer” lenne, de jelenléte a népi kultúrában mindenképp meglepő, még akkor is, ha valószínűleg a műzenéből ismert modelleket másolták. Tehát izgalmas elfoglaltság lehet ha a Zenetudományi Intézet rendkívül jól kialakított adatbázisaiban böngészünk fuvolás szemmel és füllel.

Posted in Napról-napra, mp3 | Tagged , , | Leave a comment

Kitty of Corlean

Tudom, hogy kicsit be vagyok sózva a barokk fuvolával, meg nem is az én asztalom ez, de itt egy otthoni felvétel 2019 szeptemberéből – Kitty of Corlean. A tradicionális ír dallam Rudolf Tutz barokk fuvoláján szólal meg, a feldolgozás Thomas Lindsay Elements of Flute-playing (1828-30) című munkájából való.

Posted in Napról-napra | Tagged , , | Leave a comment

Sir James Galway születésnapján

Végre… a koncert, amire egy életet kellett várnom. Az Ibert Fuvolaverseny volt az a felvétel James Galway-tól, amit rongyosra hallgattam lemezen és kazettán is. Volt olyan időszak, hogy szó szerint minden nap meghallgattam, de előben – bár sokminden mást hallhattam vele – ezt a darabot soha nem hallhattam. Most végre itt a lehetőség egy egészen kivételes, 1975-ös felvétel formájában, azokból az időkből, amikor Galway világszintű szóló-sztár karrierje elkezdett kibontakozni.

Ami a felvétel egészén nagyon feltűnő mennyire kiforrott megoldásokkal, megformálással szólaltatja meg a darabot az ekkor 36 éves Galway. A második tétel muzikalitása, intonáltsága utolérhetetlen, teljesen egyedülálló ma is. A harmadik tétel utolsó oldalán a rettegett kadenciát egészen kivételes magabiztosággal teszi oda. Aki játszotta a darabot – mindhárom tételt együtt – az pontosan tudja mekkora kihívás ez.

ISTEN ÉLTESSEN, Sir James Galway!

Posted in Napról-napra | Tagged , | Leave a comment

Lappangási idő

Érdekes írást közölt november 23-án a ZENEkar című internetes portál, amelyben a Bach 2 Future konferenciáról számolt be. A cikk itt olvashat .

Az idén élőben tartott konferencián négy fővárosi zenekar vezetője vett részt: az Óbudai Danubia Zenekart Hámori Máté, a Budafoki Dohnányi Zenekart Hollerung Gábor, a MÁV Szimfonikus Zenekar Lendvai György, és a Concerto Budapest-et Keller András képviselte – a beszélgetést Zsoldos Dávid, a Magyar Zenei Tanács elnökeként vezette.

Kiragadnék néhány mondatot, amin nem csak megakadt a szemem, de kevés hijján majdnem lefordultam a székről – lássuk:

Az alapfokú zeneoktatás rendbetétele és az ehhez való forrásbiztosítás mindenképpen prioritás (…) A jelenlévő szimfonikus zenekarok vezetői megkongatták a vészharangot: az utóbbi időszak próbajátékai tragikusan rossz színvonalat mutatnak, a frissen végzett zeneakadémisták egyértelműen nem tudják az elvárt szintet megugrani.

Nos, a dolog érdekessége nem maga a sarkos kijelentések sora, hanem az, hogy – úgy tűnik – elérte az ingerküszöböt az, amit mi, zeneiskolai tanárok már körülbelül 15 éve mondunk folyosói magán beszélgetések, vizsgák és felvételik alkalmával.  Roppant érdekes módon senki sem hallgatta meg észrevételeinket, pedig már másfél évtizede látjuk, hogy óriási a baj. Tudniillik senki nem akar már zenésznek menni, a tanulók – ha jönnek – azért jelentkeznek zeneiskolába, hogy a napköziben töltött délutánjuk színesebb legyen. És nem azért jelentkeznek, mert számukra a művésszé válás bármilyen perspetivát jelentene. Jelentős múltra visszatekintő vidéki és fővárosi zeneiskolák lasszóval fogják a gyerekeket, a tanárok évről-évre élet-halál harcot vívnak azért, hogy meglegyen az óraszámuk. A zenetanulás privilégizált szerepének már jó ideje vége van, és egyet kell értenem a konferencia résztvevőinek megállapításával: ez egy egyre gyorsuló lejtő.

A zeneiskola, mint önálló képzési forma ma már nem vonzó sem a szülőknek, sem a gyerekeknek. Miért? Ennek számos oka van, például… A heti két hangszeres és két szolfézs óra olyan logisztikai feladatot jelent a családoknak, amely a legtöbb esetben nehezen kivitelezhető. És amikor az iskolai elvárások besűrűsödnek elsőként dobják be a zeneiskolát, hiszen ez viszi el a legtöbb időt. Arról nem beszélve, hogy a félévente kötelező megmérettetéseken még akár rosszabb jegyet is kaphat a gyermek, ha úgy jön ki a lépés… A zeneiskolának illetve zenei képzésnek olyan presztízs-ágazatokkal kéne konkurálnia – sikeresen – mint a nyelvtanulás, a számítástechnika és a sport. A magyar zeneoktatásnak ezekre a kihívásokra idáig még csak nyomokban sem sikerült választ adnia.

Ezek után a tanár két dolgot tehet: vagy alkalmazkodik és megpróbálja szolgáltatás-szerűre kalibrálni ezt a különórafajtát – a zeneiskolát. Vagy ott a másik út – ehhez több kolléga már-már irracionális módon ragaszkodik – amely szerint a színvonalat bármi áron meg kell őrizni és bizony ki kell tenni azt, aki nem ide való. Mondják ezt úgy, hogy nincs kiből válogatni és ezek a tanszakok az idő múlásával önmaguk alatt vágják a fát (amíg van fa…).

Ahhoz, hogy strukturálisan értsük miről van szó – a nem szakmabeli olvasókhoz szólva – meg kell érteni, hogy a magyar zenei képzés olyan felépítésű, hogyha az alsó-fok (zeneiskola) erodálódik akkor az összes feljebbvaló képzési forma szépen, lassan összeomlik – ezt látjuk most. Hozzáteszem ez nem minden országban van így, ez a hazai felépítés sajátja, amely egy egészen szűk folyosót alakított ki a zenei képzésben való előrejutáshoz. Mindez persze remekül működött egészen addig, amíg volt presztízse a zenei képzésnek és szakmának. Ma már ez teljesen megszűnt, elsősorban azért – és ez a végső ok – mert a zenész szakmából egyszerűen nem lehet megélni. Ez a művész-tanár életforma, amely egykor sokak számára vonzó és vágyott létforma volt, mára teljesen kimerült, mind anyagi, mind társadalmi megbecsülés szempontjából. Ma egy hangszeres tanár, vagy bármilyen fokú elméleti zenetanár, illetve zenekari zenész ádáz küzdelmet folytat azért minden hónapban, hogy valahogy fenntartsa magát. Tíz éve volt egy enyhe fellendülés ezen a területen, ám mára nyoma sincs ennek a tendenciának, amely úgy általában a pedagógusok és a zenész-pedagógusok terültének erkölcsi és anyagi felzárkóztatását lett volna hivatva érinti.

Nincs  tehát semmi meglepő abban, amit a konferencia résztvevői megfogalmaztak – mindössze az a furcsa, hogy mindez éppen most kezdett “kiborulni”. Idézek néhány “kedvcsináló” mondatot a fenti cikkből, amelyet feltétel el kell olvasni teljes terjedelmében:

(…) a Zeneakadémián frissen végzett hangszeresek ugyanis hosszú évek óta egyre inkább képtelenek megugrani a próbajátékok követelményeit. Nemcsak a zenekari munkára nem készítik fel őket, de a hangszerjáték technikai elvárásait is jelentősen alulmúlják.
(…) [Ha] béremelés nem kerül be az alapfokú zeneoktatásba, a világszínvonalú magyar zenei élet rövid ideig maradhat talpon.

Nos, a tekintélyes zenekari vezetők summás megállapításával botorság lenne vitatkozni, mindössze annyit tehetek hozzá kollégáim nevében is, amit fentebb is írta: mi már ezt megmondtuk…

Persze kérdés, hogy mindezen információk fényében a vitathatatlan szakmabeli tekintélyek által megfogalmazott problémák elérik e az ingerküszöböt egy olyan iránytói rendszerben, ahol minden és mindenki központosítva van, ahol semmilyen intézménynek nincs már autonómiája. Ilyen körülmények  között a “központi” megoldás egy olyan vízióban csúcsosodhat majd ki, amely csupán egy újabb adminisztratív “bukfenc” lesz a felsőbb irányítok részéről, amelynek végén kijelenthető, hogy minden a legnagyobb rendben van.

És itt jön elénk egy másik probléma. Ugyan is nem csak az a baj, hogy már józan ésszel senki sem akarja zenésznek képezni magát, mert egyszerűen ez nem megélhetési perspektíva (mert valójában ez a probléma gyökere), hanem a másik oldalon ott vannak a végtelenségig ismételgetett siker-mantrák. Mire gondolok? A tehetségprogramok, tehetségközpontok rendszerére, a továbbképzésekre, a különféle tehetségkutató show-ra, amelyek pusztán arra hivatottak, hogy kijelenthető legyen – minden jól van úgy, ahogy van. Ehhez társulnak még a felsőoktatási intézményekből konzekvensen áradó  “valóságtagadó” megnyilatkozások, amelyek szintén a siker-mantrák önigazoló és – a fenti cikk ismeretében már mondhatjuk – hazug illúziójába ringatnak, akit tudnak.

És végül itt van még az a rendkívül romboló jelenség, amely mára olyan mértéket öltött, hogy önmagában elég lenne a művészeti terület hanyatlásához. Ezt belsős-szakmai körökben úgy szoktuk megfogalmazni, hogy “nem a megfelelő ember van a megfelelő helyen” – vagyis más szavakkal: alapértelmezett lett az alkalmatlanság.

Mindezek után nincs más hátra, mint elgondolkodni azon milyen gondolattal érdemes egy ilyen posztot lezárni. Némi iróniával annyit tudok hozzátenni érdemes kivárni,  hogy a magyar zenekultúra és oktatás olyan mélységeket érjen el, ahova a hazai labdarúgás süllyedt, mert onnantól kezdve biztosan tudható, hogy jön majd egyszer egy megszállott, aki milliárdokat pumpál bele, hogy ismét régi fényében tündökölhessen – bár megjavítani most egyszerűbb lenne.

Posted in Napról-napra | Tagged | Leave a comment

Yan Maresz – Circumambulation (1993)

Yan Maresz, az 1966-ban Monacóban született francia zeneszerző előbb John McLaughlin-nál tanult jazzgitárt, eztkövetően pedig a bostoni Berklee College of Music-ban folytatta tanulmányait. Zeneszerzést a new york-i Juilliard Schoolban és az Ircam számítógépes zenetanfolyamán tanult. Munkásságáért különféle díjakat nyert, jelenleg a párizsi Conservatoire National Supérieur de Musique elektroakusztikus zeneszerzés professzora.

Szólódarabja egyetlen gondolatot jár körül – maga a cím is körüljárás, körbejárás – nevezetesen egyenletes pulzációra/köré fűzi fel az egyes motivikus anyagokat. A pulzációt egy perkusszív, nyelv- és billentyűütéses hang biztosítja:

Az ötperces mű alaposan próbára teszi az előadót és némi csalódottsággal vehetjük tudomásul, hogy a szerző semmi mást nem írt fuvolára, leszámítva egy kamaraművet.

A mű első verziója 1993-as keltezésű és némiképp meglepő, hogy egy hasonló ideát felhasználó, szintén szólófuvolára írt kompozíció ebben az évben volt a Conservatoire kötelező vizsgadarabja. Ez a mű a spanyol zeneszerző, az 1930-ban született Cristóbal Halffter Debla (1980) című kompozíciója, amely egy időben igen felkapott darab volt, különösen versenyek alkalmával. A Debla előadásideje több, mint 10 perc, és a nevezetes pulzációs szakasz a hetedik perc körül kezdődik.

Most mindkét művet meghallgathatjuk – a Circumambulation-ból két előadást tettem fel, az egyik stúdiófelvétel, a másik élő.

Yan Maresz: Circumambulation (1993), Manuel Zurria – fuvola

Yan Maresz: Circumambulation (1993), Anat Nazarathy – fuvola, 2018. november, Bázel.

Cristóbal Halffter – Debla, para flauta sola (1980), Ana Mainer Martin – fuvola

https://yanmaresz.com/

Posted in Napról-napra | Tagged | Leave a comment

Aki utolsó óráiban fuvolázott…

Az aradi vértanúk utolsó óráiról több történetet is megőrzött az utókor emlékezete. Az egyik történet, Láhner György tábornokról szól, aki Pestről Nagyváradra telepítette át a fegyvergyártást az előrenyomuló osztrák csapatok elől.

Láhner György tábornok

Láhner Besztercebányán született  Zólyom vármegyében 1796. október 6-án, a szabadságharc alatt ő volt a hadiipar felelőse. Ötvenhárom évesen végezték ki a születésnapján, és gyóntatópapjától tudjuk, hogy utolsó éjszakáján Donizetti Lammermoori Luciá-jából  a haldokló Edgar búcsúáriáját játszotta fuvoláján.

Bell'alma innamorata

Fehérvári Hiradó, 1883. szeptember-december (4. évfolyam, 35-52. szám), 1883-10-14 / 41. szám -

Forrás: Arcanum

Posted in Napról-napra | Tagged | Leave a comment

Kazuo Fukushima – Requiem (2.rész)

Nos, miután múltkor a minimum alapismereteket megszereztük a darab keletkezésének körülményeiről, rátérhetünk a 47 ütemes kompozíció elemzésére, amely során Fábio Henrique Viana Requiem, para flauta solo, de Kazuo Fukushima: uma análise interpretativa című tanulmányára támaszkodok, az elemzés a XVI Congresso da Associação Nacional de Pesquisa e Pós-graduação em Música (Az Országos Zene Kutató és Posztgraduális Tanulmányok Szövetségének XVI. Kongresszusa) hangozott el 2006-ban.

Fukushima fiatalon kiemelt figyelemmel tanulmányozott két tradicionális műfajt, a gagaku-t és a shomoyo-t  (buddhista ének) – mindkettőnek döntő jelentősége van a műben, de a barokk retorika is megjelenik. A mű három részre tagolódik és ezen belül is jellegzetes szakaszokból áll, amelyet fermata-k, csendek tagolnak, valamint az egyes szakaszok is jellegzetes felépítésűek.

Nézzük milyen sorozatokat használ fel Fukushima:

Alap-reihe, rák-fordítás, tükör-fordítás és rák-tükör fordítás:

A kottában pirossal jeleztem a reihe-határokat, kék feliratokkal az egyes zenei szakaszokat. A darab első 3 üteme lényegében a “Mottó” vagy “Felvetés“, amely elhelyezi a hallgatót a témában – azaz a gyász gondolatkörét ragadja meg melodikus módon. Az első szakasz további ütemeit visszafogott dinamika és un. “egyhang” technika jellemzi, egészen addig amíg el nem érjük a  “Sirató” szakaszt a 14-18 ütemben, ahol erőteljes dinamika mellett a harmadik oktáv hangjai szólnak. A szakasz extrém erős, ffff háromvonalas, frullato Á hang, illetve a vele kontrasztáló ppp egyvonalas Ász hang zárja le.

Azt követi a “Bánat“  szakasz, ahol lefelé hajló, kicsiny, panaszos intervallumokat hallunk szintén “egyhang” technikával. A 24. ütemtől kezdődően újabb “Sirató” indul (itt lépünk át a második oldalra), amelyben számos ismétlődő motívum feltorlódása után jutunk el a fff kulminációs pontig a 30. ütemben, amelyet a szintén erőteljes, de melodikus 31. ütemmel záródik.

Újabb “Bánat” szakaszhoz érkezünk el, ahol újra a lefelé hajló motívumok dominálnak. A 37. ütemtől egy hosszabb, “Kérdés” jellegű szakasz kezdődik, amely a “Válasz“-t is megkapja a 42. ütem kétvonalas Á üveghangjával kezdődően. A “Válasz” mindössze 4 hang, amely a háromvonalas, fermata-val ellátott C-n végződik. Ezt követően a melodikus lezáró jellegű “Requiem” szakasszal végződik a mű.

Még megfigyelhetünk egy érdekességet: a Tükör-reihe utolsó hangja kétvonalas Ász, de ez egyben a Rák-reihe első hangja is (38. ütem utolsó hangja) – a piros elválasztó jelet a szóban forgó Ász hang elé tettem, noha ez a hang mindkét reihe-hez tartozik.

Az utolsó szempont, amellyel megközelíthetjük a darabot az aranymetszés használata a szakaszok méretezését illetően Az Requiem összesen 47 ütemből áll, ha ezt szorozzuk az aranymetszés arányszámával  (47 x 0.618) 29-et kapunk, amely a 2. és 3. rész együttes számát jelenti – vagyis az a rész, amely az első oldalon a 19. ütemben kezdődik és a “Bánat” szakasz, illetve a Tükör-reihe indítása. Ugyanezzel a számmal (29 x 0.618) 18-at kapunk, a 2. rész összes ütemét – a fent említett 19. ütemtől a második oldal, 36. ütem fermata-ja a “Kérdés”  előtt.  Ezt az eljárást folytatva a 18-as számmal (18 x 0.618)  11-et kapunk, ami közelítőleg megfelel az 1. rész méretének, azaz az első oldal harmadik sor végének.

Tehát: Requiem – 47 ütem

2.+3. rész – 29 ütem

2.rész – 18 ütem

1.rész – 11 ütem

Az aranymetszéssel teljessé vált Fukushima azon törekvése, hogy a nyugati kompozíciós gondolkodásmódot – modern és régit is – a maga teljességében elsajátítsa, ebben az értelemben szólófuvolára írt műve valódi mesterdarab, amely önmagában zárt, koherens mű, nyugati konstrukciójában jellegzetesen keleti tartalmat jelenít meg, végső soron egyfajta híd a két kulturális régió között.

Itt következik a mű saját előadásomban, koncertfelvételen, 2011.

Eberhardt Blum az összes Fukushima művet felvette:
https://www.eberhardblum.org/eberhardblum-org-english/discography/japan/

Első rész: itt található.

Posted in Napról-napra | Tagged | Leave a comment

Bernstein – Halil

Megmondom őszintén, amikor először meghallottam a művet mindenkire gondoltam, csak arra nem, hogy a szerző Leonard Bernstein. Erre egyébként maga a szerző meg is adja a választ. A 80-as években keletkezett darab koncepciója több szálon is csatlakozik a mostanában tárgyalt Fukushima műhöz. Egyrészt előkerül a 12 fokú technika, valamint a háború, másrészt itt is a lélek és annak megnyugvása a vezérfonál. De jobb ha Bernstein beszél erről:

“Ez a mű „Yadin szellemének és elesett testvéreinek” szól. Az ajánlás Yadin Tanenbaumra, egy tizenkilenc éves izraeli fuvolaművészre utal, akit 1973-ban, zenei tevékenységének csúcsán halt meg tankjában a Sínai-félszigeten [Yom Kippur háború].

A Halil (a héberül „fuvola”) formálisan nem hasonlít semmilyen más általam írt műhöz, zeném nagy része a tonális és atonális erők közötti harcra épül. Ebben az esetben ez a küzdelmet, úgy érzem, a háborút és háború fenyegetését, az élet elsöprő vágyát, valamint a művészet, a szeretet és a béke reményének vigaszát jelenti. Ez egyfajta éjszakai zene [Nocturne], amelynek nyitó szakasza dodekafon eljárással készült és eljut a kétértelműen diatonikus végső kifejletig, amely az éjszakai képek folyamatos konfliktusa: vágyálmok, rémálmok, nyugalom, álmatlanság, éjszakai rémek és maga az alvás, mint a Halál ikertestvére. Soha nem ismertem Yadin Tanenbaumot, de ismerem a szellemét”.

Leonard Bernstein 1976-ban hallott Yadin történetről Izraelben, amely mélyen megérintette és nem fogadta el az apa felkérését, hogy művet írjon megrendelésre, hanem önként vállalta el a feladatot, a művet végül a Israel Philharmonic mutatta be 1981-ben.

Következzék néhány kottakép a videó elé:

Bernstein – Halil for Flute, strings and percussion. A fuvolaszólót Maria Fedotova játsza

Posted in Napról-napra | Tagged | Leave a comment

Kazuo Fukushima – Requiem (1.rész)

Requiem (1956)
Mei (1962)
Shun-san (1969)

Voltaképpen a jelen bejegyzés egy 2018-ban készült posztom változata. Akkor lemondtam róla, hogy megírjam a cikket, mert rájöttem annyira kevés a 20. századi japán  fuvolaművekkel kapcsolatos alaptudás, hogy egészen az elején kéne kezdenem – tehát a japán kultúra alapismereteivel, illetve a történelmi kontextussal -  és a bejegyzés extrém hosszú lenne. Tehát az ötletet akkor elvetettem, de most újra elővettem és úgy döntöttem, hogy rövidített formában mégis kialakítok egy posztot Fukushima Kazuo Requiem című művéről, már csak azért is mert a kompozíció bizonyos tekintetben kulcsmű a modern japán fuvolazenéhez. Természetesen a rövidített forma miatt sok kifejezés, név nem lesz megmagyarázva, kifejtve, így elmarad Fukushima életpályájának teljes kibontása is. Így is gyakorlatilag két posztban kerül feldolgozásra a téma. A művet a saját felvételemmel illusztrálom majd a 2. részben.

Kazuo Fukushima

Kazuo Fukushima 1930-ben született Tokyo-ban, és – úgy tűnik – még a többi japán zeneszerzőhöz képest is zárkózottabb (fényképet sem találtam róla..), csak az utóbbi néhány évtizedben vált közlékenyebbé műveivel kapcsoltban. Ha jól tudom a  szerző ma is él, illetve nem tudok róla, hogy elhunyt volna.. Az ő esetében sajnos nem tudom maradéktalanul követni a Hosokawa és Takemitsu cikkekben lefektetett hármasságot, mert Fukushima harmadik, Shun-san (Győzedelmes tavasz) című művéhez elég kevés adalékot találtam. Ami a Requiem-et illeti -  bár nem tartozik a mű szorosan vett értelmezéséhez – de mindenképp különös egybeesés a magyar történelem egyik csúcspontjával párhuzamba állítható keletkezési dátum, valamint a zeneszerző (vezetéknév) nevének egybeesése a hasonló nevű prefektúrával, ahol 2011-es cunami földrengés, valamint annak nyomán a tragikus atomkatasztrófa történt a szintén Fukushima névet viselő erőműben. Mindenesetre ez jól példázza a művészet – esetünkben a zene – multidimenzionális természetét.

A japán társadalom és kultúra meglehetősen zárt  világ volt egészen a Második Világháború végéig. Igaz elkezdődött egy nyitás az Edo korszakot felváltó Mei koraszakban (igen, Fukushina-nak is van egy ilyen című szólófuvola darabja, nem véletlen!) amikor egyfajta modernizáció, nyitás indult el, persze igazi japános módon, azaz szigorúan ügyelve arra, hogy a történelmi és kulturális identitás ne sérüljön. Ennek a közeledésnek volt az eredménye Terschak Adolf látogatása a japán császár udvarában. A nyitás immár kényszerű és keserű módon akkor folytatódott, amikor Japán amerikai megszállás alá került. Talán ennek kapcsán ismerték meg a zeneszerzők Mozart történetét a Requiem-el kapcsoltban, és ennek nyomán születtek a hasonló című kompozíciók (Takemitsu-nál is megemlítettem az idevágó kulcsművet), amelyek nem csak a háború utáni lesújtott, vesztes helyzet művészi reflexiói voltak, hanem személyes nekrológok is, amelyben a szerzők az atomtámadás nyomán várható korai elhalálozásukat vizionálták.

Fukushima kezdetben lényegében autodidakta komponista volt, sok más pályatársához hasonlóan. 1953-ban csatlakozott a Toru Takemitsu és Joji Yuasa nevével fémjelezett, a korábbi posztban is említett Jikken Kobo összművészeti csoporthoz. 1961-ben részt vett a darmstadti nyári szemináriumon, illetve Cambridge-ben élt 1961 és 1962-ben, ezt követően pedig visszatért japánba, ahol professzor lett a Ueno-Gakuen Music School-ban Tokyo-ban. Fukushima művészetében megtaláljuk a japán tradicionális zene főbb gyökereit, így a No színházat és a Gagaku-t. Szívesen alkalmazta a modern fuvolát, amelyet shakuhachi technikával is használt.

A fuvolaszóló Requiem (1956) Fukushima második opusza. Arnold Schönberg (1874-1951) 1923-ban publikált Öt zongoradarabja, Op.23 után a dodekafon technika a nyugati zeneszerzés fontos, sőt egy ideig megkerülhetetlen eljárásává emelkedett. Bár a módszert Japánban már az 1930-as években ismerték, de csak mint elméletben tárgyalt kompozíciós eljárást, amelyről írások jelentek meg szakfolyóiratokban. A japán zeneszerzők csak az 1950-es években kezdték alkalmazni ezt a technikát. Fukushima első műve, a Poésie ininterrompue hegedűszólójának bemutatása után egyfajta alkotói válságba került, nehézségekkel szembesült kompozíciós karrierje folytatását illetően. Később, egy 1997-es koncert programfüzetben így fogalmaz: “Poésie ininterrompue bemutatója után nem találtam ötleteket munkám folytatásához. Elhagytam a Kobót [Jikken Kobo], hogy egyedül maradhassak és magam gondolhassak át minden.”

Keijirou Satoh 1955 júliusában, a Jikken Kobo kamarazenei koncertjén mutatta be első dodekafon művét, az Öt vers-et zongorához (1953). Akkoriban csak néhány japán zeneszerző volt jelen a Kobo-n kívül, úgy mint Makoto Moroi (szül. 1930) és Minao Shibata (1916-1996), akik szintén írtak dodekafon kompozíciókat. Zenéjük szigorú dodekafon eljárással készült, amelyet Anton Webern (1883-1945) és Arnold Schoenberg is alkalmazott. Ami Satoh-ot illeti ő viszont elkerülte a hagyományos, szigorú dodekafóniát, amelyet túlzottan objektív eljárásnak tekintett, ehelyett organikus módon manipulálta a rehie-t. Satoh megközelítése ihlette meg Fukushimát. Egy évvel a Satoh művének bemutatása után Joji Yuasa és Fukushima egy elméleti anyagot fedezett fel a Yamaha Music Company-nál, amelyet Ernst Krenek-től  (1900-1991) származott és a tizenkétfokú szerkesztésmódot tárgyalta. Tanulmányozták a leírtakat és e megközelítés alapján próbáltak új darabokat komponálni. Így született a Requiem, amelyet a szerző egyáltalán nem szánt nyilvános előadásra, hanem egyfajta “vizsgadarab” volt önmaga felé, hiszen ez volt Fukushima első kompozíciója, amely dodekafon technikával készült, illetve az első japán dodekafon eljárással készült fuvolamű. A technika teljes megértése és elsajátítása mutatkozik meg harmadik opuszában, az Ekagra-ban (1957), amely altfuvolára és zongorára készült.

A Requiem nyilvános bemutatása csak 1959-ben került sor. A mű prológként szolgált Fukushima Orpheus című színpadi művéhez, amely Orfeusz és Euridice történetét dolgozta fel Nô-színázi keretek között, egyesítve a klasszikus balett technikát és a hagyományos japán Nô drámát. Az Orpheus két színészt, kamarakórust és hét hangszert (fuvola, klarinét, zongora és vonósnégyes) foglalkoztat. Egyes források szerint a fuvolaszólót maga a fuvolázni tudó zeneszerző szólaltatta meg a bemutatón. Az Orpheus-t először 1959 januárjában mutatták be a “Két színpadi mű és kamarazene” című koncerten. Ugyanezen a koncerten Fukushima egy másik színpadi művét,  a Chu-u-t is bemutatták. (Ebből az un. három darab önálló kompozícióként is kiadásra került). A Requiem-et, mint szólófuvola művet először 1963-ban szólaltatta meg Stockholmban Severino Gazzelloni.

A Requiem japán címe Chinkonka. A Chinkonka elképzelése kissé eltér a nyugati rekviem-koncepciótól. A nyugati rekviem emléket állít a halottakra, és megnyugvást kínál a léleknek. Hagyományos japán szertartásként a Chinkonka megnyugtatja és letelepíti a halottak vándorló szellemét és lelkét. A háború alatt megélt tapasztalatai miatt Fukushima a holtak lelkét nyugtalan szellemnek tekintette, akiket meg kell nyugtatni. A Requiem-ről szóló feljegyzéseiben a szerző azt írja: A háború alatti felnövésem hatalmas hatással volt rám. A “chinkon” szónak két különböző jelentése van: “a szellemek felidézésére” és “a szellemek megnyugtatása”. Requiem-em karaktere közelebb áll a második jelentéshez. Ez valószínűleg annak az oknak köszönhető, amelyet korábban említettem [ti. háborús időben nőttem fel].

Ennyi lenne a mű háttere távirati stílusban. Vége az első résznek, a második részben már a konkrét elemzéssel foglalkozunk.

Folytatás következik…

Posted in Napról-napra | Tagged , | Leave a comment

Francia fuvolaiskolák a 18. században

Nemrégiben  jelent meg Balogh Vera francia fuvolaiskolákat tartalmazó sorozata. Az anyagot mostanra már mindenki ismeri, és alighanem ugyan annyira örül neki, mint én. Főleg azért, mert nem sokon múlott, hogy megrendeljem az iskolák reprint Anne Fuzeau-féle kiadását.  Jó tettem, hogy vártam, mert így sokkal többet kaptam, mint egy sima reprintet. Balogh Vera sorozata sokkal többet nyújt, mert magyarul, gondos fordításban olvashatjuk az anyagokat és bele se merek gondolni mennyi munka lehetett többek között azért is, mert a magyar szöveg az eredeti oldalakra lett beszerkesztve. Mindenesetre ez óriási lépés, hogy a Quantz mű mellett most már ennek a régiónak az anyagaihoz is könnyen hozzá tudunk férni.  Fontos még kiemelnem, hogy a Quantz Versuch-tól eltérően olyan tartalomról van szó aminek a kottaállványon a helye, mert rengeteg olyan gyakorlatot, szólót, duót találhatunk az iskolákban, amelyek akár már zeneiskolától is alkalmazhatóak. Ezért is tettem fel a pár kérdést Verának arról, hogy mik a további tervei.

Kedves Vera! Felmerült bennem két kérdés is: az egyik, hogy tervezed e hogy lefordítod a Hugot-Wunderlich-metódot is (ez éppen “kilógott” az általa beállított idő-intervallumból), valamint, hogy milyen nagyobb, hasonló munkád lesz a jövőben?

Balogh Vera: A Hugot-Wunderlich fordítását egyelőre nem tervezem. A 18. századi angol fuvolaiskolákat fordítom most a kutatótanári programom keretében. Hasonló kiadást tervezek belőlük, mint a franciákból. Kb. 2 év múlva kell kész lennem vele. A Verebi Végh családdal kapcsolatos anyagom is akkor lesz kész.

A Hugot-Wunderlichet nem tartod annyira “erősnek”, vagy egyszerűen más Nálad az irány most? Persze nem akarom, hogy bármit elmondj előre, ami meglepetés…

Balogh Vera: Ez a fuvolaiskola most nem annyira fér bele az időmbe, mert inkább még a 18. századra koncentrálok a fuvolaiskolák terén. Luke Heron, John Gunn, Lewis Granom, Jacob Wragg, F. Geminiani, Thomas Cahusac, Samuel Arnold stb. fuvolaiskoláit tervezem megjelentetni, a francia sorozathoz hasonló módon.

Egy ilyen nagy és tartalmas anyag esetében, hol és hogyan kezdjük a tanulmányozást? Kronológia szerint, vagy az ismertebb szerzőkkel érdemes kezdeni?

Balogh Vera: Véleményem szerint nem árt egyszer sorban átvenni az egészet, mert akkor látja az ember a változást, valamint, hogy a későbbi szerzők miket vettek át az elődeiktől. Ugyanakkor, ha bizonyos korszak darabjaihoz (barokk, rokokó, klasszika) keresi az ember az előadói gyakorlatra vonatkozó előírásokat, akkor célzottan az abban az időszakban keletkezett iskolákat kell levenni a polcról, legyen az ismertebb vagy sem.

Kedden Székesfehérváron  Verebi Végh Ignácz gyűjteményéből játszik Balogh Vera, a műsoron  szóló-duó-trió fuvolás művek csendülnek fel, a Székesfehérvári Szent István Király Múzeum könyvtárában őrzött Verebi Végh gyűjteményből.

A hangversenyek linkjei:

http://traverata.hu/verebi-vegh-ignac-fuvolas-kottatara/
http://traverata.hu/koncertek/

Posted in Napról-napra | Tagged , | Leave a comment