reblog – Angyali fuvolista

Horgas Eszter fuvolaművésznő születésnapján egy 2007es beszélgetés került nálunk újraközlésre. Az interjút Horváth Gábor Miklós készítette és a Családilap-ban jelent meg, a videók az én hozzátételeim. Igyekeztem az interneten fellelhető rengeteg videóanyagból azokat kiválasztani, amelyek a beszélgetésben is előtérbe kerülnek. Boldog Születésnapot kívánunk! – és lássuk a cikket:

Horgas Eszter talán a világ jelenleg legismertebb fuvolistája. Olyan előadások fűződnek nevéhez, mint a Sportaréna Carmenje, a Mária – Égi szerelem vagy a Négy Évszak. Amióta különleges hangszerén muzsikál, megkétszereződött a fuvolára írt alkotások száma.

Az indiai zene hatalma

Nagyszüleim orvosok, elismert közéleti személyiségek voltak, olyan igazi, színes, serkentő, olaszos (nem a perpatvarokat, hanem a művészet szeretetét tekintve) családba csöppentem. Meg sem kellett fogalmazni az elvárásokat, mert ebben a légkörben teljesen természetes volt, hogy amibe belefog az ember, azt teljes erőbedobással teszi. Ez a dolgom – gondoltam, amikor a Zeneakadémiára kerültem. Eszembe sem jutott például, hogy különbséget tegyek mondjuk „kis” koncert meg „nagy” koncert között, azaz különböző okokra való hivatkozással megpróbáljak egy-egy fellépést ellazsálni. Ha a fuvola a kezembe kerül, megkövetelem magamtól, hogy a legmagasabb szinten játsszam rajta, még akkor is, ha otthoni gyakorlásról van szó.
A sok izgalmas, okos, klassz ember, többek között Mészöly Miklós, Eörsi István, akik rendszeresen jártak hozzánk, és akikre olyan két-három éves koromtól emlékszem, teljesen elvarázsoltak, és ugyanilyen hatással voltak a három testvéremre is. Jóval később tudatosodott bennem, hogy milyen nagy kiváltság, hogy zenész lehetek. Azt azonban, hogy ez igazi csoda, sőt mágia, csak még később, 1999-ben, Londonban, indiai zenészeket hallgatva kezdtem kapizsgálni. Addig csak úgy éltem a kis életemet: zeneiskola, konzi, Zeneakadémia, versenygyőzelmek, amit például úgy fogtam fel, hogy velejárója egy szépreményű művészpalánta tanulóéveinek. Rengeteg klasszikus zenésszel koncerteztem már a konzi idején, szerettem kis kamarazenei együttesekben játszani. A Forrás Kamarazenei Műhellyel jártunk Angliában, amikor a már említett indiai zenészek koncertje gyökeres fordulatot hozott az életembe.
Rádöbbentett, hogy mennyiféle dolog van, amit mind-mind megmutathatnék magamból. Pánikba estem: ezután egész életemben azt a néhány fuvolára írt művet fogom játszani, amit a zeneirodalom kínál számomra?! Ez vagyok én, semmi több? Vajon miért húzok fekete bőrnadrágot magamra koncert után? Nem ugyanolyan érvényes Horgas Eszter ez is, mint a törékeny színpadi? Teljesen világos lett számomra, hogy nem akarok örökké ez az angyali, törékeny fuvolista lenni, aki addig voltam…

Új hangok szólnak

Olyan zenészekkel, alkotóművészekkel kezdtem dolgozni, mint Tony Lakatos vagy Vukán György, és úgy éreztem, hogy kinyílik számomra a világ, mindenről beszélhetek végre a zene nyelvén. Ehhez nem is valami múzeum fuvolahangját kell keresgélnem, hanem élnem kell a lehetőséggel, hogy ma már egész másképp, a mai kor technikájának és igényeinek megfelelően képes megszólalni ez a hangszer. A közös munkák eredményeképpen új művek egész sora született, hamarosan a duplájára nőtt a fuvolairodalom. Volt miből fölfejlődnie: nem kényeztették el a fuvolistákat a zeneszerzők. Vastag, dohos falak omlottak le, sikerült megteremteni azt a műfaji átjárhatóságot, ami a zenét szeretők több rétegének is nagy örömet szerez. Kiderült, hogy a dzsessz és a klasszikus zene egyáltalán nincs olyan messze egymástól, mint ahogyan azt sokan gondolták korábban. Zene van.

null

Az ellopott hangszer üzenete

És ekkor lopták el a fuvolámat. A halálos rémület után választ kellett adnom magamnak több kérdésemre. A fuvolámmal együtt voltam én kerek egész, vagy képes vagyok létezni nélküle is? Tudok-e egyáltalán „idegen” hangszeren játszani? Ki vagyok? Milyen úton kell elindulnom? Van-e út, ami csak az enyém? A válasszal iparkodnom kellett, mert a két lányom gondozása – a legrosszabbkor – a nyakamba szakadt, és talpon kellett maradnom anyagilag is, mint gyermekeit egyedül nevelő anya. És 2002 telén, mintha angyalok tettek volna rá az utamra, minden éjszaka a Carmenről álmodtam. Olyan valóságosan és kézzel foghatóan, hogy fel kellett kelnem, és le kellett írnom mindent. Amikor egy vastag kis füzetemet teleírtam a jegyzeteimmel, rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű dolog beállítanom vele valakihez. Mit gondol rólam? Felnőtt nő két gyerekkel, és teleír egy füzetet az álmaival, ráadásul azt hiszi, hogy ennek bármiféle köze lehet a valósághoz? Mit szól az egyik legnagyobb gitáros világsztár, Al Di Meola a felkérésemhez? De miért ne dolgozhatnánk együtt, ha jó a produkció, ha tudunk egymásnak nyújtani valamit?
Az előadás szinopszisával és néhány zenei részlettel megkerestük Meola ügynökségét, és – ma már tudom, hogy nem is történhetett másképp – megragadta az elképzelés. Lemezeimet, fotóimat kérte, s ahogy megérkezett hozzá, már másnap üzent: akarom csinálni!

A Carmen útja

Egy operaházi fellépésen találkoztunk először személyesen. Ahogy megláttam fekete csizmában, bőrnadrágban, azonnal tudtam, hogy közünk van egymáshoz, dolgunk van egymással. Már az első próbán úgy éreztük, mintha ezer éve együtt muzsikáltunk volna. Jó együtt zenélni. Úgy szeretjük egymást, mintha előző életünkben testvérek lettünk volna. Talán ez a magyarázata annak, hogy nemcsak a saját világát, erős kisugárzását, ritmusait, ösztönös muzsikáját tudja hozni, hanem alkalmazkodni képes az én produkcióimhoz is. Hihetetlenül kulturált, nagy tudású zenész.
A teljes igazsághoz hozzátartozik az a pillanat is, amikor a Carmen főpróbáján a Papp László Budapest Sportarénában eszembe villant, hogy mi történik, ha Meola elégedetlen lesz a zenészeimmel. Hazamegy? Belesápadtam az izgalomba. A bemutató után a közönség és a szakma reakciója minden bizonytalanságomat és kishitűségemet elsöpörte. Malek Miklós, aki zeneszerzőként és hangszerelőként is jegyzi a produkcióimat, azt mondta a Carmen után, hogy akár meg is halhat, mert sikerült olyan előadást létrehoznunk, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A pulai arénában negyven perc őrjöngés követte a Carment, és belefáradtam az autogramok osztogatásába. Elindultam hát azon az úton, ahol a múltat új alkotásokkal sikerült átemelni a jelenbe. A Mária – Égi szerelem vagy a Négy Évszak szintén a múlt és a jelen összetükröződése. A Carmen után azonban nem kaptam segítséget az álmaimban. Megrémültem: nincs súgás, nincs többé áldás a munkámon? Szerencsére nem így történt. Az angyalok rátettek az utamra, végigmenni viszont nekem kell rajta!
Csodálatos élményekkel ajándékoz meg, de nagyon nehéz ez az út. Rengeteg töprengés, tépelődés, gondolkodás, utána olvasás előz meg egy-egy produkciót. Szakmailag óriási kihívás, hogy „beszélnem kell”, személyeket kell megidéznem a hangszeremmel. Új hangokat kell találnom ahhoz, hogy vissza tudjam adni Mária örömét, fájdalmát, fia születését, majd pedig a kereszthalálát, azt a végtelen szenvedést, amit egy anya érez, ha elveszíti egyetlen gyermekét.
Vivaldi közönsége még tudta, hogy a zene beszél, a szerző mondanivalóját nemcsak sejteni, érezni, hanem érteni is lehet. Vivaldi részletesen beleírta a Négy Évszak című művébe, hogy mi történik éppen, amikor például a Tél című tételt hallgatjuk. Ül a család a szobában a kellemesen duruzsoló tűz mellett, miközben a jég veri kint az ablakot, és eszeveszetten ugat a kutya. Ha ezt a „mesét” nem tudnánk hozzá, csodálkoznánk rajta, hogy Vivaldi miért akar ilyen ordenáré hangokat kicsalogatni a brácsából? Ha olyan koncerten szerepelek, ahol szólni tudok a közönséghez, el szoktam mondani Vivaldi „hangulatjelentéseit”. A hallgatóság nagyon hálás, mert ha érti, sokkal jobban élvezi a zenét. Még egy dolog lett teljesen nyilvánvaló számomra a sok-sok koncertem során: nem igaz, hogy az előadóművésznek el kell bújnia a szerző mögött! Annak a művésznek, aki itt és most előad valamit akár egy korszakalkotó zseni művéből, a saját egyéniségét is hozzá kell adnia, különben nem hangversenyteremben, hanem múzeumban érzi magát a hallgató. Úgy érzem, most vagyok a helyemen. Egyszerre érvényes rám a rock, a bőrnadrág, a „dobd el agyad” és Vivaldi. Az embernek éreznie kell: az a dolga, amit csinál, és boldog tőle, hogy csinálhatja. Angyali segítséggel ugyan, de megtaláltam az utam. Nagy örömmel és szeretettel megyek rajta, hiszen fantasztikus zenészek tartanak velem, nem tévedhetünk el.

Szerző: Horváth Gábor Miklós
Lapszám: 2007. október

Horgas Eszter és Al Di Meola – Carman

Szent György Napok 2013-Fuvolavarázs-Horgas Eszter nemzetközi hírű fuvolaművész

Vukán-Horgas duó

Vivaldi: L’Inverno – Horgas Eszter, vezényel Bördős Lajos

PUSKÁS Ferenc Emlékhangverseny 2006 december 10. Mátyás templom, vez.: Bördős Lajos, Aranyhegedű Symphonic Orchestra

A bejegyzés kategóriája: Napról-napra, interjú
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!