Drahos Rebekát kérdeztem mesterkurzusáról, amely július 16 és 20 között kerül megrendezésre Vácott, a Danubia Talents Festival keretében.
Drahos Rebeka: “Nagyon örültem a felkérésnek, mert nagyon szeretek tanítani! Bármilyen korosztály részt vehet a kurzuson, és nem tudok róla, hogy lenne létszámra vonatkozó limit sem. Nincs semmilyen kiírt anyag és egyelőre gálakoncertről sem tudok, de ha jól láttam, a résztvevőknek biztosítanak fellépési lehetőséget a kurzuson és akár a jövőben is.
Fuvolát és piccolót is fogok tanítani. Kezdő és haladó fuvolásokat is szívesen látok. Fontosnak tartom kiemelni, hogy olyat is szeretettel látok, aki még soha nem piccolózott és szeretne megtanulni. Ma már szerencsére kiváló piccoló tanárok vannak itthon is, de ez nem mindig volt így. A zenekarokban csodálatos művészeink voltak, akik gyönyörűen és virtuózan játszottak a hangszeren, de az oktatásban erről kevesebb szó esett.
Én piccolózni a bécsi Universität für Musik und Darstellende Kunst egyetemen tanultam Renate Linortnertől, aki fantasztikus volt. Előtte nem is szerettem a hangszert, tévesen azt gondoltam például, hogy feszes Ansatz-al kell játszani, vagy, hogy utána nem fog olyan jól szólni a fuvola, stb. A bécsi órák során viszont pont az ellenkezőjét vettem észre magamon. Gyerekkorom óta ferde Ansatzom volt, felhúztam a bal oldalamat és ez pont akkor lett jobb, amikor piccolóztam. Számomra mindig az okoz örömet, ha megtalálom egy hangszer “lelkét”, azaz megérzem hogyan rezonál legjobban, és ezt akkor megtapasztaltam a piccolón is, ami teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat.
Rengeteget foglalkozom a saját játékommal kapcsolatban és a tanításban is a testtudatossággal. Az, ha az ember ismeri, hogyan működik a támasz, a levegővezetés, az ansatz, a fogsor, a kezek, milyen terek rezonálnak, stb. egészen más szintre emeli játékát, ezek a dolgok ugyanis úgy funkcionálhatnak, mint a festőnél a különböző színű festékek, amikkel a vásznon megjeleníti a képet, valamint a tudatosság biztonságot is ad. Legfontosabb cél a muzsikálás kell, hogy legyen, eszköztelenül ez azonban aligha lehetséges. Sokszor nagyon apró dolgokon múlik a nagyobbaknál, hogy valami sikerül-e, vagy sem. A kisebbeknél pedig, ha jól idegződnek be fontos dolgok, komoly eredményt lehet hamar elérni.
Saját játékomban is a legfontosabb célom a tiszta, szép, csengő hangon való zenélés. Kiváló példák voltak számomra a szüleim, akiktől mindig azt hallottam, hogy görcs-és sallangmentesen, könnyedén, érzelemmel telve fuvoláznak, angyali szép hangon. Ezzel a hozzáállással fogom tartani a kurzust Vácon, amire várok minden érdeklődőt szeretettel!”
A szinte kimondhatatlan nevű finn zeneszerző fuvolaversenyét már csak nem két évtizede ismerem – legalábbis a kottáját; egyik budapesti zeneműtárunkban megtalálható ( ,hogy ma is meg van-e nem tudom, de nem kölcsönözték ki túl sűrűn). Az internet térnyerése kellett hozzá, hogy meg tudjam hallgatni a művet legalább zongorával, Meghan Naxer és Eric Charnofsky előadásában. Az op.69es fuvolaverseny a “Dances with the Winds” alcímet viseli, és a “bevállalósabb” fajtából való – tételenként felvonultatja a fontosabb fuvolafajtákat. Az előadáshoz kottát is találtam, a videók alatt található.
Einojuhani Rautavaara igen termékeny szerző, rengeteg műve van különféle összeállításokban, és műfajokban. Fuvolára, a versenymű mellett van még egy fuvola-gitár szonátája és egy “The Last Runo” című fuvolakvintettje is van, ez utóbbi 2007 készült.
Már nem kell sokáig várni, mert alig több, mint egy hónap múlva újra elérkezik egyik állandó fesztiválunk, a Péceli Nemzetközi Fuvolafesztivál is. Nem túlzást azt állítani, hogy a program miden korábbinál erősebb és színesebb, amelyben helyett kapott több hangverseny, mesterkurzus és több elméleti előadás is. Csak felsorolásszerűen a neves művészek, akik koncertet, mesterkurzust, valamint elméleti előadást tartanak: Olga Ivusheikova, Győri Noémi, Barth István, a Flautone Quartet – alább a plakáton tanulmányozhatjuk a pontos műsort:
A fesztivál orosz vendégével, Olga Ivusheikova-val Csalog Benedek készített igen érdekes interjút, amely a Parlando-ban is megjelent, de ha valaki elvétette most itt is megtalálja.
Egy idézet kedvcsinálónak:
“A peresztrojka előtt csak egy régimódi iskolát követtünk, szerencsétlen módon Oroszországban a német iskola terjedt el, nem a francia. Néhány német fuvolista is működött Oroszországban, pl. Krecsman, aki a szentpétervári konzervatóriumban tanított, és tanítványai is a német iskola szerint játszottak. Krecsman tanítványa volt Szibin, nála tanult Platonov, és az ő tanítványa volt Dolzsikov. A forradalom után nem volt kapcsolatunk a nyugati fuvolás világgal, a tanárok rendkívül konzervatívok voltak, nem volt semmiféle információjuk a fuvolázással kapcsolatban”.
A folytatást tehát a fenti linken találjuk.
Az interjúban sok érdekességet olvashatunk még az orosz fuvolaiskola közelebbi és távolabbi múltjában történtekről, amely sok ponton közös mozzanatokat mutat a nálunk történtekkel.
Ha nem tévedek a művésznő személyében először tart hazánkban orosz fuvolaművész fuvola-mesterkurzust, ez már önmagában is fontos mérföldkő lehet.
A Koreai Művészek Európában programsorozat az európai Koreai Kulturális Központok közös projektjeként első alkalommal ad koncertet Budapesten Jasmine Choi, dél-koreai születésű fuvolaművésznő, Julius Baker egyik utolsó tanítványa.
A program nagyon ígéretes, több veretes fuvolamű is helyett kapott, így Burton, Liebermann és Copland fontos fuvola-zongora művei, de elhangzik majd Samuel Barber zongoraversenyének lassú tételéből készült karakterdarab is. Egy kis hangolódás céljából jöjjön egy videó…
Schumann – 3 románc
Jasmine Choi – fuvola ~ Hugh Sung – zonogra
A koncert ingyenes (!), de regisztrációhoz kötött itt.
▶ Program
Eldin Burton: Szonatina fuvolára és zongorára
Paul Schoenfield: Achat Sha’alti fuvolára és zongorára
Lowell Liebermann: Szonáta fuvolára és zongorára (Op. 23)
-szünet-
Samuel Barber: Canzone fuvolára és zongorára (Op. 38a)
Aaron Copland: Fuvola-zongora duó
Paul Schoenfield: Négy szuvenír fuvolára és zongorára
Körülbelül három hete adott majdnem 3 órás mesterkurzust Sir James Galway a new york-i Flute Center-ben. Ennek teljes anyagát láthatjuk itt alább, a kurzus műsora alatt.
Az első résztvevő 30 percnél lép a színre, de az ezt megelőző események is tanulságosak:
Kovács János – Hogyan gyakoroljunk? (Hangszeres módszertan)
Megjelent – Budapest, Rózsavölgyi és Tsa, 1916
Kovács János művét még Barnabás Zoltán adta a kezembe. A mű mai szemmel is korszerű, pedig keletkezésének idején még sehol sem voltak azok a tudományágak (pl. a neurológia), amelyek később igazolták ezeket a törvényszerűségeket. A könyvecske nyilvánvalóan zongoristákról, zongoristáknak szól, ám a benne foglaltak minden hangszeres gyakorlásra megállják a helyüket – az első olyan kiadvány amely tudományos igénnyel közelít a gyakorlás mikéntjéhez, annak pszichés és idegrendszeri sajátosságaihoz – és teszi mindezt 100 évvel ezelőtt!
A mű részben elérhető volt eddig is az interneten (ezen a linken találhatunk egy jól olvasható rövidített verziót), de most az egész művet elérhetővé tettem. Ha túl kicsi a betű kattintsunk a beágyazás jobb alsó sarkán lévő egész képernyős nézetre.
Jean-Pierre Rampal és John Steele Ritter 1990ben a NHK Studióban, Japánban.
Jean-Pierre Rampal az előttem járó generációja ikonja volt, én csak szinte utolsó pillanatban ismertem meg a művészetét és máig tanulmányozom, annál is inkább, mert egyre újabb és újabb felvételek kerülnek fel vele a netre. Ez a felvétel egy japán tv stúdióban készült 68 éves korában, és mondhatom a művész pazar technikai és hangi állapotban volt ekkor. Igen könnyed fuvolázást hallhatunk, ami ebben az életkorban eléggé ritka. Bravúros technikai megoldásokat és nagy levegőíveket is akadnak bőven, különösen a Doppler művet és a Velencei Karnevál-t ajánlom az Olvasóknak/Hallgatónak.
00:00 Csajkovszkij – None but the Lonely Heart
02:53 Doppler Ferenc – Fantaisie Pastorale Hongroise
11:43 Bizet – Menuet from L’arlésienne
15:13 Génin – Carnaval de Venice
Ma egy régóta (túl régóta…) várakozó posztom kerül publikálásra, amelyben Toru Takemitsu szólófuvolaműveit veszzük sorra, összesen hármat – ahogy tettem ezt korábban Hosokawa esetében is. Hadd idézzek ebből a korábbi posztból: Egy tájékozott, zeneértő barátom egyszer azt mondta két japán zeneszerző van, akiről érdemes tudni – Takemitsu, a “sztár”, és Hosokawa – a “zseni”. Nos ma az előbbi szerző, “a sztár” kerül sorra, és már csak azért is érdemes e két mestert együtt emlegetni hiszen Hosokawa egyértelműen vállalta a Takemitsu felől érkező hatást. Egyben ezzel lezárul egy nagyobb, keleti irányba tett kör is, amely Toshio Hosokawa bemutatásával kezdődött ősszel, folytatódott Nagy Ákos keleti ízeket hordozó Ame No Nori Fuecímű darabjáról készült beszélgetéssel, és most, ezzel az anyaggal ér véget – de még e cikkben felbukkanó zeneszerzőkkel kapcsoltban tervezek egy-egy rövidebb posztot nyáron…
Hosokawa-val ellentétben Takemitsu életműve sajnos lezárt, ezért igyekszem a szólódarabokon kívül egy kicsit bővebb kitekintést adni a szerző fuvolás vonatkozásairól. Ahogy korábban írtam Hosokawa-val kapcsolatban is, ez a poszt a minimumbevitelt sem fedezi Takemitsu-ból…
Tōru Takemitsu (1930–1996) életrajzát sokfelé, sokféle nyelven elolvashatja az, aki kicsit utána néz, tehát ezzel nem is nagyon fárasztanám az Olvasót. Csak néhány főbb állomást vázolnék fel. A szerző 1930ben született és gyermekkorában családjával rövid ideig a japánok álltal megszállt kínai területen, Mandzsuriában élt. Édesapjának engedélye volt, hogy otthonában jazz-zenét hallgathasson, illetve ő maga szenvedélyes shakuhachi játékos volt – ezek a zenei hatások alapvetően hatással voltak Takemitsu-ra. Az iskolás évekre tért vissza a család a japán szigetre, ahol Takemitsu-nak hamarosan meg kellett szakítania tanulmányait, mert besorozták katonának 14 évesen. A keserű szolgálat ideje alatt érte az első hatás a nyugati zenéből, amelyet egyébként tilos volt hallgatni Japánban – azonban néhány társával titokban francia chanson-okat hallgattak gramafonon.
A háború után megbetegedett és sok időt töltött kórházban, ahol még további hatások érték a nyugati zenekultúrából. Ezek a benyomások mély hatással voltak zeneszerzői tevékenységének alakulására. Takemitsu később úgy írta le ezt, hogy a háborús élmények miatt távolodott el a japán tradicionális zenétől, amelynek hallatán keserű érzések fogták el. Tizenhat éves volt, amikor első darabjait írta, amelyek számára ez emberi létezés oka és definíciói voltak – ahogy ő utalt erre.
“Maga a zene vonzott. (…) A háború után nem maradt már csak a zene. A zenét választva tudtam meghatározni identitásomat”.
Noha Takemitsu (a lenti képen jobbról az ötödik, mögötte vastagkeretes szemüvegben Kazuo Fukushima, mellette jobbra, az első sorban Joji Yuasa, mindhárman fuvolaérdekeltségű zeneszerzők) vett néhány magánórát lényegében autodidakta volt. Neki és egész generációjának meghatározó elindítója a Jikken Kōbō (“Kísérleti Műhely”) volt, amelynek különféle területekről verbuválódott művészek voltak a tagjai, akik szembe helyezkedtek a művészet japán tradíciójával, és célkitűzésük volt, hogy bemutassák a kortárs nyugati alkotásokat a japán közönségnek. A csoporthoz tartozott néhány, a fuvolairodalomban is szerepet játszó jelentős zeneszerző is, mint Kazuo Fukushima, és Joji Yuasa. Ezekben az időkben – az 50es évek elején – kezdett foglalkozni Takemitsu kompozícióiban az ütemvonal nélküli lejegyzéssel és magnó használatával is.
Az áttörést – a nemzetközi figyelmet – az 1957ben komponált Requiem-el érte el, amelyet Sztravinszkij 1958as japán útja során koncerten hallott. Visszatérve az Államokba az ő közbenjárására rendelt tőle művet a Koussevitsky Foundation, ez volt a Dorian Horizon, (1966), amelyet a San Francisco Symphony Orchestra mutatott be. Innentől kezdve a nyugati ismertség tekintetében nem volt megállás Takemitsu számára. A következő évtizedekben egymás után kapta a különféle felkéréseket és zeneszerzői díjakat, ő lett a legismertebb 20.századi japán zeneszerző, és ezzel utat nyitott és mutatott hazájában az utána jövő generációknak is.
A Jikken Kobo négy zeneszerője 1953ban, balról: Hiroyochi Suzuki, Takemitsu, Keijiro Sato, Joji Yuasa.
Még a Jikken Kōbō évei alatt ismerkedett meg John Cage művészetével, amikor Toshi Ichiyanagi, amerikai tanulmányútjáról hazatérve bemutatta a Concert for Piano and Orchestra című Cage művet. Bár nem feltétlenül fontos, de nem is mellékes, hogy e japán zeneszerző volt Yoko Ono első férje, és utóbb ő írt emlékdarabot Takemitsu halálára – a mű érdekes módon egy szólófuvola darab, Still Time IV a címe.
A találkozás John Cage-el meghatározó volt Takemitsu számára, ekkor kezdett kísérletezni egy lazább, grafikus notációval, – példa erre e cikk végén ráadásként mellékelt trió, a Ring. Cage élénk érdeklődés mutatott a Zen iránt és Takemitsu-t is a japán tradíció felé fordította. Így vall erről a szerző:
“Mély hálával tartozom John Cage-nak. Ennek oka, hogy életemben és fejlődésem során igyekeztem megtagadni és elkerülni mindent ami “japán”-os. Jelentős mértékben a vele való találkozás fordított a tradíció értékelése felé”. (…) “Egy nap Bunraku bábszínházban voltam és megdöbbentett a japán zene ragyogása, mélyen meghatódtam és azon tűnődtem hogyan kerülhette el a figyelmemet a japán zene eddig”.
Takemitsu ezt követően kezdett műveiben – kamara- és nagyzenekari darabjaiban egyaránt – olyan tradicionális, japán hangszereket is használni, mint a biwa, sho és a sakuhacsi.
És így érkezünk el a 70es évekhez, innentől az életpályát a fuvolára írt szólódarabok tükrében követjük. Előre bocsájtom még, hogy mindhárom tárgyalt mű a fuvola kiemelkedően alapos ismeretét mutatja zeneszerzői oldalról, és ez az ismeret a Itinerant és a Voice esetében a modern fuvolatechnikára is kiterjed. Egészében véve Takemitsu életműve igen gazdag, és jellemző módon – úgymond – nincs benne gyenge láncszem; bármilyen összeállításhoz nyúl, mindig kvalitásos mű kerül ki a kezei közül, és – ami számunkra nem elhanyagolható – szereti a fuvolát kamaraműveiben is alkalmazni. Alkalmazott zenéjével is minőséget képviselt, hiszen körülbelül 130 kompozíciója mellett rengeteg, több, mint 100 filmzenét is írt. Innen, nyugatról nézve az egyik legfontosabb Kurosawa Ran (1985) című filmjéhez készült. Ennek egyik kulcsjelenetében a szereplő fuvolázik – egész pontosan Ryūteki-n ( 龍笛) játszik. A piccoló-/fuvolaszólót Tilmann Dehnhard lejegyzésében láthatjuk (Flöte aktuell, 2005/1):
Érdekességként még ide tartozhat, hogy Takemitsu zeneszerzői tevékenysége mellett írt detektív regényt is, és szerepelt a japán tv-ben , mint szakács-celeb. Most pedig jöjjenek a szólófuvola művek, amelyeket a szokásostól eltérően egyetlen előadótól, Robert Aitken-től halljuk.
Voice (1971)
A mű Takemitsu legkorábbi és vélhetően legnépszerűbb szólófuvolaműve a három közül. A darab Auréle Nicolé-nek készült azok után, hogy a fuvolaművész, Heinz Holliger valamint Ursula Holliger bemutatta az Eucalypts I cimű triót fuvolára, oboára és hárfára valamint vonós zenekarra (itt hallhatjuk a felvételt az előadókkal), amelyet Paul Sacher rendelt az Osakai Világkiállítást (1970) követően a Zürich Collegium Musicum-nek. Utóbb Takemitsu mindhárom szólistának egy közös művet is írt, ez lett az Eucalypts II, és végül mindhárom játékosnak egy-egy szólókompozíciót is ajánlott ; Ursula Holliger-nek a Stanza II hárfára és magnószallagra (csodaszép darab, itt hallható), Heinz Holliger-nek a Distance-ot oboára és sho-ra, és Nicolé-nek 1971ben a Voice-t.
Ami a Voice-t illeti Takemitsu szöveget is ad a fuvolásnak, amelyet a japán költő, Shūzō Takiguchi (1903-1979) – a fenti nagy, csoportképen ő balról a második, ő volt a Jikken Kobo vezetője és névadója is – Proverbes faits a la main című (1970) anyagából vett kölcsön, emelt ki. (A kötet címe valami olyasmit jelent, hogy Kézzel készült közmondások, vagy Barkácsolt közmondások). A szöveg kétszer hangzik el, (franciául és angolul is) ezáltal egyfajta egyszemélyes színházat hozva létre a fuvolás előadó által.
Anno a darabot életemben először Bodoky Gergelytől hallottam, (de már azt megelőzően Anne La Berge bemutatta nálunk az egyik Debreceni Fuvolás Találkozón, és ezt tekinthető hazai bemutatónak is. Ezt jóhiszeműen állítom… tehát simán lehet valótlan is), és már akkor felvetődött bennem miért idegen nyelveken mondjuk a szöveget, miért ne hangozhatna el legalább egyszer magyarul, ha itthon adjuk elő?
Az eredeti szöveg: “Qui va la? Qui que tu sois, parle, transparence! … Who goes there? Speak, transparence, whoever you are!”.
Javaslatom:
“Ki megy ott? (vagy Ki van ott?)
Akárki vagy, beszélj, mutatkozz meg!”
Vagy a második sor így talán jobb: Akárki vagy, beszélj, árnyalak!”
Tudom nem valami míves, – lehet még finomítani – de ami a lényeg a magyar hallgató is közvetlen kapcsolatba kerülhet a darab egészével. (Mindegy, úgy is csak viccelek, nem akarok senkit rábeszélni…. még véletlenül sem. Majd én megcsinálom…).
Robert Aitken – fuvola
Itinerant (1989)
Az 1989es Itinerant már egészen más inditatásból született. A darab alcíme In memorian Isamu Noguchi, amely utalás Takemitsu jóbarátjára, a szobrász-filozófusra, akit a zeneszerző gyakran az “világpolgárság intuitív előfutára” ként említ. Ír-japán szülők gyermekeként Los Angelesben született, de Japánban járt jezsuita iskolába, később az Államokban járt orvosi egyetemre, de végül szobrászatot tanult és New York-ban telepedett le. A Második Világháború után tért vissza Japánba, ahol a Jikken Kobo kereti között találkozott Takemitsu-val. Bár az általa tervezett Hirosima emlékművet nem fogadták el, Noguchi számára továbbra is fontos volt a japán-a,erikai kulturális csere, és élete folyamán újra és újra visszatért Japánba inspirációért. Isamu Noguch számos alkotást hagyott hátra az USA-ban és Japánban is, így például ő tervezet és valósította meg 1964ben az IBM udvarát, egyik utolsó monumentális munkája pedig Japánban a közel 200 hektáros Moereneum Park, ami lényegében egy épített táj.
Isamu Noguchi egyébként e művön kívül is jelentékeny hatást gyakorolt Takemitsu művészetének alakulására. Általában véve keleten a fuvola jelentésköre gyökeresen más, mint nyugaton – sokszor az elmúlással, az ősszel, kifejezetten a november hónappal, sokszor a halállal áll közelebbi kapcsoltban ez a hangszer. Nem véletlen tehát, hogy keleti zeneszerzők előszeretettel írnak emlékdarabot fuvolára.
A darabban meghatározó szerepet tölt be a szünet, a csend, amely nem teljesen egyenértékű az európai kultúrában gyökerező zene szünetével (a szerző háromféle fermáta-értéket használ). Takemitsu néha egész rövid, lírai szakaszokat tagol szünetekkel, amely jelentőségben és időtartamban is egyensúlyt képez a hangzó szakaszokkal. A hangzó szakaszokkal előkészített csendet, “űr”-t a japán esztétika MA-nak nevezi. A MA megtalálható a Voice-ben is, de ott a csend pillanatainak előkészítése teljesen már természetű – így a csend /MA minősége is más. A MA természetének megértése kulcsfontosságú nem csak Takemitsu szólófuvola műveihez, de más japán szólófuvolára írt darabok előadásához is.
A mű Noguchi halálára készült, és személyes hangvétele okán koránt sem biztos, hogy koncerttermi előadása helyénvaló-e egyáltalán – és valóban, ritkán is hallható. A cím vándor-t jelent, ami egyszerre utalás Noguchi kulturális hátterének sokszínűségére, kontinenseken és műfajokon átívelő életútjára, de ugyan akkor az emberi lélekre is. Egyes vélekedés szerint (ez nem Takemitsu véleménye!) a darab utolsó cressendalo magas Bé hangja, azt szimbolizálja, ahogy a lélek kiszakad a testből… Jellemző, hogy az Itinerant-al és az itt következő Air-el kapcsolatban is meglehetősen kevés az elérhető információ – a Voice-hez képest – , maga Takemitsu is szűkszavúan nyilatkozott e műről.
A mű ősbemutatója New Yorkban volt, 1989ben, a Isamu Noguchi Múzeum átadásakor Paula Robinson szólaltatta meg a darabot.
Robert Aitken – fuvola
Air (1995)
Ami az Air-t (1995) illeti bizonyos értelemben kakukktojás a három szóló fuvoladarab között, ugyan is eredetileg egy el nem készült versenymű-féleség fuvolaszólója. A kompozíció elkészültét Takemitsu halála hiúsította meg. A darab – egyes vélekedések szerint – a BBC által rendelt fuvola-hárfa és zenekar összeállítású darab fuvolaszólama. A szóló végül Auréle Nicolé-hez került hetvenedik születésnapja alkalmából, mint ahhoz a személyhez, aki egyike volt Takemitsu nyugati megismertetésének úttörői közül, hiszen a szerző szólófuvola kompozíciónak sora a Voice-vel kezdődik, amelynek ajánlása Nicolé-nek szól. Az Air címében egyszerre utal a fuvolás által a hangszer megszólaltatására szolgáló közegre, valamint a zenei tételre, amellyel főleg a barokk korszakban találkozhatunk – ezzel finoman utalva Takemitsu tonalitáshoz való vonzalmára, késői hangvételére, amelyet a tonalitás felé való elmozdulás, valamint korai éveinek példaképéhez, Debussy hangvételéhez való hasonulás jellemez. Az Air tehát, mint szólómű gyökeresedett meg a repertoárban és valóban képes így funkcionálni.
Robert Aitken – fuvola
RING (1961)
Ráadásként egy csinos és különleges triót mellékeltem még, jelezve, hogy Takemitsu életműve ad még bőven feladatot a fuvolának a szólódarabokon kívül is.
Dora Mocan – fuvola
Francesca Naibo – terc-gitár
Mathilde Chiappone – lant
Élő felvétel, 2015, Hochschule der Künste Bern
.png)
