Sir James Galway – Mozart koncertek

Boldog születésnapot Sir James Galway!

Még hónapokkal ezelőtt kezdett bennem érlelődni ez a poszt, de vártam Sir James Galway születésnapjáig. A dolog apropója, hogy október elején felkerült az internetre egy, számomra új – azaz régi – Galway felvétel, amit eddig nem ismertem. Ezzel a lemezzel ismerkedve jutottak újra eszembe azok a régi élmények, évek, amikor Galway felvételeit intenzíven hallgattam szinte minden nap. Fogalmam sincs Galway hányszor játszotta lemezre Mozart fuvolaversenyeit, – én kapásból ismerek hatot, de biztos ennél több van – de ez a felvétel új volt nekem. A feltöltő nem írta oda mikor készült, viszont nem nehéz datálni. A dirigens, Edurado Mata, az a karmester, aki a Rodrigo Fuvolaverseny felvételén is szerepel, tehát az anyag valamikor 1978ban, vagy akörül készülhetett. Galway legerősebb korszaka ez, az ekkor készült felvételei minden egészséges lelkületű fuvolás szívét megdobogtatják. Diák koromban, de később is rengeteget hallgattam ezt a korszakát, az 1975 és 1985 között készült felvételeit. Az elmúlt évtizedek során számtalan fuvolást hallottam élőben és lemezen is, sokuk közülük valóban zseniálisan művész, még is, ezt a számomra új Mozart G-dúr felvételt hallgatva ma is ugyan azok a dolgok jutnak eszembe, mint régen – Galway az Galway. De mit is értek ez alatt?

Először is ott van a hang, amiről Galway-t már messziről meg lehet ismerni, még a szerény minőségű Youtube felvételen is. Mindig az a benyomásom, hogy ez a hang “hasít” – olyan mint egy penge, de egy selyembe burkolt penge. Van egy nagyon intenzív közepe, amely még sem erőszakos, vagy erőszakolt. Erre a hangra mondják, hogy “magvas” , és ez a mag állandó, nem függ sem a sebességtől, sem dinamikától, sem a lágétól. Ugyan akkor van körülötte egyfajta burok, ebben a tartományban változnak a hangszínek, itt történik a hajlékonyság. És végül ott a vibrátó, amely szintén Galway védjegye. Az éneklő hatás a 2. tételben a legerősebb, a megformálás annyira dramatikus, hogy a tétel végén úgy érezzük nincs szükség folytatásra, megérkeztünk.

De jön a 3. tétel – a tempóválasztást illetően nem a menüett-jelleg van túlhangsúlyozva, inkább a finálé dominál, tehát a tempó meglehetősen friss. Aki játszotta ezt a koncertet – és valamennyien játszottuk nem is egyszer… – tudja, hogy a darab egyik alapvető nehézsége az állandó regiszterváltások minden zenei szituációban és tempóban. Nem véletlen, hogy ezt a koncertet kérik minden meghallgatáson. Akinek nem mennek a nagy ugrások annak megpecsételődik a sorsa ebben a fuvolaversenyben. Galway mesterien, birtokolja ezt az aspektust ebben a tételben is, ahogy belemarkol egy-egy alsó D-be, vagy ahogyan minden hezitálás és óvatoskodás nélkül elkap egy-egy regiszterváltás utáni hangot utánozhatatlan. Mindez az első tételre is igaz. Itt a tempóválasztást illetően a Meastoso nem jelenti azt, hogy a tempó túl lassú, esetleg totyakos  lenne, hanem itt is a friss jelleg dominál. Egészében véve van egy elképesztő hangi kultúra és biztonság, ami minden játékmódra kiterjed és soha sem szenved csorbát.

Ezek lennének tehát az első videóval, G-dúr koncerttel kapcsolatos gondolataim, amik mit sem változtak az elmúlt 30 évben. A második felvételt – ez valódi videó felvétel a D-dúr koncert első tételéből – azért mellékeltem, hogy a gyakorlatban is lássuk mindezt. Egyszer majd összegyűjtöm egy posztba ezeket a Lincoln Center-beli felvételeket, mert nagyon jók és jó lenne egyben, koncertszerűen hallani őket. Egyébként a két előadás körülbelül egy időben készült, a D-dúr koncert 1980as koncerfelvétel. A koncerten Galway nem csak szólista, de egy kicsit karmester is, kommunikációját megosztja az együttes és a közönség között. Igazából nem karmesterkedik, hanem vezeti zenekart, mint szólista. Csak azokra a pillanatokra fordul egy kicsit befelé, amikor izgalmasabb állása van. A fuvolahang itt is uralja az együttest és a akusztikai teret, a projekció igen erős, a fuvolahang eljut a terem legtávolabbi sarkába is. (Ezt nem csak e felvétel alapján mondom, hanem az élő tapasztalat okán is). Ami érdekes a lemezfelvételhez képest, hogy  a több kamerás rögzítésnek köszönhetően kicsit képet kapunk Galway billenéséről is; az ujjak nem csak felfelé mozognak, hanem egy egészen kicsit hátrafelé is, tehát nem csapja meg a billentyűket záráskor – pontosan úgy, ahogy a René Leroy metodika könyvében áll. Ezt legjobban a kadencia során alkalmazott kameraállásból látszik látszik a jobb kézen, de természetesen igaz a bal kézre is – 7 perc után néhány másodperccel különösen jól látható, de a lassú résznél 6 perc 45-47 másodpercnél is, ha nagyobb képüzemmódra kapcsolunk. Nincs tehát két Galway – egy a lemezen és egy élőben – ugyan az a magabiztosság hallható és látható is. A hangi és előadói attitűd tehát egy és ugyan az. Sokat lehetne még írni ezekről a felvételekről, de legyen most elég ennyi – hallgassuk meg tehát mindkettőt.

Mozart – G-dúr koncert
London Symphony Orchestra – Eduardo Mata

Mozart – D-dúr koncert I. tétel Allegro apreto

A bejegyzés kategóriája: mp3, videó
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!