Interjú Détári Annával

Régi kedves ismerősömmel, pályatársammal, Détári Annával készítettem egy beszélgetést. Ismeretségünk még Anna zeneiskolás éveire nyúlik vissza, ekkor találkoztam vele Schweitzer Ivánné, (Juli néni) Gyakorlati tanítás vezetőnk óráin, persze, mint zeneiskolással. Útjaink jó ideig párhuzamosan futottak, de – ahogy az gyakran lenni szokott ezen a pályán – egy idő után szem elöl tévesztettük egymást. Az utóbbi időben Anna egyre többet hallatott magáról, ekkor kerestem meg és készítettünk egy rövidebb, bevezető jellegű beszélgetést egyik koncertje, egész pontosan saját versekkel ötvözött szólófuvolaestje kapcsán. Most úgy döntöttünk, hogy egy nagyobb beszélgetés keretében megpróbáljuk összefoglalni eddigi pályáját, és előrevetítjük lehetséges terveit. Annyit azért előre kell bocsájtanom, hogy tartalmilag nem szokványos anyagot sikerült készítenünk. Egészen biztos, hogy az interjú nem csak a 2015ös év, de talán a blog legérdekesebb cikke.

Mik voltak a zenével kapcsoltos első benyomásaid?
Détári Anna: A zenéhez nagyon hamar közel kerültem. Az családi legendák szerint egy otthon talált furulyán, és egy másfél oktávos játék zongorán a TV reklámok zenéit, és minden egyéb általam hallott dallamot kikeresgéltem. A zongorácskára még emlékszem is, addig nem nyugodtam, amíg pontosan meg nem találtam azokat a hangokat, amiket hallani akartam, órákig pötyögtem a körömnyi kis billentyűkön. Az általános iskolában a zenei osztályba írattak, és a családom aztán örökölt egy pianinót, innen pedig egyenes út vezetett a zeneiskolába, ahol Rozsnyai Erika néni növendéke lettem. A zongorázást nagyon élveztem, rengeteget játszottam, keveset gyakoroltam, közben pedig az Egyetemi templom kórusában énekeltem, amit Dauner János atya vezényelt. Ez az ének- és zenekar rendkívül színvonalas, nagy létszámú együttes volt, komoly műveket tanultunk be és adtunk elő egész estés koncerteken, és ez hamar természetessé vált. Mivel kicsi voltam, és szopránt énekeltem, általában a fuvolák mögött álltam a fellépéseken, és emlékszem, hogyan figyeltem őket, és mennyire elbűvölt a hangszer hangja. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, mikor kitaláltam, hogy szeretnék megtanulni egy másik hangszert a zongora mellett. Csellózni vagy fuvolázni szerettem volna, de a zeneiskolában nem volt hely egyik tanszakon sem. Végül félévtől megüresedett egy hely Sweitzer Ivánné, Juli néninél, és így eldőlt, hogy fuvolázni fogok. Azt hiszem Juli néni nélkül soha sem lett volna belőlem fuvolás. Az ő hihetetlen stílusa és szakmai tudása nagyon nagy hatással volt rám, folyamatosan a termében lógtam, amikor csak tehettem, hallgattam a többieket, és amikor egy óra elmaradt, már álltam is felhang-képezni.

Hogyan terelődtél a fuvolás pálya felé?
Détári Anna: Nem emlékszem pontosan, hogyan született a döntés, hogy fuvolás leszek. Annyira egyértelműen követték egymást az események, hogy bennem fel sem merült, hogy mással is foglalkozhatnék. A felvételim évében volt Országos Fuvolaverseny, a budapesti fordulón Doppler Nocture-jét játszottam, és a szünetben Gyöngyössy Zoltán odament a tanáromhoz. Fel van véve a Bartókba – mondta – csak jöjjön el a felvételire. És nem mentem el. Juli néni jobb helynek tartotta Kecskemétet, és a Dratsay házaspárt, így ezt az epizódot el sem mondta nekem, Gyöngyössy tanár úrtól tudtam meg évekkel később, mikor a főiskolán a növendéke lettem. Nem tudom, hogyan alakult volna a szakmai karrierem, ha akkor a Bartókba megyek, de gyakran elgondolkozom rajta, mi alakult volna másként. Így viszont a Kodályban kezdtem tanulni Berényi Bea növendékeként. Ezek az évek először ízleltették meg velem a professzionális zenész-lét stresszét, a teljesítés kényszerét, nagyon más világba kerültem, mint a zeneiskola szeretett teli légköre. Az érettségimen Sáry József elnökölt, ekkor találkoztunk először, és ez a szakmai kapcsolat indította el a kortárs zene iráni érdeklődésemet. Olyannyira, hogy a főiskolai szakdolgozatomat az ő fuvolaműveinek elemzéséből írtam, és a diplomahangversenyen műsorra tűztem Soledad című művét. De életem legmeghatározóbb mesterével a főiskola második éve utáni nyáron, Debrecenben találkoztam egy kurzuson. Gyöngyössy Zoltán a kurzus tíz napja alatt lebontotta és újra felépítette azt, amit addig a fuvolázásról, technikáról, hangképzésről gondoltam. Amikor bementem az első napon, rengeteg anyaggal, az első öt hang után leállított és nekiállt velem hangképezni, és abba sem hagytuk ezt a nyolcadik napig. Emlékszem, kért valamit, és én a szemem sarkából figyeltem az arcát, hogy reagál, jó-e az, amit csinálok. Leállított, és megkérdezte: neked tetszik ez a hang? Nem feleltem azonnal, mire folytatta: ne az érdekeljen, hogy nekem tetszik-e. Ez a te hangod, neked kell jónak találnod. Ha tényleg arra mész, hogy gondolkodás nélkül teljesítsd, amire kérlek, akkor holnap hozok egy doboz kockacukrot, és kapsz egyet, ha ügyes voltál! Végül hozzátette: nem az oviban vagyunk. Attól kezdve minden órán, mikor nem maximálisan magamra figyeltem, ő pöckölt egyet az ujjával, minta egy cukrot passzolna oda nekem. Egy életre szóló lecke volt. Mintha tíz nap alatt egyszerre kaptam volna meg több év fejlődését. Gyöngy egy újfajta gondolkodási struktúrát tanított, filozófiát, és életszemléletet a fuvolázáson keresztül. Ahogy ő mondta mindig: a fuvolázás az én filozófiám. Soha nem éltem meg korábban, és később sem olyan ugrásszerű pozitív fejlődést, mint amit a vele való találkozás jelentett. A főiskola utolsó évét már az ő növendékeként végezhettem, és további két évet a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, azt hiszem, hogy ez az a három év, ami teljes egészében megalapozta a szakmai tudásom és hozzáállásom. Van egy kis füzetem, ahová lejegyezgettem az instrukcióit, tanításait, gondolatait és természetesen az aranyköpéseit is. Mai napig újra és újra kinyitom, a mai napig segít. Arra gondolok: mit mondana erre Gyöngy? Aztán gyakran látom maga előtt az ujjait, ahogy a képzeletbeli cukrot pöcköli felém.

Milyen szakmai és emberi benyomásokból építkeztél még fuvolásként?
Détári Anna: Meghatározó fordulópont volt az Auréle Nicolet-tel való talákozás. Berio Sequenza- t játszottam neki a pesti kurzusán, ami az egyik kedvenc darabja, így szerencsémre bőségesen szánt rá időt. Az elképzelés és a gesztusok fontosságát tanította. A darabot először el kellett „énekelnem”, kiabálnom a dinamikai reihe-ét tökéletesen betartva. Aki ismeri a darabot, azt tudhatja, hogy ez szinte teljesen lehetetlen. Mindenesetre a rám szánt egy órából 45 percet kiabáltam, negyed órát fuvoláztam, és teljesen elégedetten távoztam.

Mihez kezdtél diploma után? Általában a fuvolások előtt 3 út áll: zenekar, tanítás, vagy koncertezés – vagy ezek kombinációja. Azt hiszem a koncertezés a legnehezebb kenyér Magyarországon, fiataloknak még mindig kevés a lehetőség. Arra gondolok, hogy ez egy elég nehéz pillanat amikor egy hangszeres hirtelen kikerül az iskolákból – így van ez ma is, és így volt régebben is… A Te esetedben ez hogyan történt?
Détári Anna: A pécsi diplomám után megpróbáltam a felvételit a DLA-ra, akkor 18 embert vettek fel, és én lettem a tizenkilencedik. Őszintén szólva teljes pánik lett úrrá rajtam, mikor a nyár a végéhez közeledett, nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Szeptemberben felhívtak, hogy vállalok-e egy zeneiskolai félállást, és mivel nem volt jobb ötletem, elfogadtam. Hat évet tanítottam Diósdon a művészeti iskolában, és ez a hat év pont elég volt arra, hogy rájöjjek: ez az életmód nem igazán nekem való. Pár évvel később elkezdtem tanítani Nagykovácsiban is, az American International School of Budapest iskolában, ott a mai napig is tanítok angolul fuvolát.

A kortárs zenéhez tehát meg volt a kapcsolatod. De – gondolom – kortárs szerzőkkel is kapcsolatba kerültél…
Détári Anna: Nem találtam a helyemet, nem volt igazán meghatározó csapásvonal. Dolgoztam kisegítőként az Operett Színház zenekarában négy évig, hakniztam itt-ott, és évről évre megpróbáltam adoktori felvételit, újra és újra sikertelenül. 2009-ben találkoztam Nagy Ákos zeneszerzővel, akivel egy nagyon gyümölcsöző kapcsolat indult. Ákos nagy vehemenciával szervezte a koncerteket, így rendszeres fellépési lehetőséghez jutottam, eljátszottam az összes fuvolaművét.

Nagy Ákos – Soli(e)tude, Fuvolamaraton az A38 hajón, 2014

Amikor ezt az interjút előkészítettük elhatároztuk, hogy mindenképpen beszélünk egy olyan kérdésről, amely Téged személyesen is érint.
Détári Anna: 2010 nyarán a Művészetek Völgyében volt két koncertem, az egyik szólóest, a másikon Matuz Gergővel játszottunk közösen. A koncert után kezdtek furcsa érzeteim támadni, nem indultak jól a hangok, diszkomfortos volt a hangképzés, de akkor ezt betudtam a hangképzés hiányának és a fáradtságnak. Két héttel később már egyetlen hangot sem tudtam megfújni a hangszeren. Ha megpróbáltam, a szám teljesen másként reagált, összerándult a felső ajkam, és nem voltam képes megtartani a befúvónyílást. Eleinte csak annyit érzékeltem: nem működök, nem tudok fuvolázni. Az, amibe belefektettem az elmúlt 15 évemet, megszűnt létezni.

Sikerült végül meghatározonod, hogy voltaképpen miről van szó?
Détári Anna: Fokális disztóniás lettem, bár ezt akkor még nem tudtam, csak évekkel később kristályosodott ki ez a diagnózis. A fokális disztónia, vagy másik nevén feladat-specifikus disztónia csak és kizárólag egy adott tevékenység végzését gátolja meg. Én fütyültem, grimaszoltam, kifogástalanul artikuláltam, az egyetlen dolog, amire képtelen voltam, az a fuvolázás volt. Később megismertem olyan gitárost, aki a beteg kezével remekül zongorázott, de amit közel került a gitárhoz, görcsbe rándultak az ujjai. A betegség lényegében felbontja, illetve összekuszálja az adott agyi terület és az izomzat közötti idegkapcsolatot, az izom (esetemben az ajkak körül) ellentmondásos parancsokat kap az idegrendszertől, ezért nem tud funkciójának megfelelően működni. Ezeket a információkat ismét jóval később, külföldi honlapokon találtam meg. Legalább négy neurológusnál jártam, aki nem ismerte fel a betegséget és teljesen tehetetlen volt. Akadt olyan is, aki művészhisztiként kezelte, és lórúgásnyi nyugtatót írt fel. Volt, aki a szemembe mondta, hogy semmi bajom. De ha adott esetben találtam volna egy olyan orvost, aki felismeri a betegséget, akkor sem kaphattam volna segítséget, hiszen az orvostudomány mai álláspontja a fokális disztóniáról az, hogy gyógyíthatatlan.

Hogyan sikerült még is fogást találni a problémán?
Détári Anna:
Én négy évvel később 22 koncertet adtam három hónap alatt. De ez egy hosszú és küzdelmes út vége. Az első másfél év mély depresszióban telt. Sorra lemondtam a koncertjeimet, eljártam tanítani, hangszer nélkül, és órákat álltam a tükör előtt a fuvolafejjel, hogy megpróbáljak egy hangot kicsikarni belőle, teljesen sikertelenül. Azután szépen lassan, ahogy a depresszív állapot lassan elmúlt, elkezdtem megoldásokat keresni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a négy év alatt egyetlen egy nap sem volt, amikor arra gondoltam volna, hogy feladom ezt a harcot.

Feltételezem rengeteg tapasztalatot szereztél, és jövőbeli terveid ehhez kapcsolódnak.
Détári Anna:
A kimerítő ősz után egy kis átmeneti gyengeséget tapasztaltam, ezért ismét elvonultam a színpadtól, és azt az időt, amit most kénytelen vagyok újra a problémára szánni, azzal is kitöltöm, hogy elkezdtem egy könyvet írni a tapasztalataimról, és a fokális disztónia gyógyításáról. A probléma sokkal több zenészt érint, mint gondolnánk. Németországi felmérések szerint minden századik professzionális zenész tapasztal fokális disztóniát az élete során. Spontán gyógyulás nincs, nem lehetséges, az idegpályák nem állnak maguktól a helyükre. Gyógyszer nincs, és kúra nincs. Néhány elszigetelt eset van, akik önmagukat diagnosztizálják, és gyógyítják (például Róth Ede gitárművész, és tanítványa, Mester Sándor), de ma Magyarországon, fokális disztóniásként külső segítséget kapni nem lehet.

Mester Sándor egy dokumentum filmet is készített a témáról, de ezzel együtt ez a probléma még mindig teljesen feltáratlan terület nálunk is.

Détári Anna: Ezért döntötem úgy, hogy egy könyv formájában összefoglalom a tapasztalataimat, megosztok minden információt, amihez hozzájutottam, és leírom az önmagamon sikeresen alkalmazott terápiát. Itt meg kell említenem Pálhegyi Máté fuvolaművészt, aki nélkül a fuvolás, aki vagyok, nem születhetett volna újjá. Az első pillanattól mellettem állt, és ketten próbáltunk meg összerakni egy olyan gyakorlatsort, ami javíthat a disztóniás tüneteimen. A helyzet olyan súlyos volt, hogy az első két évben még egy gyertyát sem tudtam elfújni, mert túlságosan hasonlított a szájtartás a fuvola Ansatzhoz. A közös munkánk tiszta vakrepülés volt, egyikünk sem ismerte a betegséget vagy fizikai tünetek okát, de kitartóan dolgoztunk. A fizikai szinten túl komoly lelki és pszichés munkára is szükség volt, ezeknek a leírását mind tartalmazni fogja a könyvem. Elöljáróban csak annyit, hogy a betegség részben a mai profi zeneoktatás stresszes versenyszellemének következménye, ezért nagyon fontos lenne odafigyelni a következő generációra. Senkinek sem kívánom ezt a rettenetes veszteségélményt, holott én hosszú távon profitáltam belőle. Az ember kénytelen kiépíteni egy másfajta, egészségesebb hozzáállást a hangszerjátékához, és az egész életéhez, különben benne ragad a disztóniás állapotban. Meggyőződésem, hogy minden típusú fokális disztónia gyógyítható, amire szükség van az a nyitottság, a mesebeli királyfik halált megvető bátorsága és sok-sok derű.
Szeretnék a jövőben disztóniásokkal foglalkozni, megosztani a tapasztalataimat és segítséget nyújtani, nem csak a könyvön keresztül, de személyes terápiával is.

Hogyan tervezed a könyv megjelentetését?

Détári Anna: Magyarországon még keresek kiadót, és hálás vagyok minden jótanácsért és tippért, ha valakinek van ötlete, kérem,hogy keressen meg személyesen, az e-mail címem: detaria[kukac]gmail.com. Az viszont már biztos, hogy az elkészülte után a könyvet lefordítom angolra, és az Amazon weboldalakon keresztül megrendelhető lesz. És ha valakinek a diszóniával kapcsolatos tapasztalatai vannak, keressen meg privátban a Facebook oldalamon!
Köszönöm a beszélgetést!

Détári Anna verses szólóestje a BMC könyvtárában – 2014.11.19:

Détári Anna: Fecskevonuláskor
Nagy Ákos: Ame no nori fue
André Jolivet: Cinque Incatations (III.)
Détári Anna: Notturno
Détári Anna: Requiem
André Jolivet: Cinque Incatations (IV.)
Détári Anna: Ketrec
André Jolivet: Cinque Incatations (V.)
Détári Anna: Kert
Johann Sebastian Bach: d-moll Prelude
Détári Anna: Idill
Détári Anna: Átadás
Baráth Bálint: Itako no arioso
Détári Anna: Kavalkád
Nagy Ákos: Legyek násza
Détári Anna: Hajnali vers szeretőmnek
Johann Sebastian Bach: G-dúr Sarabande
Détári Anna: Összeborulás-vízió
Détári Anna: Utóérzet
Achille-Claude Debussy: Syrinx
Détári Anna: Szilárd halmazállapot
Heinz Holliger: Sonate (in)solit(air)e (XII. Passacanaille)
Nagy Ákos: Soli(e)tude
Détári Anna: Eső után

This entry was posted in Napról-napra, interjú and tagged , , . Bookmark the permalink.

Leave a Reply