„Amikor a király… meztelen…”

by Niall O’Riordan

Volt már hiányérzeted koncert után, – amit általában egy nagy név adott – miközben a közönség többi része le volt nyűgözve? Játszottál már úgy 10.000 fontot érő fuvolán, hogy közben a titokban úgy érezted a 2000 fontos jobban szól? Érezted maga totálisan feltöltődve egy-egy koncert után, amikor találkoztál valakivel, aki nem osztja a véleményedet? Megosztottad amit tényleg gondoltad, vagy kiigazítottad a véleményedet?

Sokan közülünk egyszerűen nem bíznak magukban. Nem hisszük el amit hallunk és látunk. A félelem miatt, és amiatt, hogy hülyének néznek miket inkább csendben maradunk, és megyünk együtt a tömeggel. Az elutasítástól és megalázottságtól való félelem (akár csak a halálfélelem) veleszületett érzéseink, amelyeket nem szabad alábecsülni. Így egyáltalán nem meglepő, hogy elkerülésükre különféle stratégiákat vetünk be. Ezek a stratégiák nagyon gyakran magukba foglalják személyiségünk és véleményünk utánigazítását, amely így nem ütközik a többség véleményével. Sajnos – attól függően, hogy mennyire vagyunk tudatába az elutasítástól és megalázottságtól való félelmünknek – az embereknek adott válaszainkat ezek a félelmeink nagyban befolyásolják. Ezt a témát már érintettem egy korábbi cikkemben – A Művész, mint hős – amely a FLUTE 2011 márciusi számában jelent meg.

Szűrők
Időnk nagy részében az embereket szűrőinken át hallgatjuk, amelyeket státuszuk által hoztak létre, és így valójában nem halljuk őket. Már jó ideje felfigyeltem erre a jelenségre, de kételkedtem magamban; az ok túl egyszerűnek tűnt és ma már képes vagyok felismerni. Sokan úgy gondolják, hogy „ha ők elég jók voltak ahhoz, hogy megnyerjenek egy versenyt, vagy egy jó állást akkor nyilván az én hallásommal van a gond”. Például, ha egy fuvolás szólista egy jelentős zenekarban játszik, mi ezen a szűrőn keresztül halljuk őt; titokban nem szeretjük a játékát, de attól való félelemünkben, hogy ostobának tartanak emiatt véleményünket megtartjuk magunknak. Természetesen ezzel nem azt javaslom, hogy érzéketlenek vagy udvariatlanok legyünk. Amit mondani akarok az, hogy ne tagadjuk meg saját élményünket, és jogunk van kifejezni álláspontunkat tisztelettel, különösen barátaink körében. A veszélye annak, hogy elutasítjuk saját véleményünket az, hogy elveszítjük a kompetenciánkat. Valójában egyáltalán nem lényeges verbálisan is hangot adni gondolatainknak, de a lényeges, hogy magunkban elismerjük, amit gondolunk. Természetesen személyes ízlés dolga ez, de gyanítom nem annyira , mint azt gondolnánk. Vannak személyiségek, akiket divat lett kedvelni, vagy, ami még rosszabb divatos nem kedvelni adott személyeket, és mint a birkák sokan közülünk együtt mennek a tömeggel feladva ezzel valódi véleményüket. Ha egy koncerten a művészt egy prekoncepciós szűrőn keresztül hallgatjuk, valójában előkészítjük az elménket egy olyan élményre, ami még meg sem történt.

Ez a vélemény meglehetősen markáns a művészet világában. Milyen gyakran látjuk, hogy egy-egy kétes értékű műalkotás óriási összegért kel el alkotója magas státusza miatt? Hallottál és láttál már olyan modern műalkotást (képzőművészetet vagy zenét), amely nyomán azt gondoltad „mekkora egy szemét is ez!” Érdekes megvizsgálni hogyan tudjuk elfogadni ezt a reakciónkat. A múltban letagadtam ezeket a reakcióimat, és magamat hibáztattam, hogy valamit nem értettem meg. Egyszerűbben szólva, egy koncerten ahol végig nagyon lapos volt az előadás a közönséget extázisban találtam az előadás végén. Nem győztem csodálkozni, vajon ugyan azon a koncerten voltunk? Voltam olyan koncerten is ahol kétségbe esetten próbáltam meg állva tapsolni attól félve, hogy én leszek az egyetlen, és néha ez meg is történt.

A megalázottság miatti bizonytalanság és az önbizalom hiánya szintén előtérbe kerül, amikor hangszert választunk. A cikk elején megkérdeztem vajon játszottál-e már 10000 fontos fuvolán, amiről titokban azt gondoltad, hogy kevésbé jó, mint a 2000 fontos. Sok évvel ezelőtt William Bennett-el cseteltem és azt mondtam neki, nekem jobban tetszik a nikkel fuvola hangja, mint az ezüsté. Ő azt válaszolta „mert a füleddel hallgatod”. Nem értettem mit akar mondani, de folytatta: „a legtöbb ember a pénztárcájával hallgatja”. Ebben nagyon sok igazság van. Csak azért mert egy fuvola drágább még nem biztos, hogy jobb.

Bátorság a kiálláshoz

Ami erről az eszembe jut az a Meztelen Király története, és belőle következő tanulság. Azoknak, akik nem ismernék elmondom, ez egy rövid történet Hans Christian Andersen-től, a hiú királyról, aki megbíz két szélhámost, akik garantálják neki, hogy elkészítik a legfinomabb ruhát láthatatlan szövetből. A Király nem látja a ruhát magát, de nem meri elismerni nehogy alkalmatlannak tartsák pozíciójára; Minisztere ugyan így tesz. Amikor a ruha elkészül a Király végig vonul alattvalói előtt, akik szintén ugyan azzal ámítják magukat mint ő, amíg egy kis gyerek, aki nem érti ezt az egészet be nem kiabál a tömegből, hogy a Király nem visel egyáltalán semmit sem. A Király sejti, hogy igaza lehet, de folytatja a ceremóniát. Sok érdekes tanulsága van ennek a szórakoztató történetnek. Mindenki látja, hogy a Király meztelen, de senki sem meri kimondani az igazságot; mindenki megy a tömeggel, kivéve a gyerek. Hasonló dolgok gyakran történnek az előadóművészek világában, és jó esély van rá, hogy mások is ugyan azt hallják amit mi, – de senki sem mer beszélni. Gyakran tapasztaltam ezt a jelenséget a mesterkurzusok világában, amikor a tanár hajthatatlan a saját, „egyetlen, üdvözítő” módszerét illetően (más szavakkal saját egójának rabszolgája), miközben az általa erőltetett megoldástól a tanítvány csak egyre rosszabbul játszik – és senki sem mer őszinte visszajelzést adni.

Tehát a Király elé járulunk, aki egy hatalommal bíró személy és titokban bizonytalan saját képességeiben is. Egója oly nagy, hogy amikor lelepleződik is folytatja a szertartását saját státuszának érdekében.

Az ilyen emberek tisztában vannak hiányosságaikkal, és mindent meg akarnak tenni, hogy megőrizzék hatalmi státuszukat, és mivel senki sem emeli fel a szavát, hatalmat kapnak, míg azok, akik valóban van tehetségük észrevétlenül tovább állnak. A zene és cd ipar is tartalmaz félrevezető, átlag alatti klasszikus zenét, amelyet erősen reklámoznak. A sérülékeny egóval játszanak és közben sok pénzt csinálnak. És mivel senki semmit sem szól – mint a takácsok a mesében, – az egész folytatódik.

Gyermekké válni

És a történet végén ott van a gyermek, aki megmondja az igazat. A gyerekeket nem tudja programozni a környezetük, és ezért nincsenek olyan félelmeik és aggodalmaik mint a felnőtteknek. A gyerekek felüdítenek minket, mert nem cenzúrázzák amit gondolnak, úgy mondják a dolgokat, ahogy látják őket. Ilyen az úttörő művészek lelkülete is.

Miért fontos gyermekké válni? Ha a gondolatainkkal kapcsolatban őszinték vagyunk az felhatalmazza azokat akik tényleg rászolgáltak a sikerre azok ahelyett, akik kitartóan próbálják megfosztani őket attól. Továbbá, az igazság kimondta felhatalmazza a szólásra azokat is, akik eddig hallgattak. És segíthetsz az önző uralkodónak megtanulni egy kemény, de fontos leckét. Talán az őszinte szavak által képessé válik keményebben fejleszteni a képességeit, és eltávolodik az egójától egy olyan békés hely felé, ahol inspirációt kaphat ahelyett, hogy mindenáron fenntartsa a hatalmát.

A bejegyzés kategóriája: Napról-napra, fordítás
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!