Emmanuel Pahud magyarországi fogadtatásán elmélkedve kicsit utána néztem a korábbi beszámolóknak. Noha szakmai részről egyértelmű és teljes a lelkesedés nem mondható el ugyan ez a recenziók szintjén, sőt némelyik olyan távol esik a (szakmai értelemben vett) valóságtól, hogy muszáj néhány sort biggyesztenem a koncertje elé.
Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal kellett megküzdenem – itt alább egy 2016os vélemény:
„Hozzá képest egykor Rampal és főként Nicolet nagyon mértéktartó pódiumjelenségek voltak – Pahud sokkal inkább Galway sikerorientált művészalkatának örököse és továbbfejlesztője, de koncertje válogatja, mikor mennyire kerül előtérbe játékában a hatásközpontú „marketingfuvolázás” szemlélete.” (forrás)
Több dolog is elgondolkodtató. Ami számunkra/számomra – mint szakmabelinek – nagyon szembeszökő, hogy összemos négy teljesen különböző művészegyéniséget, akiket csak bajosan lehet egymással kontextusba helyezni, vagy netán egymásból származtatni. Természetesen szellemi rokonság van, de a mondat ennél jóval többet sugall, és nagy hibát követ el az, aki elnagyolva elmélkedik erről a kérdésről. Nyilvánvaló – legalábbis nekünk fuvolásoknak – hogy teljesen más egy Nicolé jelentősége, mint egy Rampál-é, és ugyan az áll a hozzánk időben közelebb álló Sir James Galway-ra és Pahud-ra is.
A másik finomság a „sikerorientált művészalkat” kifejezés; én nem tudtam, hogy ilyen is van – mert ha van akkor kell lennie kudarcorientáltnak is, de arra meg ki vágyna, ki törekedne..? Tettenérhető egyes recenzensek elmaradása attól a ténytől, hogy már jó ideje a világ koncertpódiumain egy fuvolás is lehet olyan sikeres, mint egy hegedűs vagy egy zongorista. Visszatérve a fentebb említett szellemi rokonságra, talán a négy művészegyéniséget az fűzi egybe, hogy tevékenységükkel a fuvolát, a fuvolázást világviszonylatban is egyenrangúvá tudták emelni a fenti két másik hangszerhez képest.
És itt van a „marketingfuvolázás” mibenléte. Oh, bárcsak tudnám milyen az! Amivel Emmanuel Pahud magyarországi recenzensei gyakran nem tudnak mit kezdeni, az pont Pahud, mint színpadi jelenség. Sokan összetévesztik a mozgást a zenével, de azt hiszem nem kell bizonygatnom, hogy nem létezik a világon olyan fuvolaművész, aki otthon, tükör előtt előre kitalálná mit és hogyan mozogjon egyes darabokhoz. Pahud-t ezzel kapcsoltban nálunk sok – érdemtelen – vád érte, pedig ő sem ezt teszi, hanem egyszerűen reagál a zenére. A hangszeres mozgás a fuvolán egyáltalán nem kézenfekvő, sokkal mélyebbről jön, mint egy hegedűnél, vagy zongoránál, ahol a hangszer fizikai megszólaltatásának velejárója a látható mozgás. Nálunk két forrásból eredeztethető a mozgás, egyrészt habituális kérdés, másfelől abból adódik, amit a játékos a fuvola hangkeltésével kapcsoltban tud, átél. (Természetesen egy bizonyos ponton ez egy forrás). Van olyan fuvolás, aki nagyon keveset, sőt semmit sem mozog – a játéka még is élvezetes. És van, aki keveset mozog és a játéka unalmas. Van, aki sokat mozog és a játéka szuggesztív és van, aki sokat mozog és nem lehet kibírni, amit játszik, mert semmi sem történik zeneileg („nem tudok ránézni, mert elszédülök” – című kategória…). Akár hogy is, de több érvényes út is lehetséges, mindre akár példát is lehetne mondani egy-egy előadó személyében.
Pahud nagyon jó és inspiráló példa arra, hogy hat egymásra illetve következik egymásból a hangképzés, a mozgás és a zenei megformálás – ez utóbbi a hanggal való bánáson keresztül. Zenei hajlékonysága egyértelműen – és látható módon – a rugalmas és ökonómikus testhasználatából fakad. Mindez persze nekünk, fuvolásoknak nem kell magyarázni, de úgy tűnik a koncertkritika szintjén nagyon szükséges erre is kitérni.
És itt van a műsor – erről is beszélni kell. Pahud és Eric La Sage estje egy új szintre emeli a fuvolaművész hazai megjelenését, mivel a korábbiakkal ellentétben szonáta est. A Schubert Variációk kivételével valamennyi mű átirat. És nem szeretném néhány nap múlva valahol azt olvasni, hogy Pahud már annyira nem bír magával, hogy mindent átír fuvolára, amit ér. Nem erről van szó. A Mozart és a Mendelssohn szonáta is már fuvolárepertoár része ként funkcionál jó ideje, (ez utóbbit talán Felix Renggli szólaltatta meg először több, mint két évtizeddel ezelőtt). A Mozart szonátákkal kapcsoltban az a helyzet, hogy létezik egy kiadvány, amelyet Franz Vester adott közre 1981ben az Universal-nál, amelyben 6 hegedű-zongora szonátát ültet át fuvolára és zongorára. A kiadvány valamiért még sem volt sikeres – a darabok igen, az átirat-verziók kevésbé – és a fuvolások a mai napig úgy játszák ezeket a műveket, hogy saját, sokszor nagyon eltérő változatot készítenek belőle – vélhetően Pahud is így járt el. A Schumann Fantázia darabokkal ugyan ez a helyzet, – de itt még korabeli letétek is léteznek különféle szólóhangszer-verziókra, például hegedűre is – a lényeg, hogy a fuvolás maga készít átiratot saját előadása számára. Személy szerint kíváncsian várom Pahud átírói megoldásait erre a műre.
Bizonyos tekintetben szerencsésebb lett volna egy másfajta műsor struktúra, amely több eredeti művet tartalmaz, és lehetett volna benne modern mű, hiszen Pahud-nek kifejezett erőssége a modern zene. Két nappal később Bécsben játszik, ahol Bach Partitája mellett megszólal a Prokofjev Szonáta és a Boulez Szonatina is! De nincs miért keseregni, biztos, hogy jön még és ad újabb szonáta eseteket a jövőben!