2018 05 havi archívum

Tōru Takemitsu szólófuvolaművei

2018 05 29

Voice (1971)
Itinerant (1989)
Air (1995)

Ma egy régóta (túl régóta…) várakozó posztom kerül publikálásra, amelyben Toru Takemitsu szólófuvolaműveit veszzük sorra, összesen hármat - ahogy tettem ezt korábban Hosokawa esetében is. Hadd idézzek ebből a korábbi posztból: Egy tájékozott, zeneértő barátom egyszer azt mondta két japán zeneszerző van, akiről érdemes tudni - Takemitsu, a “sztár”, és Hosokawa - a “zseni”. Nos ma az előbbi szerző, “a sztár” kerül sorra, és már csak azért is érdemes e két mestert együtt emlegetni hiszen Hosokawa egyértelműen vállalta a Takemitsu felől érkező hatást. Egyben ezzel lezárul egy nagyobb, keleti irányba tett kör is, amely Toshio Hosokawa bemutatásával kezdődött ősszel, folytatódott Nagy Ákos keleti ízeket hordozó Ame No Nori Fue című darabjáról készült beszélgetéssel, és most, ezzel az anyaggal ér véget - de még e cikkben felbukkanó zeneszerzőkkel kapcsoltban tervezek egy-egy rövidebb posztot nyáron…

Hosokawa-val ellentétben Takemitsu életműve sajnos lezárt, ezért igyekszem a szólódarabokon kívül egy kicsit bővebb kitekintést adni a szerző fuvolás vonatkozásairól. Ahogy korábban írtam Hosokawa-val kapcsolatban is, ez a poszt a minimumbevitelt sem fedezi Takemitsu-ból…

Tōru Takemitsu (1930–1996) életrajzát sokfelé, sokféle nyelven elolvashatja az, aki kicsit utána néz, tehát ezzel nem is nagyon fárasztanám az Olvasót. Csak néhány főbb állomást vázolnék fel. A szerző 1930ben született és gyermekkorában családjával rövid ideig a japánok álltal megszállt kínai területen, Mandzsuriában élt. Édesapjának engedélye volt, hogy otthonában jazz-zenét hallgathasson, illetve ő maga szenvedélyes shakuhachi játékos volt - ezek a zenei hatások alapvetően hatással voltak Takemitsu-ra. Az iskolás évekre tért vissza a család a japán szigetre, ahol Takemitsu-nak hamarosan meg kellett szakítania tanulmányait, mert besorozták katonának 14 évesen. A keserű szolgálat ideje alatt érte az első hatás a nyugati zenéből, amelyet egyébként tilos volt hallgatni Japánban - azonban néhány társával titokban francia chanson-okat hallgattak gramafonon.

A háború után megbetegedett és sok időt töltött kórházban, ahol még további hatások érték a nyugati zenekultúrából. Ezek a benyomások mély hatással voltak zeneszerzői tevékenységének alakulására. Takemitsu később úgy írta le ezt, hogy a háborús élmények miatt távolodott el a japán tradicionális zenétől, amelynek hallatán keserű érzések fogták el. Tizenhat éves volt, amikor első darabjait írta, amelyek számára ez emberi létezés oka és definíciói voltak - ahogy ő utalt erre.

Maga a zene vonzott. (…) A háború után nem maradt már csak a zene. A zenét választva tudtam meghatározni identitásomat”.

Noha Takemitsu (a lenti képen jobbról az ötödik, mögötte vastagkeretes szemüvegben Kazuo Fukushima, mellette jobbra, az első sorban Joji Yuasa, mindhárman fuvolaérdekeltségű zeneszerzők) vett néhány magánórát lényegében autodidakta volt. Neki és egész generációjának meghatározó elindítója a Jikken Kōbō (”Kísérleti Műhely”) volt, amelynek különféle területekről verbuválódott művészek voltak a tagjai, akik szembe helyezkedtek a művészet japán tradíciójával, és célkitűzésük volt, hogy bemutassák a kortárs nyugati alkotásokat a japán közönségnek. A csoporthoz tartozott néhány, a fuvolairodalomban is szerepet játszó jelentős zeneszerző is, mint Kazuo Fukushima, és Joji Yuasa. Ezekben az időkben - az 50es évek elején - kezdett foglalkozni Takemitsu kompozícióiban az ütemvonal nélküli lejegyzéssel és magnó használatával is.

null

(photograph © Kitadai Shōzō, provided by Taro Okamoto Museum of Art, Kawasaki) Jikken Kōbō, 1954

Az áttörést - a nemzetközi figyelmet - az 1957ben komponált Requiem-el érte el, amelyet Sztravinszkij 1958as japán útja során koncerten hallott. Visszatérve az Államokba az ő közbenjárására rendelt tőle művet a Koussevitsky Foundation, ez volt a Dorian Horizon, (1966), amelyet a San Francisco Symphony Orchestra mutatott be. Innentől kezdve a nyugati ismertség tekintetében nem volt megállás Takemitsu számára. A következő évtizedekben egymás után kapta a különféle felkéréseket és zeneszerzői díjakat, ő lett a legismertebb 20.századi japán zeneszerző, és ezzel utat nyitott és mutatott hazájában az utána jövő generációknak is.

A Jikken Kobo négy zeneszerője 1953ban, balról: Hiroyochi Suzuki, Takemitsu, Keijiro Sato, Joji Yuasa.

Még a Jikken Kōbō évei alatt ismerkedett meg John Cage művészetével, amikor Toshi Ichiyanagi, amerikai tanulmányútjáról hazatérve bemutatta a Concert for Piano and Orchestra című Cage művet. Bár nem feltétlenül fontos, de nem is mellékes, hogy e japán zeneszerző volt Yoko Ono első férje, és utóbb ő írt emlékdarabot Takemitsu halálára - a mű érdekes módon egy szólófuvola darab, Still Time IV a címe.

A találkozás John Cage-el meghatározó volt Takemitsu számára, ekkor kezdett kísérletezni egy lazább, grafikus notációval, - példa erre e cikk végén ráadásként mellékelt trió, a Ring. Cage élénk érdeklődés mutatott a Zen iránt és Takemitsu-t is a japán tradíció felé fordította. Így vall erről a szerző:

“Mély hálával tartozom John Cage-nak. Ennek oka, hogy életemben és fejlődésem során igyekeztem megtagadni és elkerülni mindent ami “japán”-os. Jelentős mértékben a vele való találkozás fordított a tradíció értékelése felé”. (…) “Egy nap Bunraku bábszínházban voltam és megdöbbentett a japán zene ragyogása, mélyen meghatódtam és azon tűnődtem hogyan kerülhette el a figyelmemet a japán zene eddig”.

Takemitsu ezt követően kezdett műveiben - kamara- és nagyzenekari darabjaiban egyaránt - olyan tradicionális, japán hangszereket is használni, mint a biwa, sho és a sakuhacsi.

És így érkezünk el a 70es évekhez, innentől az életpályát a fuvolára írt szólódarabok tükrében követjük. Előre bocsájtom még, hogy mindhárom tárgyalt mű a fuvola kiemelkedően alapos ismeretét mutatja zeneszerzői oldalról, és ez az ismeret a Itinerant és a Voice esetében a modern fuvolatechnikára is kiterjed. Egészében véve Takemitsu életműve igen gazdag, és jellemző módon - úgymond - nincs benne gyenge láncszem; bármilyen összeállításhoz nyúl, mindig kvalitásos mű kerül ki a kezei közül, és - ami számunkra nem elhanyagolható - szereti a fuvolát kamaraműveiben is alkalmazni. Alkalmazott zenéjével is minőséget képviselt, hiszen körülbelül 130 kompozíciója mellett rengeteg, több, mint 100 filmzenét is írt. Innen, nyugatról nézve az egyik legfontosabb Kurosawa Ran (1985) című filmjéhez készült. Ennek egyik kulcsjelenetében a szereplő fuvolázik - egész pontosan Ryūteki-n ( 龍笛) játszik. A piccoló-/fuvolaszólót Tilmann Dehnhard lejegyzésében láthatjuk (Flöte aktuell, 2005/1):

Érdekességként még ide tartozhat, hogy Takemitsu zeneszerzői tevékenysége mellett írt detektív regényt is, és szerepelt a japán tv-ben , mint szakács-celeb. Most pedig jöjjenek a szólófuvola művek, amelyeket a szokásostól eltérően egyetlen előadótól, Robert Aitken-től halljuk.

Voice (1971)

A mű Takemitsu legkorábbi és vélhetően legnépszerűbb szólófuvolaműve a három közül. A darab Auréle Nicolé-nek készült azok után, hogy a fuvolaművész, Heinz Holliger valamint Ursula Holliger bemutatta az Eucalypts I cimű triót fuvolára, oboára és hárfára valamint vonós zenekarra (itt hallhatjuk a felvételt az előadókkal), amelyet Paul Sacher rendelt az Osakai Világkiállítást (1970) követően a Zürich Collegium Musicum-nek. Utóbb Takemitsu mindhárom szólistának egy közös művet is írt, ez lett az Eucalypts II , és végül mindhárom játékosnak egy-egy szólókompozíciót is ajánlott ; Ursula Holliger-nek a Stanza II hárfára és magnószallagra (csodaszép darab, itt hallható), Heinz Holliger-nek a Distance-ot oboára és sho-ra, és Nicolé-nek 1971ben a Voice-t.

Ami a Voice-t illeti Takemitsu szöveget is ad a fuvolásnak, amelyet a japán költő, Shūzō Takiguchi (1903-1979) - a fenti nagy, csoportképen ő balról a második, ő volt a Jikken Kobo vezetője és névadója is - Proverbes faits a la main című (1970) anyagából vett kölcsön, emelt ki. (A kötet címe valami olyasmit jelent, hogy Kézzel készült közmondások, vagy Barkácsolt közmondások). A szöveg kétszer hangzik el, (franciául és angolul is) ezáltal egyfajta egyszemélyes színházat hozva létre a fuvolás előadó által.

Anno a darabot életemben először Bodoky Gergelytől hallottam, (de már azt megelőzően Anne La Berge bemutatta nálunk az egyik Debreceni Fuvolás Találkozón, és ezt tekinthető hazai bemutatónak is. Ezt jóhiszeműen állítom… tehát simán lehet valótlan is), és már akkor felvetődött bennem miért idegen nyelveken mondjuk a szöveget, miért ne hangozhatna el legalább egyszer magyarul, ha itthon adjuk elő?

Az eredeti szöveg: “Qui va la? Qui que tu sois, parle, transparence! … Who goes there? Speak, transparence, whoever you are!”.

Javaslatom:

“Ki megy ott? (
vagy Ki van ott?)
Akárki vagy, beszélj, mutatkozz meg!”

Vagy a második sor így talán jobb:
Akárki vagy, beszélj, árnyalak!”

Tudom nem valami míves, - lehet még finomítani - de ami a lényeg a magyar hallgató is közvetlen kapcsolatba kerülhet a darab egészével. (Mindegy, úgy is csak viccelek, nem akarok senkit rábeszélni…. még véletlenül sem. Majd én megcsinálom…).

Robert Aitken - fuvola

Itinerant (1989)

Az 1989es Itinerant már egészen más inditatásból született. A darab alcíme In memorian Isamu Noguchi, amely utalás Takemitsu jóbarátjára, a szobrász-filozófusra, akit a zeneszerző gyakran az “világpolgárság intuitív előfutára” ként említ. Ír-japán szülők gyermekeként Los Angelesben született, de Japánban járt jezsuita iskolába, később az Államokban járt orvosi egyetemre, de végül szobrászatot tanult és New York-ban telepedett le. A Második Világháború után tért vissza Japánba, ahol a Jikken Kobo kereti között találkozott Takemitsu-val. Bár az általa tervezett Hirosima emlékművet nem fogadták el, Noguchi számára továbbra is fontos volt a japán-a,erikai kulturális csere, és élete folyamán újra és újra visszatért Japánba inspirációért. Isamu Noguch számos alkotást hagyott hátra az USA-ban és Japánban is, így például ő tervezet és valósította meg 1964ben az IBM udvarát, egyik utolsó monumentális munkája pedig Japánban a közel 200 hektáros Moereneum Park, ami lényegében egy épített táj.

Isamu Noguchi egyébként e művön kívül is jelentékeny hatást gyakorolt Takemitsu művészetének alakulására. Általában véve keleten a fuvola jelentésköre gyökeresen más, mint nyugaton - sokszor az elmúlással, az ősszel, kifejezetten a november hónappal, sokszor a halállal áll közelebbi kapcsoltban ez a hangszer. Nem véletlen tehát, hogy keleti zeneszerzők előszeretettel írnak emlékdarabot fuvolára.

A darabban meghatározó szerepet tölt be a szünet, a csend, amely nem teljesen egyenértékű az európai kultúrában gyökerező zene szünetével (a szerző háromféle fermáta-értéket használ). Takemitsu néha egész rövid, lírai szakaszokat tagol szünetekkel, amely jelentőségben és időtartamban is egyensúlyt képez a hangzó szakaszokkal. A hangzó szakaszokkal előkészített csendet, “űr”-t a japán esztétika MA-nak nevezi. A MA megtalálható a Voice-ben is, de ott a csend pillanatainak előkészítése teljesen már természetű - így a csend /MA minősége is más. A MA természetének megértése kulcsfontosságú nem csak Takemitsu szólófuvola műveihez, de más japán szólófuvolára írt darabok előadásához is.

A mű Noguchi halálára készült, és személyes hangvétele okán koránt sem biztos, hogy koncerttermi előadása helyénvaló-e egyáltalán - és valóban, ritkán is hallható. A cím vándor-t jelent, ami egyszerre utalás Noguchi kulturális hátterének sokszínűségére, kontinenseken és műfajokon átívelő életútjára, de ugyan akkor az emberi lélekre is. Egyes vélekedés szerint (ez nem Takemitsu véleménye!) a darab utolsó cressendalo magas Bé hangja, azt szimbolizálja, ahogy a lélek kiszakad a testből… Jellemző, hogy az Itinerant-al és az itt következő Air-el kapcsolatban is meglehetősen kevés az elérhető információ - a Voice-hez képest - , maga Takemitsu is szűkszavúan nyilatkozott e műről.
A mű ősbemutatója New Yorkban volt, 1989ben, a Isamu Noguchi Múzeum átadásakor Paula Robinson szólaltatta meg a darabot.

Robert Aitken - fuvola

Air (1995)

Ami az Air-t (1995) illeti bizonyos értelemben kakukktojás a három szóló fuvoladarab között, ugyan is eredetileg egy el nem készült versenymű-féleség fuvolaszólója. A kompozíció elkészültét Takemitsu halála hiúsította meg. A darab - egyes vélekedések szerint - a BBC által rendelt fuvola-hárfa és zenekar összeállítású darab fuvolaszólama. A szóló végül Auréle Nicolé-hez került hetvenedik születésnapja alkalmából, mint ahhoz a személyhez, aki egyike volt Takemitsu nyugati megismertetésének úttörői közül, hiszen a szerző szólófuvola kompozíciónak sora a Voice-vel kezdődik, amelynek ajánlása Nicolé-nek szól. Az Air címében egyszerre utal a fuvolás által a hangszer megszólaltatására szolgáló közegre, valamint a zenei tételre, amellyel főleg a barokk korszakban találkozhatunk - ezzel finoman utalva Takemitsu tonalitáshoz való vonzalmára, késői hangvételére, amelyet a tonalitás felé való elmozdulás, valamint korai éveinek példaképéhez, Debussy hangvételéhez való hasonulás jellemez. Az Air tehát, mint szólómű gyökeresedett meg a repertoárban és valóban képes így funkcionálni.

Robert Aitken - fuvola

RING (1961)

Ráadásként egy csinos és különleges triót mellékeltem még, jelezve, hogy Takemitsu életműve ad még bőven feladatot a fuvolának a szólódarabokon kívül is.

Dora Mocan - fuvola
Francesca Naibo - terc-gitár
Mathilde Chiappone - lant
Élő felvétel, 2015, Hochschule der Künste Bern

Budapest Flute Academy ~ 2018

2018 05 26

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan telik az idő - már el is telt két év az első Budapest Flute Academy óta! Anno - 2016ben - azt írtam ez lesz az utóbbi 10-15 év legfontosabb fuvolás eseménye - hitem szerint így is lett, ezt megerősíthetik azok is akik ott voltak -  és most egy kicsit bajban vagyok, mert nem tudok újabb, erősebb jelzőket találni. Úgy tűnik sikerül még egy lapáttal rátenni a korábbi eseményre, mert az idei fesztiválprogram nagyon gazdag, legjobb ha időrendi sorrendben tekintjük át a majdnem három nap eseményeit.

Első nap - május 26, szombat - BMC, Mátyás utca 8

15.00 ~ A nyitó program a lipcsei

A szombathelyi születésű művésznő Kovács Lóránt osztályából, Zeneakadémiai tanulmányai közben nyert felvételt Münchenbe, Paul Meisen-hez, majd ezt követően


Ezt követi 17 órakor

1) Debussy Syrinx, 2) Gaubert Nocturne és Allegro scherzando, 3) Poulenc Szonáta, 4) Takemitsu Voice, 5) Dutilleux Szonatina.

Debussy ~ Syrinx

Sandrine Tilly a toulouse-i l’Orchestre National du Capitole szóló fuvolása és a Institut Supérieur des Arts de Toulouse fuvolaprofesszora. A művésznő a párizsi Conservatoire-ban fejezte be tanulmányait, Pierre Yves Artaud tanítványaként. Világszerte rendszeresen ad mesterkurzusokat és szólókoncerteket kamarazenei formációjában is, rádió és televízió adások szerepelője, valamint fellép duót alkotva Anne Le Bozec zongoraművésznővel (Duo Tilly-Le Bozec) is. Sandrine Tilly a Verne Q Powell Flutes művésze.

http://www.sandrinetilly.com/

Itt jegyezném meg, hogy a fesztivál ideje alatt a fellépő művészekhez tartozó gyártók is képviseltetik magukat, jelesül  a Wm. S. Haynes Flutes, a Powell Flutes, a Yamaha, valamint a Mancke Headjoints és a  Adams European Flute Centre is. Aki tehát a “fuvolakóstolgatást” szereti annak is jut bőven lehetőség…

Eötvös Péter Cadenza ( “Shadows”) című művét. A nyitó mű Mendelssohn Rondo Capriccioso , a záró darab a Prokofjev Szonáta.

Kurtág ~ Hommage á J.S.B.

Michael Colgrass “The Wild Riot of the Shaman’s Dreams” című szólódarab is helyett kapott (itt hallgathatunk bele), amely nyilvánvaló módon hazai bemutató lesz. Valamint elhangzik egy, a fuvolarepertoárba is helyet kérő mű, Richard Strauss Op. 18-as hegedű-zongora szonátájának fuvola verziója, természetesen a művésznő adaptációjában.

Paganini Caprice ~ részlet

Marina Piccinini a világ vezető fuvolaművészeinek egyike, személyében olyan világsztárt köszönthetünk, aki első alkalommal mutatkozik be nálunk. A kezdeti lépéseket leszámítva szinte teljesen autodidakta volt egészen addig, amíg tizennyolc évesen felvételt nyert a new york-i Julliard School-be Julius Baker osztályába, majd később Jeanne Baxtresser-nél és Auréle Nicolé-nál folytatta tanulmányait. Rendszeresen fellép a világ vezető zenekaraival és kamaraművészeivel, és olyan fesztiválok rendszeres vendége, mint a Marlboro Festival vagy a Saito Kinen Festival, ahova Seiji Ozawa személyesen hívta meg, továbbá Valamint Boston Symphony és a New York Philharmonic vendég-szólófuvolása is. Számos lemezfelvételt készített többek között zongoraművész férjével, Andreas Haefliger-el. Marina Piccinini támogatja a modern fuvolaművek megszületését is, és jelenleg a baltimore-i Peabody Institute professzora.

http://www.marinapiccinini.com/

nem először jár nálunk, a jazz-fuvolaművész az Egyesül Királyságból érkezik a Fesztiválra. Jazzhangversenyén magyar jazzkiválóságok csatlakoznak hozzá -  Szendőfi Péterrel, Fónay Toborral és Tálas Áronnal alkot majd formációt.

http://www.geoffwarren.com/site/

Geoff Warren & Enrico Zanisi duó

Második nap - május 27, vasárnap - Ádám Jenő Zenesikola, Köztelek utca 8

A vasárnap szakmai szempontól “főfogásnak” tekinthető, amelyben a részvevők verbálisan is kinyilvánítják nézeteiket a helyes fuvolajátékot illetően - más szavakkal: kurzusokat tartanak. Nézzük sorra:

9.30tól Marina Piccinini mesterkurzusát hallhatjuk egészen 13.30ig – innentől Sandrine Tilly-é a főszerep.
15.30kor “Meet the maker” címszó alatt Tobias Mancke-val találkozhatunk, aki természetesen fuvolafejeit is elhozza - ő is már járt nálunk és kellemes emlékeket őrizhetnek azok, akik akkor kipróbálták fuvolafejeit.

16 órától egy másik elméleti előadás következik “Your Flute, Your Sound, Your Personality!” címmel, amelyet Peter Swinkels, az Adams Flute Centre vezetője tart.

A délután felfrissülést 17 órától Ittzés Gergely biztosítja, aki így vall koncertjéről: “Képzeljünk el a csapat zenészt kezükben a legkülönfélébb fuvolafélékkel. Nemzeti viseletükbe öltözötten állnak sorba, és türelmetlenül várják a pillanatot, mikor a közönség elé léphetnek, hogy bemutassák saját, szeretett zenéjüket. Azonban azt a feladatot kapták, hogy mindannyian ugyanazt a világszerte ismert dallamot adják elő saját stílusukban“. A folytatást itt találjuk.

http://ittzesgergely.hu/

Ittzés - L’effet Doppler

Kora este, 18 órakor a Quintessenz Leipzig Flute Ensemble koncertjét hallhatjuk először Budapesten.

Harmadik nap - május 28, hétfő - BMC, Mátyás utca 8

A harmadik nap is tartogat érdekességeket. Garzuly Anna mesterkurzusa reggel 8.30tól délig tart, vele párhuzamosan pedig a Quintessenz együttes egy másik tagja Gudrun Hinze tart piccoló mesterkurzust - ez utóbbi kezdeményezés is újdonságnak számít - befejezésül az ő videóját illesztettem be:

Daniel Dorff - TWEET for solo Piccolo

Holnap ~ Bicskei Regionális Fuvolás Találkozó

2018 05 24

Szimicsevics Judit és Ötvös Gábor is fellépnek, holnap május 25én, a Bicskei Regionáis Fuvolás Találkozón. Az alábbi interjúban munkájukról beszélnek, valamit egy másik videón egyik új kompozíciójukat hallhatjuk, ami ezúttal egy népdal feldolgozás, és a harmadik, rövidke anyagban pedig a Találkozó elindítója, Frank Éva beszél a kezdetekről és további részleteket tudhstunk meg a Találkozó programjából.
Ami engem illet rövidke előadást tartok A Magyar Fuvolaiskola nyomában címmel.

Interjú Ötvös Gáborral és Szimicsevics Judittal

Csillagom révészem ~ átirat

Interjú Frank Évával

live stream ~ Juliette Hurel és Lorna McGhee

2018 05 19

Galway Flute Academy ~ 2017

Mindkét előadóval találkozhattunk már korábban - Lorna McGhee egy áprilisi posztban tanított és játszott, Juliette Hurel nem sokkal ezelőtt mutatkozott egy, a kilencvenes évek végéről származó tv anyagban. A mostani videó a tavalyi Galway Flute Academy-n készült, ahol minkét művésznő egy-egy koncertfélidőt ad.

Juliette Hurel műsora a 18. percél kezdődik:
Saint-Saëns - Románc
Saint-Saëns - Odelette

Lorna McGhee műsora a 47. percben kezdődik:
Kattenburg - Piece
Ravel - Sonata opus posthumus
Vitali - Chaconne

Erik Satie születésnapján

2018 05 17

Erik Satie (1866-1925)

Én és Fóris Szilárd ~ fuvola, zongora

Elaine Shaffer

2018 05 08

Bach ~ Szonáták

Elaine Shaffer gyakorlatilag autodidakta volt, egyetlen tanárán, William Kincaid-en keresztül mindössze két generációra van Paul Taffanel-től, akihez a kapcsolódást az Államokba elszármazott George Barrére biztosítja. Eleinte a Kansas City Philharmonic második fuvolása volt mindössze egy évig, onnan kerül későbbi férje, a karmester Efrem Kurtz segítségével a Houston Symphony Orchestra-hez, ahol öt éven át volt szólófuvolás. De még ez sem volt az amire vágyott, ugyanis kifejezetten koncertező előadóművész szeretett volna lenni, olyan aki lemezfelvételeket is készít - pedig abban az időben már az is rendkívül ritkának és szokatlannak számított, ha nő töltött be szólófuvolás pozíciót egy zenekarban.

Efrem Kurtz (1900-1995) és Elaine Shaffer (1925-1973), 1965.06.04. (fotó: Erich Auerbach)

Férjével Európába - Svájcba - költözött ahol sikerül nem csak szólókarriert építenie, de olyan muzsikusokkal játszhatott együtt, mint Yehudi és Hephzibah Menuhin, valamint George Malcolm. Ernest Bloch neki dedikálta két művét, a Modális Szvit-et és - vélhetően - a Two Last Poems-t. Barátai között voltak Marc Chagall, valamint Herman Hesse is.

Kincaid nem sokkal halála előtt neki adta a Verne Q. Powell Company által készített platina fuvoláját, Elaine Shaffer ezt használta élete hátralévő részében. A hangszer a világ egyik legdrágább fuvolája, 1986ban 187.000$-ért kelt el egy aukción, és ma - kissé szerencsétlen módon - sajnos nincs használatban, kiállítási tárgy a Metropolitan Museum of Art in New York City-ben.

null

William Kincaid 1967es halála nagyon megviselte a művésznőt, mert tanár és tanítványa között különleges kötelék volt. John Solum, - egy úttörő barok fuvolás - a tanítványok csoportjával előmozdította, hogy Aaron Copland darabot írjon Kincaid emlékére; ez volt a Duo for Flute and Piano, ami valójában egy háromtételes szonáta, és az amerikai fuvolairodalom egyik legfontosabb műve. Solum Shaffer-t és Hephzibah Menuhin-t kérte fel a darab bemutatójára, amelyre 1971 októberében került sor.

Nem sokkal később tüdőrákot diagnosztizáltak nála, noha soha sem dohányzott és svájci hegyek között élt. A számára két legfontosabb tervét még be tudta fejezni: a Bach szonáták felvételét, és a Copland darab rögzítését. Elaine Shaffer nem sokkal a felvételek befejezése után hunyt el Londonban 1973 február 19én. A New York Times nekrológjából megtudhatjuk, hogy 1973 márciusában Budapesten készült fellépni - ami alighanem fontos állomása lehetett volna nem csak a hazai koncertéletnek, de akár fordulópontot is jelenthetett az itteni fuvolakultúra alkulása szempontjából is.

Elaine Shaffer felvételein keresztül élénk hatást fejtett ki a következő fuvolás generációra, az a fajta érzelemdús, mondanivalóban gazdag, dramatikus Bach-játék, amit az itt következő felvételeken képvisel ma már szinte teljesen kiveszőben van.

1) Bach ~ Szonáták BWV.1030, 1032 és 1034.

2) BWV 1033, 1035, 1031 és 1020.

Elaine Shaffer - fuvola, George Malcolm - csembaló, Ambrose Gauntlett - gamba ~ 1965-1966

live stream ~ Juliette Hurel és Benoit Fromanger

2018 05 01

Nos, ami a “live stream” sorozatot illeti ez valóban egy régi darab, de egykoron élő felvétel volt. A Mezzo tv adását örömmel találtam meg az interneten, úgy saccolom, hogy valamikor a 90es évek vége felé láttam is amikor adásba került. Juliette Hurel és Benoit Fromanger fuvoláznak - az előbbi művész azóta jelentős karriert futott be, utóbbi a francia fuvolás magazin szerkesztője is volt. A műsor igen érdekes, ismert szólóművek mellett ismeretleneket is hallunk - ugyan így a duók tekintetében is. A műsorban hibás a felirat, a harmadik szám a Petrassi duó… francia lezserség..

Toru Takemitsu ~ Voice
Bach ~ g-moll szonáta, BWV 1020
Goffredo Petrassi ~ Dialogue angelico
W. F. Bach ~ Duet No.4
Maurice Ohana ~ Satyres
C.P.E. Bach ~ Duó
Daniel Raquillet ~ Jazzoflute
Maurisio Kagel ~ Ludwig van B.
Bach ~ Badinerie