Most vagyok igazán bajban, mert ha a szerénytelenség alaptulajdonságaim között lenne kezdhetném ezt a bejegyzést így, hogy “az Olvasó az utóbbi 30 év legfontosabb szakmai írását tartja a kezében… stb…”
Ezért inkább úgy kezdem, hogy az őszi megjelenésre szánt cikkemet – ami lényegében a Parlando-ban már megjelent (és itt is elérhető) anyagom, “A magyar 19. századi magyar fuvolázás újabb adatai” című munka kiegészítése – már most elérhetővé teszem, mert szerintem ilyenkor nyáron mindenkinek több kezdve és ideje van olvasni. A címe “Fuvolaművészet és fuvolaépítés Magyarországon az 19. század első felében” – és lényegében ebből a témából már belengettem bizonyos információkat a június 12-én tartott webes előadásomon. Ahogy akkor ígértem ebben a rendezettebb, írott formában sokkal könnyebb lesz tájékozódni az anyagban.
A témával való foglalkozás folyamán ugyan az volt az érzésem, mint a pár napja bemutatott elefántcsont fuvola történetével kapcsoltban. Tudvalévő, hogy ez a hangszer egyenesen Nagy Frigyes udvarából került Magyarországra, de ez a tény a fuvolások 99%-a előtt ismeretlen volt, mert az információk ott vannak ugyan, de vagy szét vannak szóródva, vagy annyira rejtettek, hogy nem megtalálhatóak. Az elefántcsont fuvola esetében mindössze alig néhány ember ismerte annak teljes történetét. Ugyan ez volt az érzésem az 1800-as évek tanulmányozásakor, vagyis az információk ott vannak (újságcikkekben, régi könyvekben, régebbi és újabb zenetudományi és egyéb dolgozatokban), de még soha senki nem nézte át ezeket fuvolás szemmel.
Én magam az életem nagyobbik felét abban a hitben éltem le, hogy a fuvolázás nálunk a Doppler-testvérekkel kezdődött. (Ez bizonyos értelemben igaz, hiszen magasabb és újabb szintre emelték a fuvolázást – de hogy a fuvolázásunk velünk kezdődött volna ez az állítás így védhetetlen). Az ő tevékenységüket teljes homály követi, amelyből egy pillanatra feldereng Burose Adolf alakja, majd újabb szünet és sejtelem után Jeney Zoltán következik, akitől már többé-kevésbé egyenes út vezet máig. A közbeeső időkből szinte semmi megfogható nem volt számomra, arról meg végképp nincs információ hogyan történt az a kifinomult tudásátadás, amit végső soron fuvolaiskolának, vagy fuvolakultúrának nevezhetünk. A magyar fuvolázás története egy eddig el nem mondott történet és harminc évvel a rendszerváltás után még mindig ott tartunk, hogy gyakorlatilag saját fuvolázásunk múltját még ma sem ismerjük – és nem is kutatjuk. Pedig ez a történet ott van csak fel kell deríteni és el kéne mondani.
Nagyjából így áll most saját fuvolatörténeti szemléletünk, és ugyan ez a helyzet fuvolázásunk kezdeteivel is. De ha a szétszóródott információkat összegyűjtjük és rendezni kezdjük akkor egy meglehetősen koherens és követhető történet mutatja meg magát, amely nem más, mint saját fuvolakultúránk identitása. Ennek a kirakósnak az egyik, 1800-tól 1850-ig terjedő darabja az alábbi cikk, amelyben több mint tíz olyan fuvolást nevesítek, – az ismert, vagy kevésbé ismert arisztokratákon kívül – akik jelentős módon hozzájárultak fuvolakultúránk ápolásához, alakulásához.
Habár nem vagyok kutató és ez nálam nem doktori, vagy DLA téma – csak saját érdeklődésből foglalkozom vele – tudományos igényű feldolgozásra törekedtem, lehetőség szerinte pontos adatolással. Így indul a cikk:
“BEVEZETŐ GONDOLATOK
A Parlando-ban (2020/3) májusában megjelent, „A 19. századi magyar fuvolázás újabb adatai” című munkám folytatásaként tüzetesebb vizsgálat alá vettem a 19. század első felét azzal a céllal, hogy jobban feltérképezzem a fuvolázás és fuvolaművészet szerepét e korszak zenei, kulturális és társadalmi életében. Több tényezőt és a jelzett időszakot vizsgálva alábbi kérdéseket szem előtt tartva kutattam a témát úgy, hogy a válaszokat lehetőleg
sajtóreferenciákkal és dokumentumokkal is alá tudjam támasztani:
- kik taníthattak fuvolát?
- kik lehettek a tanítványok?
- milyen repertoárt játszottak?
- volt-e fuvolaépítésünk a jelzett korszakban?
- milyen intézményekben folyhatott fuvolaoktatás?
A vizsgálódás ezen szakaszában a adatok és tények összegyűjtése fontosabb volt, mint az ebből fakadó esetleges hipotézisek felállítása és igazolása, bár bizonyos máig ható tendenciákat nem nehéz felismerni. Remélhetőleg ez a mostani „utazás” is nyújt annyi érdekességet, mint a korábban megjelent cikk, és hozzájárul a hazai fuvolakultúra egy mélyebb és valóságosabb identitástudatának kialakulásához. (…)” FOLYTATÁS ITT