Érdekes írást közölt november 23-án a ZENEkar című internetes portál, amelyben a Bach 2 Future konferenciáról számolt be. A cikk itt olvashat .
Az idén élőben tartott konferencián négy fővárosi zenekar vezetője vett részt: az Óbudai Danubia Zenekart Hámori Máté, a Budafoki Dohnányi Zenekart Hollerung Gábor, a MÁV Szimfonikus Zenekar Lendvai György, és a Concerto Budapest-et Keller András képviselte – a beszélgetést Zsoldos Dávid, a Magyar Zenei Tanács elnökeként vezette.
Kiragadnék néhány mondatot, amin nem csak megakadt a szemem, de kevés hijján majdnem lefordultam a székről – lássuk:
Az alapfokú zeneoktatás rendbetétele és az ehhez való forrásbiztosítás mindenképpen prioritás (…) A jelenlévő szimfonikus zenekarok vezetői megkongatták a vészharangot: az utóbbi időszak próbajátékai tragikusan rossz színvonalat mutatnak, a frissen végzett zeneakadémisták egyértelműen nem tudják az elvárt szintet megugrani.
Nos, a dolog érdekessége nem maga a sarkos kijelentések sora, hanem az, hogy – úgy tűnik – elérte az ingerküszöböt az, amit mi, zeneiskolai tanárok már körülbelül 15 éve mondunk folyosói magán beszélgetések, vizsgák és felvételik alkalmával. Roppant érdekes módon senki sem hallgatta meg észrevételeinket, pedig már másfél évtizede látjuk, hogy óriási a baj. Tudniillik senki nem akar már zenésznek menni, a tanulók – ha jönnek – azért jelentkeznek zeneiskolába, hogy a napköziben töltött délutánjuk színesebb legyen. És nem azért jelentkeznek, mert számukra a művésszé válás bármilyen perspetivát jelentene. Jelentős múltra visszatekintő vidéki és fővárosi zeneiskolák lasszóval fogják a gyerekeket, a tanárok évről-évre élet-halál harcot vívnak azért, hogy meglegyen az óraszámuk. A zenetanulás privilégizált szerepének már jó ideje vége van, és egyet kell értenem a konferencia résztvevőinek megállapításával: ez egy egyre gyorsuló lejtő.
A zeneiskola, mint önálló képzési forma ma már nem vonzó sem a szülőknek, sem a gyerekeknek. Miért? Ennek számos oka van, például… A heti két hangszeres és két szolfézs óra olyan logisztikai feladatot jelent a családoknak, amely a legtöbb esetben nehezen kivitelezhető. És amikor az iskolai elvárások besűrűsödnek elsőként dobják be a zeneiskolát, hiszen ez viszi el a legtöbb időt. Arról nem beszélve, hogy a félévente kötelező megmérettetéseken még akár rosszabb jegyet is kaphat a gyermek, ha úgy jön ki a lépés… A zeneiskolának illetve zenei képzésnek olyan presztízs-ágazatokkal kéne konkurálnia – sikeresen – mint a nyelvtanulás, a számítástechnika és a sport. A magyar zeneoktatásnak ezekre a kihívásokra idáig még csak nyomokban sem sikerült választ adnia.
Ezek után a tanár két dolgot tehet: vagy alkalmazkodik és megpróbálja szolgáltatás-szerűre kalibrálni ezt a különórafajtát – a zeneiskolát. Vagy ott a másik út – ehhez több kolléga már-már irracionális módon ragaszkodik – amely szerint a színvonalat bármi áron meg kell őrizni és bizony ki kell tenni azt, aki nem ide való. Mondják ezt úgy, hogy nincs kiből válogatni és ezek a tanszakok az idő múlásával önmaguk alatt vágják a fát (amíg van fa…).
Ahhoz, hogy strukturálisan értsük miről van szó – a nem szakmabeli olvasókhoz szólva – meg kell érteni, hogy a magyar zenei képzés olyan felépítésű, hogyha az alsó-fok (zeneiskola) erodálódik akkor az összes feljebbvaló képzési forma szépen, lassan összeomlik – ezt látjuk most. Hozzáteszem ez nem minden országban van így, ez a hazai felépítés sajátja, amely egy egészen szűk folyosót alakított ki a zenei képzésben való előrejutáshoz. Mindez persze remekül működött egészen addig, amíg volt presztízse a zenei képzésnek és szakmának. Ma már ez teljesen megszűnt, elsősorban azért – és ez a végső ok – mert a zenész szakmából egyszerűen nem lehet megélni. Ez a művész-tanár életforma, amely egykor sokak számára vonzó és vágyott létforma volt, mára teljesen kimerült, mind anyagi, mind társadalmi megbecsülés szempontjából. Ma egy hangszeres tanár, vagy bármilyen fokú elméleti zenetanár, illetve zenekari zenész ádáz küzdelmet folytat azért minden hónapban, hogy valahogy fenntartsa magát. Tíz éve volt egy enyhe fellendülés ezen a területen, ám mára nyoma sincs ennek a tendenciának, amely úgy általában a pedagógusok és a zenész-pedagógusok terültének erkölcsi és anyagi felzárkóztatását lett volna hivatva érinti.
Nincs tehát semmi meglepő abban, amit a konferencia résztvevői megfogalmaztak – mindössze az a furcsa, hogy mindez éppen most kezdett “kiborulni”. Idézek néhány “kedvcsináló” mondatot a fenti cikkből, amelyet feltétel el kell olvasni teljes terjedelmében:
(…) a Zeneakadémián frissen végzett hangszeresek ugyanis hosszú évek óta egyre inkább képtelenek megugrani a próbajátékok követelményeit. Nemcsak a zenekari munkára nem készítik fel őket, de a hangszerjáték technikai elvárásait is jelentősen alulmúlják.
(…) [Ha] béremelés nem kerül be az alapfokú zeneoktatásba, a világszínvonalú magyar zenei élet rövid ideig maradhat talpon.
Nos, a tekintélyes zenekari vezetők summás megállapításával botorság lenne vitatkozni, mindössze annyit tehetek hozzá kollégáim nevében is, amit fentebb is írta: mi már ezt megmondtuk…
Persze kérdés, hogy mindezen információk fényében a vitathatatlan szakmabeli tekintélyek által megfogalmazott problémák elérik e az ingerküszöböt egy olyan iránytói rendszerben, ahol minden és mindenki központosítva van, ahol semmilyen intézménynek nincs már autonómiája. Ilyen körülmények között a “központi” megoldás egy olyan vízióban csúcsosodhat majd ki, amely csupán egy újabb adminisztratív “bukfenc” lesz a felsőbb irányítok részéről, amelynek végén kijelenthető, hogy minden a legnagyobb rendben van.
És itt jön elénk egy másik probléma. Ugyan is nem csak az a baj, hogy már józan ésszel senki sem akarja zenésznek képezni magát, mert egyszerűen ez nem megélhetési perspektíva (mert valójában ez a probléma gyökere), hanem a másik oldalon ott vannak a végtelenségig ismételgetett siker-mantrák. Mire gondolok? A tehetségprogramok, tehetségközpontok rendszerére, a továbbképzésekre, a különféle tehetségkutató show-ra, amelyek pusztán arra hivatottak, hogy kijelenthető legyen – minden jól van úgy, ahogy van. Ehhez társulnak még a felsőoktatási intézményekből konzekvensen áradó “valóságtagadó” megnyilatkozások, amelyek szintén a siker-mantrák önigazoló és – a fenti cikk ismeretében már mondhatjuk – hazug illúziójába ringatnak, akit tudnak.
És végül itt van még az a rendkívül romboló jelenség, amely mára olyan mértéket öltött, hogy önmagában elég lenne a művészeti terület hanyatlásához. Ezt belsős-szakmai körökben úgy szoktuk megfogalmazni, hogy “nem a megfelelő ember van a megfelelő helyen” – vagyis más szavakkal: alapértelmezett lett az alkalmatlanság.
Mindezek után nincs más hátra, mint elgondolkodni azon milyen gondolattal érdemes egy ilyen posztot lezárni. Némi iróniával annyit tudok hozzátenni érdemes kivárni, hogy a magyar zenekultúra és oktatás olyan mélységeket érjen el, ahova a hazai labdarúgás süllyedt, mert onnantól kezdve biztosan tudható, hogy jön majd egyszer egy megszállott, aki milliárdokat pumpál bele, hogy ismét régi fényében tündökölhessen – bár megjavítani most egyszerűbb lenne.