the FluteBlog

Már rég óta tervezek egy posztot, amelyben Sir James Galway-al való kapcsolatomat szeretném megörökíteni. Ahogy látom az anyag minimum két részes lesz, ez a mostani időrendben a későbbi, kifejezetten a Galway Seminar-ról szól – vagyis a találkozás, amely korábbi esemény egy másik posztba kerül.

1993 Sir James Galway Szemináriumát három egymást követő évben (1993, 1994, 1995) látogattam, minden alkalommal aktív résztvevőként. Erre egészen banális módon került sor. Nem sokkal azután, hogy életemben első alkalommal voltunk a koncertjén (ez lesz majd a másik történet) észrevettem egy rövid hirdetést a német fuvolás újságban, amely a Szemináriumot reklámozta. Már korábban is láttam, de most valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy oda kéne menni. Természetesen 1993-ban a svájci frankban megadott összeg őrült drága volt itt nekünk a kommunizmus utáni Magyarországon. De mégis, mivel most már volt személyes ismeretség – sőt Jimmy invitált is a koncertet követően a nyári akadémiára – arra gondoltam egy próbát megér. Természetesen ez nálam nem szakmai kérdés volt, hiszen az vitán felül állt, inkább a látogatás kivitelezhetőségére vonatkozott.

Megindult tehát a szervezkedés az akkori eszközök segítségével, azaz faxon, postai levélben, de ez csak technikailag volt nehézkes a maihoz képest, a dolgok jól alakultak. Kaptam kedvezményt úgy, hogy aktív hallgató lehettem, plusz szállásban is segítettek. Bármit játszhattam, én választottam. Az utazás bizonyult a keményebb diónak. Két barátommal mentem Skoda személygépkocsival, akik szintén aktív részvételt kaptak. Végh Márton és Unyi Anita nemsokkal később, egy Galway-tanítvány, Roswitha Staege osztályába nyertek felvételt. Ott is végeztek, és a mai napig Németországban élnek. (Azok számára akik nem ismerik őket lesz majd egy poszt a munkásságukról, mert érdemes tudni róluk). Évtizedekkel később Galway egyik életrajzi könyvében meglepve olvastam, hogy hosszan megemlékezik a hölgyről, aki egyébként az első nő volt a Berlini Filharmonikusok fuvolaszólamában, amikor James Galway szólófuvolás volt ott. Roswitha természetesen Galway tanítványa volt akkor, illetve a látogatásom körüli években jártam is nála mesterkurzuson aktív résztvevőként. Egyébként lehet, hogy mi voltunk az elsők, akik Magyarországról – de az is lehet, hogy az egész keleti-blokkból – ellátogattunk a Szemináriumra.

Kimerítő autós út után érkeztünk a svájci Weggisbe. Őszintén szólva kizárólag tapasztalatlanságomnak tudható be, hogy vállalkoztam erre a látogatásra, mert ha tudom előre mi vár ott rám lehet bele se kezdek. A Galway-Seminarnak akkor már nagy nemzetközi híre és több évre visszanyúló múltja volt, ennek megfelelően a világ minden tájáról voltak fuvolások. Nem volt olyan kontinens (csak talán az Antarktisz…) ahonnan ne jött volna több fuvolás is. Az amatőr idős hölgyektől kezdve a világ vezető szimfonikus zenekarainak szólófuvolásaiig teljes kitekintést lehetett kapni ott a Föld nevű bolygó fuvolaművészetéről. Kissé nyomasztó, de ugyanakkor rendkívül inspiráló volt ebben részt venni első alkalommal. Máig is úgy gondolom nincs ennél nagyobb, jelentősebb – most már – fesztivál a világon fuvola-témában. Gyakorlatilag bárki játszhatott Jimmy Galway előtt, nem lehetett tudni előre, hogy egy tízéves dél-amerikai fiú után nem éppen a New Yorki Filharmonikusok szólófuvolása megy fel a pódiumra. Ennek megfelelően az előadóteremben legalább nyolcvan-száz fuvolás ült a világ minden tájáról. Mindezzel természetesen csak akkor és ott szembesültem, elképzelésem se volt róla, hogy hogyan zajlik az esemény. De ha tudtam volna előre akkor sem lehetett volna modellezni milyen, amikor a színpadon Jimmy Galway két méterről hallgatja mit művelek és ezt másik száz ember figyeli, akik mind fuvolások… Hiába voltam előtte másoknál kurzusokon – ez ott teljesen más volt. Egy Galwaynak ajánlott művet, Lennox Berkeley Szonátáját játszottam – ugyanis nem csak a kotta volt meg, hanem egy kazettás felvétel is a műből, természetesen Jimmyvel. Pár évvel korábban ezt a művet bemutattam a Rádióban is, egy koncert keretében. Azóta se láttam, hogy elhangzott volna nálunk máshol. Marci Dutilleux Szonatinát játszott, Anita darabját sajnos már nem tudom. Fontos még, hogy ott mindent kotta nélkül kell játszani.

1994 Minden olyan jól sikerült, hogy mindenképp akartam menni a következő évben is, márcsak azért is, mert a Szeminárium óriási hajtóerőt adott az itthoni sivársághoz képest. Egyébként akkoriban meglehetősen erős benyomások értek szakmailag gyakorlatilag folyamatosan. A külföldi kurzusok mellett Elek Tihamér osztályába jártam a főiskolán, és közben Jochen Gärtnerhez készültem Németországba (ez meg is valósult az első Galway-Seminar utáni évben). Ezek külön-külön is olyan erős hatások, amelyből akár egyet is több évbe kerül feldolgozni….

Tehát 1994-ben visszatértem, vagyis visszatértünk Szilágyi Szabolcs barátommal, aki akkor már a londoni Royal Collage felé kacsingatott, hogy Susan Milanál tanulhasson. Ezúttal vonattal mentünk, ami még megterhelőbbnek bizonyult, mint az autó. A vonaton aludtunk, átszálltunk és a végső szakaszt hajón tettük meg a Vierwaldstättersee. Ahogy egyre közeledtünk a helyszín felé, egyre több lett a fuvolás körülöttünk – innen lehetett tudni, hogy jó az irány…. Ezúttal már sokkal jobban tudtam mi a helyzet, a darabot is Jimmy jelölte ki számunkra – Stamitz G-dúr fuvolaversenyét játszottam, Szabolcs Air Valaques-t Dopplertől. Az akkori lehetőségeinkre jellemző, hogy egy asztalosüzemben szereztek nekünk szállást a szervezők, jelképes összegért – nekünk Magyarországról a szálloda anyagilag kivitelezhetetlen volt. Nem volt messze a helyszíntől és a hatalmas műhelyben jól tudtunk gyakorolni is – mivel éppen akkor szabadságolás volt ott. Az étkezést is hozott anyagból kellett megoldani, ott vásárolni reménytelen volt, egy kiló kenyér 1000 forintba került, amin jót mulattunk akkor…. (Ma már itt is annyi…). Mindkettőnknek jól sikerült a nyilvános fuvolaórája, és ezúttal már barátokat is szereztünk. Találkoztunk egy litván lánnyal – ekkor már többen is voltak a keleti blokkból – akinek a nevére nem emlékszem, de később saját hazájának fuvolázásában fontos szerepet játszott és játszik. A fuvolája nyitott giszes volt, de oly módon, hogy egy jó minőségű márkás (a típusra már nem emlékszem) fuvola volt eléggé drasztikusan átépítve. Használója elmondta, hogy Litvániában minden fuvolát átépítenek ilyenre, ami belép az országba… A fuvolákról még annyit, hogy a mi hangszereink szánalmas piszkavasak voltak ahhoz képet amivel a legtöbb vendég érkezett. Sokan vizsgálgatták a fuvoláinkat hogyan tudunk egyáltalán játszani rajtuk… Egyébként volt egy új elem is, mert ebben az évben Jeanne Galwaynak is előjátszottunk és benne is rendkívül felkészült tanárt ismerhettünk meg. A következő évben sem hagytuk ki az óráit. Itt ismerkedtünk meg Masahide Kuritával, aki akkor William Bennettnél tanult Londonban – ő később többször is járt nálunk fuvolástalálkozók alkalmával, valamint vele koncerteztem később Japánban. Minden évben jelen volt az olasz fuvolás, Raffaele Travisani is, És persze találkoztunk az akkor még gyermekkorú Denis Bouriakoval is, aki már akkor is csodálatosan játszott. Hosszú évtizedek távlatából nem csak szakmailag volt kiemelkedő élmény volt ott lenni, hanem kapcsolatépítés szempontjából is meghatározóak voltak ezek a látogatások.

1995 Természetesen harmadik alkalommal is mentünk és újra Szilágyi Szabolcs tartott velem, aki már Londonban tanult ezúttal és repülővel érkezett. Megjegyzem a hazaiak közül senkit sem sikerült meggyőznöm, hogy esetleg tartson velem. 1995-ben Reinecke Ballada és Liebermann szonáta volt a menű. Én voltam a Reinecke, a darabokat ezúttal is Jimmy hagyta jóvá, és a kotta nélküli játék továbbra is alapértelmezett volt. Egyébként egészen elképesztő pillanatoknak lehettünk tanulni szinte minden nap, nem csak akkor, hanem mindhárom évben. Például Jimmy ebéd előtt megállította a szedelőzködő társaságot, hogy várjanak még. Miután reggeltől délig tanított úgy érezte egy kicsit neki is szüksége lenne gyakorlásra és eljátszotta az a-moll partitát szőröstől-bőrőstől, minden ismétléssel, kotta nélkül… minden hiba nélkül. És persze ott voltak Jimmy bemutatásai, amelyek mindig tökéletesek és kimunkáltak voltak. Volt, hogy megkért valakit a közönség soraiból, hogy játszanak duót együtt. Ilyenkor általában valamelyik prominens fuvolás jött fel a színpadra és többnyire Kuhlau duóiból játszottak, ami annál érdekesebb, mert Jimmy – úgy tudom – ezeket soha sehol nem rögzítette, pedig valamennyit meglehetősen alaposan ismerte.

Érdekesek voltak a vendégek is. Itt ismerkedtem meg – Szabolcs is – az Alexander Technique-el, hogy aztán évtizedek múlva újra elővegyem. Teljesen autentikus volt a forrás, mert egy ausztrál fuvolatanár, Brian Warren foglalkozott mindkettőnkkel De meghatározó volt az énektanár is (Philip Moll felesége), aki vibrátót és éneket tanított a csoportnak. A vendégek között megfordult J. Rainer Lafin és Robert Dick is tartott koncertet. A nap közös befújással kezdődött 8.30-kor. Ez alapvetően skálázás volt a francia fuvolaiskola tematikája szerint. Első pillanatban mindig iszonyú káosznak szólt, de Jimmy iránymutatása útján fokozatosan kitisztult a kb. száz fuvolás unisono-ja. De Jimmy hozott saját készítésű vokalizálós gyakorlatokat, amelyeket jellemzően aznap, vagy előzőnap vetett papírra kézzel. Ezeket máig használom, és amikor a Bartókban dolgoztam ott is tanítottam.

De volt balszerencse is. A harmadik látogatást követően szünet következett a szemináriumok sorában, úgy emlékszem hat év. Ez alatt már elkezdtem dolgozni és annyira más irányba ment az élet, hogy amikor újra elindultak a képzések sem én, sem Szabolcs nem tudtunk visszacsatlakozni, pedig évente tervezgettük. Szabolcsnak végül sok év után ismét sikerült, de ez már egy másik történet és kapcsolódik Sir James Galway magyarországi látogatásaihoz.

Folytatás hamarosan…..