Kazuo Fukushima – Requiem (1.rész)

Requiem (1956)
Mei (1962)
Shun-san (1969)

Voltaképpen a jelen bejegyzés egy 2018-ban készült posztom változata. Akkor lemondtam róla, hogy megírjam a cikket, mert rájöttem annyira kevés a 20. századi japán  fuvolaművekkel kapcsolatos alaptudás, hogy egészen az elején kéne kezdenem – tehát a japán kultúra alapismereteivel, illetve a történelmi kontextussal -  és a bejegyzés extrém hosszú lenne. Tehát az ötletet akkor elvetettem, de most újra elővettem és úgy döntöttem, hogy rövidített formában mégis kialakítok egy posztot Fukushima Kazuo Requiem című művéről, már csak azért is mert a kompozíció bizonyos tekintetben kulcsmű a modern japán fuvolazenéhez. Természetesen a rövidített forma miatt sok kifejezés, név nem lesz megmagyarázva, kifejtve, így elmarad Fukushima életpályájának teljes kibontása is. Így is gyakorlatilag két posztban kerül feldolgozásra a téma. A művet a saját felvételemmel illusztrálom majd a 2. részben.

Kazuo Fukushima

Kazuo Fukushima 1930-ben született Tokyo-ban, és – úgy tűnik – még a többi japán zeneszerzőhöz képest is zárkózottabb (fényképet sem találtam róla..), csak az utóbbi néhány évtizedben vált közlékenyebbé műveivel kapcsoltban. Ha jól tudom a  szerző ma is él, illetve nem tudok róla, hogy elhunyt volna.. Az ő esetében sajnos nem tudom maradéktalanul követni a Hosokawa és Takemitsu cikkekben lefektetett hármasságot, mert Fukushima harmadik, Shun-san (Győzedelmes tavasz) című művéhez elég kevés adalékot találtam. Ami a Requiem-et illeti -  bár nem tartozik a mű szorosan vett értelmezéséhez – de mindenképp különös egybeesés a magyar történelem egyik csúcspontjával párhuzamba állítható keletkezési dátum, valamint a zeneszerző (vezetéknév) nevének egybeesése a hasonló nevű prefektúrával, ahol 2011-es cunami földrengés, valamint annak nyomán a tragikus atomkatasztrófa történt a szintén Fukushima névet viselő erőműben. Mindenesetre ez jól példázza a művészet – esetünkben a zene – multidimenzionális természetét.

A japán társadalom és kultúra meglehetősen zárt  világ volt egészen a Második Világháború végéig. Igaz elkezdődött egy nyitás az Edo korszakot felváltó Mei koraszakban (igen, Fukushina-nak is van egy ilyen című szólófuvola darabja, nem véletlen!) amikor egyfajta modernizáció, nyitás indult el, persze igazi japános módon, azaz szigorúan ügyelve arra, hogy a történelmi és kulturális identitás ne sérüljön. Ennek a közeledésnek volt az eredménye Terschak Adolf látogatása a japán császár udvarában. A nyitás immár kényszerű és keserű módon akkor folytatódott, amikor Japán amerikai megszállás alá került. Talán ennek kapcsán ismerték meg a zeneszerzők Mozart történetét a Requiem-el kapcsoltban, és ennek nyomán születtek a hasonló című kompozíciók (Takemitsu-nál is megemlítettem az idevágó kulcsművet), amelyek nem csak a háború utáni lesújtott, vesztes helyzet művészi reflexiói voltak, hanem személyes nekrológok is, amelyben a szerzők az atomtámadás nyomán várható korai elhalálozásukat vizionálták.

Fukushima kezdetben lényegében autodidakta komponista volt, sok más pályatársához hasonlóan. 1953-ban csatlakozott a Toru Takemitsu és Joji Yuasa nevével fémjelezett, a korábbi posztban is említett Jikken Kobo összművészeti csoporthoz. 1961-ben részt vett a darmstadti nyári szemináriumon, illetve Cambridge-ben élt 1961 és 1962-ben, ezt követően pedig visszatért japánba, ahol professzor lett a Ueno-Gakuen Music School-ban Tokyo-ban. Fukushima művészetében megtaláljuk a japán tradicionális zene főbb gyökereit, így a No színházat és a Gagaku-t. Szívesen alkalmazta a modern fuvolát, amelyet shakuhachi technikával is használt.

A fuvolaszóló Requiem (1956) Fukushima második opusza. Arnold Schönberg (1874-1951) 1923-ban publikált Öt zongoradarabja, Op.23 után a dodekafon technika a nyugati zeneszerzés fontos, sőt egy ideig megkerülhetetlen eljárásává emelkedett. Bár a módszert Japánban már az 1930-as években ismerték, de csak mint elméletben tárgyalt kompozíciós eljárást, amelyről írások jelentek meg szakfolyóiratokban. A japán zeneszerzők csak az 1950-es években kezdték alkalmazni ezt a technikát. Fukushima első műve, a Poésie ininterrompue hegedűszólójának bemutatása után egyfajta alkotói válságba került, nehézségekkel szembesült kompozíciós karrierje folytatását illetően. Később, egy 1997-es koncert programfüzetben így fogalmaz: “Poésie ininterrompue bemutatója után nem találtam ötleteket munkám folytatásához. Elhagytam a Kobót [Jikken Kobo], hogy egyedül maradhassak és magam gondolhassak át minden.”

Keijirou Satoh 1955 júliusában, a Jikken Kobo kamarazenei koncertjén mutatta be első dodekafon művét, az Öt vers-et zongorához (1953). Akkoriban csak néhány japán zeneszerző volt jelen a Kobo-n kívül, úgy mint Makoto Moroi (szül. 1930) és Minao Shibata (1916-1996), akik szintén írtak dodekafon kompozíciókat. Zenéjük szigorú dodekafon eljárással készült, amelyet Anton Webern (1883-1945) és Arnold Schoenberg is alkalmazott. Ami Satoh-ot illeti ő viszont elkerülte a hagyományos, szigorú dodekafóniát, amelyet túlzottan objektív eljárásnak tekintett, ehelyett organikus módon manipulálta a rehie-t. Satoh megközelítése ihlette meg Fukushimát. Egy évvel a Satoh művének bemutatása után Joji Yuasa és Fukushima egy elméleti anyagot fedezett fel a Yamaha Music Company-nál, amelyet Ernst Krenek-től  (1900-1991) származott és a tizenkétfokú szerkesztésmódot tárgyalta. Tanulmányozták a leírtakat és e megközelítés alapján próbáltak új darabokat komponálni. Így született a Requiem, amelyet a szerző egyáltalán nem szánt nyilvános előadásra, hanem egyfajta “vizsgadarab” volt önmaga felé, hiszen ez volt Fukushima első kompozíciója, amely dodekafon technikával készült, illetve az első japán dodekafon eljárással készült fuvolamű. A technika teljes megértése és elsajátítása mutatkozik meg harmadik opuszában, az Ekagra-ban (1957), amely altfuvolára és zongorára készült.

A Requiem nyilvános bemutatása csak 1959-ben került sor. A mű prológként szolgált Fukushima Orpheus című színpadi művéhez, amely Orfeusz és Euridice történetét dolgozta fel Nô-színázi keretek között, egyesítve a klasszikus balett technikát és a hagyományos japán Nô drámát. Az Orpheus két színészt, kamarakórust és hét hangszert (fuvola, klarinét, zongora és vonósnégyes) foglalkoztat. Egyes források szerint a fuvolaszólót maga a fuvolázni tudó zeneszerző szólaltatta meg a bemutatón. Az Orpheus-t először 1959 januárjában mutatták be a “Két színpadi mű és kamarazene” című koncerten. Ugyanezen a koncerten Fukushima egy másik színpadi művét,  a Chu-u-t is bemutatták. (Ebből az un. három darab önálló kompozícióként is kiadásra került). A Requiem-et, mint szólófuvola művet először 1963-ban szólaltatta meg Stockholmban Severino Gazzelloni.

A Requiem japán címe Chinkonka. A Chinkonka elképzelése kissé eltér a nyugati rekviem-koncepciótól. A nyugati rekviem emléket állít a halottakra, és megnyugvást kínál a léleknek. Hagyományos japán szertartásként a Chinkonka megnyugtatja és letelepíti a halottak vándorló szellemét és lelkét. A háború alatt megélt tapasztalatai miatt Fukushima a holtak lelkét nyugtalan szellemnek tekintette, akiket meg kell nyugtatni. A Requiem-ről szóló feljegyzéseiben a szerző azt írja: A háború alatti felnövésem hatalmas hatással volt rám. A “chinkon” szónak két különböző jelentése van: “a szellemek felidézésére” és “a szellemek megnyugtatása”. Requiem-em karaktere közelebb áll a második jelentéshez. Ez valószínűleg annak az oknak köszönhető, amelyet korábban említettem [ti. háborús időben nőttem fel].

Ennyi lenne a mű háttere távirati stílusban. Vége az első résznek, a második részben már a konkrét elemzéssel foglalkozunk.

Folytatás következik…

A bejegyzés kategóriája: Napról-napra
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!